A cikk megjelent a Klikk Out 2020/07. számában.
Sosem voltam az a fajta virgonc csemete, akit a mozgás bármilyen formája lenyűgözött volna. Az iskolai tesiórák legnagyobb sikere számomra az volt, ha valahogy megúsztam a szereplést. A középiskolában sem volt kedvemre a kötött program, ezért olykor-olykor megesett, hogy Hajni barátnőmmel a sorból kiválva, egyszerűen megléptünk a tornaterembe vezető úton. Nagyokat vihogtunk azon, hogy megint megúsztuk a gimnasztikát, a körbefutást és a különböző labdajátékokat. „Piros betűs napokat” hazudni már komolyabb színészi játékot igényelt, ezt az osztályunk 26 lánya tökélyre fejlesztette. Egy dolog motivált: ne kelljen részt venni az egészben.
Sokan sokféleképpen szajkózzák az ősi igazságot: a sport egészséges, sőt, elengedhetetlen. Különösebben nem hatott meg idáig ez a végletekig csépelt, arany igazság, minden más, passzív kikapcsolódás előnyt élvezett nálam. Míg el nem kezdtem észlelni, hogy az ülőmunka – hm –, nincs pozitív hatással a derékbőségemre.
Nagyon rossz úgy végignézni magadon, hogy nem vagy elégedett azzal, amivel a tükörben szembesülsz. Sok év telt el úgy, hogy takargattam magam – bár sosem voltam túlsúlyos, számomra kétségbeejtőek voltak az arányaim.
Mondták persze, hogy ugyan már, helyes kis alakom van, de a jóindulatú vélemények leperegtek rólam. Strandra, vízpartra nem jártam, nem hordtam rövidnadrágot, rövid szoknyát sem, mint a korabeli lányok.
Próbálkoztam: lejártam a sportpályára, bicikliztem, futottam, tornáztam, de a lelkesedés mindig alábbhagyott, általában már a következő alkalommal. Maradt a tunyulás – a nagy ebédek, vacsorák, főétkezések között nassolgatni is volt időm (Ne haragudj, azt a széket még megeszed?).
Tudtam, hogy nem jó az, amit csinálok, de mégsem tettem jelentős lépéseket azért, hogy bármi is megváltozzon – a motivációm szabad szemmel nem volt látható. Mindig a fáradtságra vagy a kedvezőtlen időjárásra fogtam, hogy ma sem teszek magamért semmit. Aztán apránként felfedeztem olyan mozgásformákat, amik nem túl időigényesek, mégis jól kifárasztanak – kisebb fitnesztermeket látogattam (a nagyobb helyeken ugyanis zavarban vagyok).
Rendszeressé vált heti két-három alkalommal a mozgás, elkezdtem jobban odafigyelni az étkezésemre, a vízfogyasztásomra, az alapanyagok minőségére. Nálam a diéta nem működik, a farkaséhséget pedig még nagyobb zabálások követik.
Inkább több rostot, zöldséget, friss gyümölcsöt fogyasztok, chia pudingot készítek, párolt zöldséggel körítem a sovány húsokat, halakat. És megtanultam türelmesebbnek lenni magammal szemben. Nem kell máról holnapra 55 kilóra fogyni és óriási súlyzókat emelgetni, nem kell olyasmit magamra erőltetnem, ami nem okoz örömet. Jóga, pilates, levegő be, levegő ki. Nem baj, ha nem megy tökéletesen. Csak én vagyok és a gondolataim. Fújd ki, engedd el!
Eljött a munka ideje. Mostanság heti két alkalommal PowerPlate edzésen veszek részt. Nagyon kemény az edző csaj, de tudja, hogy meg tudom csinálni. Segít hinni magamban. Az első edzésen szembesültem vele, mennyire puhány vagyok, de elmentem a második, ötödik, tizedik szeánszra is. TRX-szel, súlyzókkal, gumiszalaggal, meg még ki tudja, hányféle eszközzel spékeljük meg a gyakorlatokat, a végére szabályosan csepeg rólam az izzadság. Közben azon kapom magam, hogy ami a múlt héten még nehézséget okozott, az most sokkal jobban megy. Másnap menetrend szerint érkezik az izomláz – furcsán nehézkes lépcsőzni, vagy azon röhögök mosogatás közben, hogy mintha tegnap óta nehezebbek lennének a poharaink…
Nem akarok átverni senkit: nem élek aszkéta életet, néha lecsúsznak „bűnös” ételek, de közben igyekszem tudatosítani azt, hogy milyen hosszú volt az út, ami a változáshoz vezetett – nem akarom elrontani. Talán az elmúlt hónapok bezártsága is jó volt arra, hogy helyükre kerüljenek a dolgok bennem és egy újfajta szemlélet határozza meg a hozzáállásomat.
Tudom, hogy tele van az Insta meg a Facebook tökéletes testekkel, amik mellett mindenki más földönkívülinek érzi magát. Tudom, hogy nincs pénzed a legújabb fitneszruházatra, táplálékkiegészítőkre, személyi edzőre. Tudom, hogy nehéz rá időt szakítani és mindig van valami, ami sokkal érdekesebbnek tűnik.
Ez az egész egy kicsit olyan, mintha egy kásahegy állná el az utadat (A történeti hűség kedvéért, ez most legyen protein- vagy zabkása). Csak úgy tudsz túljutni rajta, ha nem egyszerre akarod megenni. Apránként működhet. Ne bántsd és ne hibáztasd magad! Egy nagy levegő… és fuss neki újra!