… mert ha most megosztottak leszünk, játszva legyőz minket! Csupán a legszükségesebb esetekben megyek ki a városba, és míg pár napja furcsa volt, ha valaki maszkban sétál, ma az a furcsa, ha nem takarja el arcát az ember. Valahogy a megfontolt írás is nehézkes ezekben a napokban, bezzeg a sok kamu csak úgy árad felénk. Nem volt kamu Csernobil, általa eszembe jutott 1986 esztendeje, miképpen a lezárt komáromi híd láttán 1919, majd Trianon. Na de maradjunk Dunaszerdahelyen, abban a városban, ahol a Fő utca általában masírozó hangyabolyhoz hasonlít egy átlagos hétköznapon.
Két hete vége ezeknek az átlagos hétköznapoknak, ami a város közlekedésén is érződik. Tudjuk, mivel állunk szemben, bezzeg akkor ’86-ban ez teljesen másként alakult. A csernobili atomreaktor katasztrófáját nem kell senkinek bemutatnom, ám azokban a napokban az objektív tájékoztatást egy rendszer kényszere tiltotta, amit a rá következő napokban saját bőrünkön „teszteltek”.
Mivel május elseje a párt legnagyobb kirakatrendezvénye volt, a vasfüggöny mögött illett kellőképpen megünnepelni. Tízéves diák voltam, az iskolákban megkezdődött a felkészülés a Lenin utcai puccparádéra, csak a radioaktív felhőt nem tájékoztatták róla.
Két különös és egyben veszélyes helyzet áll most párhuzamban egymással, ahol a láthatatlan ellenség befészkelhette magát széltében-hosszában.
Míg az egyiket a természet rendezte kénye-kedve szerint, a másikban mi emberek jelenthetünk veszélyt egymásra. Délidőben haladok sietős ütemben a szinte kihalt város legnagyobb utcáján. Minden sarkon az emlékek köszönnek vissza, s az a felismerés, hogy valószínűleg ugyanígy kellett volna kinézni az egésznek ’86-ban is. Nem ez történt! Egy jó előre betervezett program szerint nekivágtunk, hogy elfoglaljuk helyünket a többezres tömegben, álarc helyett egy szál ingben, és az elmaradhatatlan úttörőkendőben.
Bár a kendő némileg megvédene a mostani nyavalyától, a másik láthatatlan ellenség esetében ügyefogyott próbálkozást jelentett volna.
A járás „díszpintyei” vörös posztóval fedett emelvényen köszöntötték a termelőszövetkezetek, majd a cégek elöljáróit és dolgozóit.
Az emelvény helyén most csupán az üresség tekint vissza rám, pontos pozícióját szemre bemérem. Pár gépjármű várakozik itt a pirosnál, a volán mögött elakart arcú sofőrök igyekeznének mielőbb tovább haladni. Sárga után jön a zöld, kb. mi is így jutottunk sorra abban az időben, hogy a legkisebbek is katonás léptekkel szelhessék hosszában az utcát.
Nem volt kétséges a küldetés sikere, tartani a tempót, és határozott karlendítésekkel integetni, ennyi volt a feladat. Csupán felülről valami titokzatos és megfoghatatlan dolog leselkedett, éppen úgy, ahogy most ez a vírus. Mindenütt apró zászlók, az úttest felett keresztben kifeszített acélhuzalokon egy-egy felirat. Ma kisebb „pompával” az üzletek, meg a patikák kirakatában A4-es lapokon: Vigyázz! Figyelj! Védekezz!
Iszonyatos dolog ilyen üresnek látni fényes nappal a várost, de az emberek megértették, amit most nem titkolt el senki előlük!
Egycsapásra egymásra lettünk utalva, nincs ilyen- és nincs olyanféle ember, csak ember van, városi polgárok, kik csupán porszemek a Föld nevű bolygón. Dunaszerdahely beállt a sorba, azon a helyen, ahol korábban még óvodások sétáltak, és diákok igyekeztek kicsengetés után hazafelé.
Figyelmeztetések az autóbuszokon, és a vonatok ajtaján, üres padok a parkokban, lezárt játszóterek, boltok lakat alatt, megrémült, de nem a felelősség elől megbúvó emberek. Szünetelő focibajnokság, ürességtől kongó Aréna. Dunaszerdahely, apró szülővárosom, szeretnélek még olyannak látni, mint régen. Szeretném érezni a fák bódító tavaszi illatát. Jó kis próbatétel, mit mondjak. Utána is maradhatnánk nem ilyenek, meg nem olyanok, és csak örömtől sugárzó emberek!
Ha egy mód van rá, ugye tudod mit kell tenned, kedves olvasóm?
MARADJ OTTHON!
(Roberto)