Garamszentkereszt, az egykori Bars vármegye füstös kisvárosa, a honi első osztályú futballtérképének legfiatalabb fertálya. Vályi András 18. századi összeírása szerint: „tót mezőváros, fekszik a Garam vize partyán Körmötzhöz délre… réttyei jók, vagyonnyai meglehetősek”. Évekig eljárunk mellette az autópályán, különös hely, a dombok között. Valójában állandóan füstben úszik az alumíniumkohói miatt. Legutóbb is átutazóban, lassítás nélkül haladtunk tovább, most végállomás volt. „Vagyonnyai meglehetősek” – ez a mondat megfogott. A provinciális kis stadion helyén mára korszerű, ámbár aprócska „ékszerdoboz” létesült.
Egyébiránt, talán még befejezésére vár. Bárhol járok a nagyvilágban, első az ismerkedés a hely szellemével. Most, hogy virtuálisan körbenéztünk a Garam-völgyében, rátérhetünk arra a kilencven percre, ami új klubrekordot hozott a sárga-kék egyesületnek, speciel fekete szerelésben. A kis stadionhoz hasonló méretű vendégszektor tartozik, s bár a belépőjegyek már elővételben elkeltek, aki legény volt a gáton (nem csak a Garamén) ment a hazaiba.
Óvatosan fogalmazott honlapunk, amikor teltházat várva ettől a tettől óva intette szurkolni vágyó (honfi)társainkat. Nem jött be a jóslat. 207, talán csak az átépítés alatt álló nagyszombati stadion vendégszektora volt kisebb anno a maga 158 férőhelyével.
Kellemes őszi időben egy régi ismerőssel a hazaiak kispadján – Miki bármerre jár, egy lesz közülünk. Ezt bizony csak kevesen mondhatják el magukról…
A helyi „Bírótomi” úgy fogadta a DAC-drukkereket, ahogy az csak kevés helyen történik mifelénk. Nem szeretném Coelhoi magaslatokba emelni az úriembert, de szinte már furcsán meghatóak voltak szavai. Ezt követően saját drukkereivel „riogatott”, ő sem gondolta komolyan. A lelátói párharc már a bevonulásnál eldőlt, és Radványi éltetésénél technikai K.O.-val kipontozódtak a szentkereszti fanok.
Ami a zöld gyepet illeti az első félidőben, ott nem volt egyhangú a líder, maximum a játék. Egymás óvatos kóstolgatása zajlott, lájtosan sötétedésig, némi szurkálódással. Nagyobb helyzet a hazaiaknál adódott, ám Arany János Családi kör című versében az éji bogár is nagyobbat koppan, midőn nekimegy a falnak. Így tértünk nyugovóra, akarom mondani 15 perces pihenőre.
Kettőscsere a szünetben! Kalmár és Davis beállásával elértük, hogy az amúgy nem passzív hazaiak olykor „lyukra fussanak”.
Ízibe fordult a kocka, és hevesebb lett az iram, amivel a szentkeresztiek egyre nehezebben tudtak lépést tartani. Az esti műszakváltás idején csak a már említett alumíniumkohó kéményei ontották magukból egyformán a füstöt, a DAC dacolni kezdett a három pontért. Tizenegyes, amit régi jó „barátunk” a sípmesteri ruhában nem akart meglátni, majd Besko fejese, ami viszont nem akart bemenni. Nem úgy a Kalmár Zsoltink, okosan helyezve végre megszerezte a vezetést számunkra. Hej’ de jól van kedve a szerdahelyi legényeknek máris!
S mert a nyári időszámítás éjszakája előtt már-már igazat szól a nóta: „az éjjel – szinte – soha nem érhet véget”, megnyugvásként jött a második találtunk.
Ronan kiszámolva a széljárás szeszélyes irányát, kanyarodva küldte be szögletét, amire Kružliak – nem mondhatni, hogy fejetlenül – lecsapott. Nullkettő! Minden jó, ha a vége szép. Nem ment füstbe a 3 pontunk. Miki gratulált, mi mást is tehetett. Nem volt egy egetverő iramú mérkőzés, az ilyenre szokás mondani, hogy legközelebb több fog kelleni. Nos, a legközelebb az egy szerdai nap lesz, és szurkolóból biztosan több lesz. De győzni kéne, mindenáron, az se’ baj, ha csúnya játékkal. De addig is, aki még nem tette meg, állítsa be a kakukkosát a falon. Szerdán pontosan kell érkezni!
(Roberto)