Mi lenne, ha a kövek valóban tudnának beszélni, és kérésre igaz történetek tömkelegét zúdítanák a járókelőkre? Mert a kövek mindent látnak, azt is amit szeretnénk elrejteni a világ elől. Azt is, amit szégyellünk, hogy megcselekedtük. És látják az emberi sorsokat, mosolyt és bánatot egyaránt. Mi meg csak rohanunk, miközben végigtapossuk eme őreit a múltnak. Sok időn keresztül egymásra telepedtek, vajon mit rejt a mély itt, ahol éppen állok. Valójában még mi emberek sem ismerjük egymást rendesen, nemhogy a város köveit. Csendesek, de a patak csobogását nem hallanánk kövek nélkül.
Az út másik oldalán egy idős néni bandukol, járása nehézkes, görnyedt. Ráncos kezében táskát cipel, miközben másik karjával botjára támaszkodik. Úgy hetven-nyolcvan évesnek tippelném, vagyis nagyjából annyi idős lehet, mint a szerdahelyi evangélikus templom tornya. A köveken nem fog az idő, csak az embereken. Legalábbis nem olyan gyorsan öregednek, mint az emberek. Miután megszülettem ebben a templomban kereszteltek meg, persze ezt csak szüleim elmondásaiból tudom. Akkor még nem volt saját temploma a reformátusoknak, így itt, a zöld templomban tartották az istentiszteleteket.
1992-ben már biztosan állt az önálló református templom, innen párszáz méterre. Nagyapámat már abban búcsúztatták.
Nem ismerem ezt az idős nénit, most mégis több dolgot előhozott belőlem a múltból. Keletnek tart, de alig halad, miközben én mozdulatlanul szobrozok a postával szemben, ott, ahol régen két telefonfülke állt. Egyszer tűz ütött ki a telefonközpontban, és sokáig nem működtek a telefonok. Először pont ezek a telefonfülkék „éledtek” fel, ezek és a Bacsák utcaiak. Akkor még nem volt mobilunk, nem is létezett rendes mobilhálózat az országban, csak a 900 megahertzes. Elég nagy gondot okozott ez a tűz, hiszen sem orvost, sem tűzoltókat nem tudtunk volna hívni, ha valami baj adódik. Mi inkább a nagyszülőknek telefonáltunk, ám süketek voltak a vonalak.
Azóta a vonalas telefonok is kezdenek kimenni a divatból. A Fő utcai szülői házban sincs már. Igaz, a lakás is pont gazdát cserélt a napokban.
Onnan jövök most, csak megálltam egy pillanatra hazafelé menet kekszet enni, és közben elmélkedni. Búcsúzni voltam a kövektől, vagyis inkább a gyerekkoromtól és a Grundtól. A kiürített lakásban még utoljára körülnéztem, majd leültem a földre és visszaemlékeztem a nagy csatákra. Apám arcára, ahogy a fotelban ül a tévé előtt, és anyám alakjára a konyhában, miközben vasal a sarokban. Érdekes érzés volt, olyan soha vissza nem térő, azt hiszem. Vajon az az idős nénike merre lakhat, és hányszor költözött már életében? Hányszor intett búcsút a köveknek, amelyek mindent láttak, és mindent hallottak. A kövek, a falak, a tetőszerkezet. Bútorok, melyek csak egy adott helyhez tartoztak, költözésnél már nincs rájuk többé szükség.
Az idős néni közben a sarki étteremnél jár, amelyben anno az ország, de talán az egész térség legnagyobb maffialeszámolása történt.
Hallani lehetett a gépfegyverek ropogását, mintha gyerekek petárdáztak volna, csak ez más volt. Egészen más, tompább. Előbb azt mondtam, hogy a kövek lassabban öregednek, mint az emberek, viszont volt idő, hogy ezen a helyen kő kövön sem maradt. A nénike bizonyára ugyanígy elsétált itt, a nyolcvanas években elbontott üzletsor előtt is. Lassan a botlatókövekhez érkezik, egyre több van belőlük a városban. Macskakő, ami valójában nem is kő, hanem réz, és az egykor ott lakott zsidó embereknek állít emléket. Remélem nem botlik meg tényleg bennük a nénike, fáradtnak tűnik már, így messziről.
Mögöttem egy fűzfa, nem fáradt, csak szomorú. Szomorúfűz. Földig érnek ágai, valóban bánatosnak látszik.
Indulnom kéne, de még nem mozdulok, csupán hátat fordítottam a Fő utcának, és a Fő utca köveinek. Pár autó elhúz mögöttem, és a szünetekben a csendet hallgatom. Hallgatom a köveket, de azok nem szólnak semmit, nem panaszkodnak, még csak nem is pletykálnak, ahogy mi emberek. Ahogy az a két asszony tőlem pár méterre.
A civilizáció akkor kezdődött, amikor egy dühös ember kövek helyett szavakkal kezdett dobálózni. (Sigmund Freud)
Nem értem pontosan mi a téma, de mintha a szemafort szapulnák. Az ebben a pillanatban pirosra vált, és a gyalogosok átkelnek az úttesten, jobbról balra, és balról jobbra. Mindenki siet valahova, ki egyedül, mások társaságban, vagy kézen fogva. Bekapom az utolsó pilóta kekszem a táskából, először a tetejét, aztán a tölteléket, majd az alját. Komótos léptekkel elindulok nyugatnak, Isten veletek Fő utcai kövek…
(Roberto)