Fotók: Horen Instagram: @rokkorokush
Avagy alcímnek azt is írhatnám, hogy „Tudom, hogy bőgtünk tavaly nyárson”. Csupán 365-öt pislantottunk és eltelt. A szó költői, átvitt és piszkosul szoros értelmében is, mivel egy-egy elalvásunk nem tűnt többnek egy pillanatnál. E sorok írásakor már két hét eltelt Rókus első szülinapja óta, de még mindig csak találgatjuk, hogy mégis mi a ménkű volt ez.
Gyereket vállalni olyan mint – profánul szólva – beülni a szaunába. Folyamatosan izzadsz, kiadod az addig felgyülemlett mérgeket, és időről időre elfog valami elégedettségérzés. Persze egy-két dolgot az a büdös szauna nem tud: hozzád szaladni, megölelni, szorítani.
Gyereket vállalni olyan, mint – megint csak profánul – lehajtani az addig profin (mások által és általunk) kihúzott sztrádáról. Az már egy viszonylag kényelmes út volt, ismertük, hova vezet és hogy hol tudjuk magunkat feltankolni.
A lehajtó után viszont nincs út. Azt pont most, puszta tenyérrel csákányozzuk mi magunk. Télen! Már az idegeink is vízhólyagosak, de akkor is, egyszer ebből is egy út lesz. Rókusé.
Mi csak visszafele tudunk rajta nézni, és ugyan úgy tűnik, alig haladtunk, mégse látjuk már a sztrádát, ami pedig mögöttünk van, az már aszfalt. Rókus már gyalogol, sőt, sedrén, de szaladgál rajta.
Az első napokban megtanultuk, hogy egy óra az örökkévalóság is lehet. Amikor hazajöttünk a kórházból és először aludt ennyit, mi azt se tudtuk, mihez kezdjünk magunkkal, mint Travolta a ponyvaregényes mémben.
Aztán megtanultuk, hogy egy átaludt fél éjszaka kis híján szívrohamot is okozhat. 4-5 óra alvás után fél hétkor kelni a pici babánk mellett most már megváltás lenne, akkor egy-két pillanatig, míg le nem ellenőriztük a létfunkciókat, pokol volt. Rókus is érezhette ezt rajtunk, mert azóta nem tesz ilyet, és éjszaka óránként biztosít afelől, hogy minden oké!
Megtanultuk, hogy a tegnap a holnap régmúltja, a holnap pedig a tegnap talánya. Sose higgyetek nekünk, mikor esetleg nagy pofával valamit leszögezünk, hangsúlyozunk, aláhúzunk. Sajnos a szánkon nincsen radírgumi, pedig valaki igazán feltalálhatná.
Megtanultuk, hogy az etetőszékben töltött idő áldás, különösen úgy, hogy BLW-zünk, vagyis Rókusunk maga szortírozza és csócsálja az elé rakott falatokat. Egy szűk fél óra, ami alatt le lehet takarítani a konyhapultot, ki lehet pakolni a mosogatógépet, szabad reggelizni/ebédelni/vacsorázni.
Rókus közben olyan büntetőket lő főtt batátával meg nyálas kiflivel, hogy nincs az a Jedlička, aki hárítaná!
Megtanultuk, hogy a könyv a saláta, a popsikrém a Pikao, a mobil a keksz, a billentyűzet meg a körömreszelő. Ami egykor a blokkok közti placcon volt a kétkazettás magnó, az most a játszószőnyegen a bluetooth hangfal. Rókus maga a technika ördöge!
Kioktatott bennünket abból, hogy a puha körte, a vadasos knédli, anyuci gyümölcsturmixa vagy a Manó mannás palacsinta a legfőbb dopping, de ízletes fasírt gyúrható brokkoliból, zellerből, házi barackpüréből és karičkás kiflibélből.
Azt is megtanultuk, hogy a lakás nem egy státuszszimbólum, hanem hadszíntér, és olyan stratégiai jelentőségű bázisok, mint például a kanapé hátsó sarka, is egy idő után elesnek.
Rókus nélkül nem tudnánk, hogy a házi anarchiában a csend szitokszó, a rend pedig utópia. Életünk egy kaleidoszkóp panorámája, pokoli és csodás pillanatképeink mesés, ismétlődő vagy egyidejű egyvelege, mi pedig hiába érezzük néha, hogy a kafkai metamorfózis emberből lett redvás csótánya vagyunk, ennek csaknem épp a fordítottja igaz.
Szerettünk volna gyereket, Hulk lett, de maradhat.
Apró pusztítónk bádogosként kalapálja ki életünkből a szabadidőt, az öntörvényűséget, a szenvtelenséget, és tölti meg ezek helyét mindent keresztülmetsző odaadással, hálával, kötelességtudattal. Ahogy a magzatpózból felegyenesedett és szó szerint belegyalogolt a lelkünkbe, nap mint nap rádöbbenünk, hogy egy év alatt már felhúztunk egy apró „felhőkarcolót”, már nem egy magatehetetlen kisállatunk van, hanem egy minden hájjal megkent huncut törpénk, és azért élünk, hogy életfogytig kísérő cellatársaiból, vagy pusztán az őseiből a legjobb haverjai legyünk, ne csak szeressük, de rendszeresen értelmezzük és meg is értsük, amivel majd folyamatosan szembe kerül.
Ott legyünk neki aszfaltként és horizontként, mennydörgésként, friss szellőként és napsütésként, mikor épp mire lesz szüksége. Mellettünk vagy nélkülünk, de mindig velünk.
AZ ELŐZŐ RÉSZEK: