Nagy megtiszteltetés ért a minap: meghívtak egy ünnepségre, melyet a volt iskolám fennállásának 50. évfordulójára rendeznek. A megemlékezés keretében lesz egy pódiumbeszélgetés velem is, ahol a sulis emlékeimet idézem majd fel, és azt az életutat, mely az oly szeretett „most”-omhoz vezetett.
Úgy egy hete, mióta megjött a meghívó, ebben a lelkiállapotban létezem, sorra idézem vissza az általános iskolai és gimis éveimet, majd megelégedve konstatálom, hogy nem is lehetett volna ennél szebb. Bár valahogy biztosan, de lényegében mégsem.
Majd eszembe jutnak a felsősök, a „nagyok”, akiket annyira csodáltam, és „Ödön”, egy felsős fiú, akibe évekig bele voltam zúgva. S mivel a kapcsolat teljes mértékben plátói maradt, a beteljesületlenség miatt örök nyomot hagyott a szívemen.
Pár embert megkérdeztem magam körül, nekik mi volt a véleményük az egy, vagy akár két évvel idősebb évfolyamról a suliban. Mind úgy nyilatkoztak, hogy wow, igen, menők voltak. Ugye?
Okosabbak, szebbek, követendőek, példamutatóbbak, vagyis teljességgel elérhetetlenek. Ők voltak azok a „nagyok”, akik mi magunk is lenni akartunk – elsősorban hozzájuk viszonyítva persze –, de a természet eme kikerülhetetlen fintorának köszönhetően, soha nem leszünk képesek beérni őket. Mindmáig elérhetetlenek maradtak számunkra. Példák, jók és rosszak.
Fura belegondolni, hogy talán mi is ugyanezt szimbolizáltuk az egy évvel fiatalabb generációk számára. Mi voltunk azok a „kicsiknek”, az „alsósoknak”, akikhez titkon ők is hasonulni akartak, akik valahogy felnéztek ránk és figyelték minden lépésünket. Én is ilyen példa lehettem vajon?
Visszahívtak, hogy meséljek magamról. Miért is? Azért, aki voltam, vagy azért, akivé lettem? A múltam nélkül a jelenem is értékelhetetlen, szóval egyre csak azon töprengek, milyen lehettem akkor pontosan. Mivel érdemelhettem ki az akkori, oly értékes figyelmet, azt a tiszteletet, amellyel most felém fordultak és „felkértek”.
A felsősökre gondolok most, biztosan ők is képviseltetik majd magunkat pár példás életúttal. Három nagy osztály járt felettünk, majd száz ember. Már most izgulok azon, hogy fogok reagálni, amikor meglátom őket, hogy megint milyen csodálattal fogok rájuk nézni, épp úgy, ahogy a régi sulis években is tettem.
Köszönöm, hogy gondoltatok rám..! 🙂