Normális emberi tulajdonság a csalódottság. Csalódunk, mert célokat tűzünk ki, elvárásokat, de az eredmény elmarad. Bánkódunk a feleslegesen elhullajtott bajnoki pontok után, számot vetünk a hiányuk felett, és valóban, talán jogosan is bosszankodunk. Már jó régen történt, hogy nagyanyám finomságokat sütött és egy díszes dobozba rakta az asztalon. A sütik illata mennyei volt, de nekem a doboz is tetszett. Zöld alapon apró virágminta, picinyke levelekkel. A következő hétvégén ismét elsétáltunk hozzá, és az a gyönyörű doboz megint ott feküdt, ám ezúttal üres maradt. Nem volt otthon liszt, elfogyott a nyugdíj, de a nagyit ugyanúgy szerettem.
Csalódott voltam, viszont egyszersmind elégedett is, hogy a szép doboz még mindig ott van, ahol a legutóbb hagytuk. Szerda után szombat, mindkét nap gól nélküli kilencven perc. Vártam tán hátha a Szered ellen is jönnek a „tizik”, de ez csak amolyan sóvárgás volt a veszett fejsze nyele után. Szóval a kupameccs és a bajnoki között egyetlen különbség volt. Az egyiken megtelt a doboz, a másikon nem. Vagyis hiába van szép Arénánk, ha mihaszna a csapat, és nem jön az eredmény. Szép a doboz, de értelmét a sütemény adja, anélkül lehet bármennyi dobozunk, hiányérzetünk marad.
Pedig ugyanaz a csapat ejtette ki a Nagyszombat gárdáját a kupából, amelyik most döntetlent játszott a Szereddel. Ugyanolyan nulla nullát?
Hogy a két meccset nem is lehet összehasonlítani egymással? Hogy szerdán jól játszottunk, most meg csapnivalóan? Hogy akkor volt csatárunk, védőnk, volt középpályánk, most meg nem volt? Biztos? Nem lehet, hogy szerdán csak a doboz telt meg a végén finomságokkal, szombaton pedig üres maradt? Egyszerű a képlet, hisz’ nem győzöm hangsúlyozni (esküszöm utoljára), szerdán ugyanezeket a fiúkat láthattuk az Aréna meggyógyult gyepén, és a sör is ugyanilyen hideg volt, mint most. Bár néző az valóban kevesebb, az a Spartak, ez meg jelentem tisztelettel, csak a „horalkys” Szered volt. Emberek! Véreim, annyi kritikát olvastam a meccs után, hogy már-már azon kaptam magam, esküszöm a legközelebbi győzelem után odabiggyesztem mindenkinek az orra alá. Ne húzd fel magad, olvass tovább…
Pedig én aztán tényleg tudok mérges lenni, dühöngeni, csapkodni. Tudok tüzet okádni, és remélem szeretni is.
Nyilvánvaló, hogy gyengébb csapatunk van, mint „tavaly”. Ki kell azt is mondani, hogy ezzel a kerettel méterhúszat ugrálunk majd, ha kijutunk egyáltalán Európába. De azért három nap alatt ne bolonduljunk már meg teljesen. Igen, Divković pl. a Spartak ellen kimagasló volt, most meg gyengén muzsikált. Nem is védem, Ramirezt sem, aki maga sem tudja, mit keres még Szerdahelyen. Állandóan rotálni kell a védelmünket, de abból, ami a pályán van. Ment is a mester cetlije, hisz’ szarból nem tud aranyat csinálni ő sem. Kružliakot előretolta, Oravecot Besko mellé küldte helyette. Istenem, adj erőt, elkezdtem elemezni, pedig nem értek hozzá. Volt pár kapufánk is… a Nagyszombat ellen nem emlékszem ilyenre. Nem védek senkit, ezek a tények.
Labdatartás, kapuralövési arány stb. Volt, hogy úgy letámadtunk a Szeredet, hogy levegőt sem kaptak. Horalkyk? Én inkább négercsóknak néztem némelyiket.
Már nem emlékszem hányadik perc futott éppen, amikor a vendégek cseréltek. Azt hittem, rosszul látok, de beküldték Ben Johnson és Hulk keresztezésének reinkarnációját. Akkora benga állatot én még nem láttam focipályán, csezdmeg. Letámadtunk, de hiába, és ezek a pontok valóban nagyon hiányoznak majd a végén. Szerintem, olyankor kéne kevésbé sztárolni a játékosainkat, amikor legyőzzük a Slovant vagy a Zsolnát, és akkor egy Szered elleni döntetlennél nem lesz akkora kontraszt. Plusz kell egy csatár, aki nem papíron az csak, hanem orra van a gólra. Nem számít, hogy kócos a haja, és csámpás a lába, orra legyen a gólhoz. A mezét se’ kérje majd senki minden meccsen. Így talán mindig tele lenne a doboz!
(Roberto)