FOTÓ: ÖRZSIK ÖDÖN
A huszadik fejezetéhez érkezett európai kalandunk, üresen maradt lelátókat, ám érzelmekkel telepakolt szíveket talált Dunaszerdahelyen. Klubtörténelmünk érdekessége, hogy egykor Jablonecben gyártották a DAC korabeli kitűzőjét. A város napjainkban is a cseh bizsuékszer-készítés központja, de aznap este csillogni a DAC-nak kellett. Ami ennél is nagyobb dolog, hogy aznap este szívesebben tűztünk volna ki pár zászlót az Arénában, szurkolva a csapatnak, ugyanakkor messzire kergetve jelenünk kórságát! Helyette part lettünk a klub autóbusza folyamán, olcsó vigaszként keserű létünkben, az utcáinkra űzött szenvedélyünkben.
A sors fintora, hogy miután pszeudo nyelvrokonaink elintézték a Slovant, időrendileg a DAC maradt az ország utolsó európai képviselője, a Dunától a tátrai fenyvesekig. Szólt is Himnusz, na nem az a Himnusz, a magyar! Talpra! A csehek edzője, aki még emlékszik a nyolcvanas évek szerdahelyi hangulatára, rögvest az Aréna köpenyén túli harsonáktól borsókázhatott. Életszerűbb a valódi szó, mint a „kazettás magnóból” bejátszott! Hallani, a kivetítő elől kér a nép, fohászkodik az égiekhez. Kért a nép a kocsmákban, odahaza, s akik kérnek, azoknak adatik, és a zörgetőknek megnyittatik. Uraim, ti a pályán, ez valóban férfimunka volt!
Hatodik perc, Divko elfut majd belöbböli, behullajtja. Micsoda kezdés, álomszerű, kezdhetjük gyúrni a linzer tésztát!
De messze van még Linz, távol a harmadik kör, itt még izzadnunk kell, izgulnunk, Divko duplázhatna, ám még kivár. Kalmár löketét a felső lécre tolja a jabloneci kapus, ez az este a kapufákról is szól, a megpattanó lövésekről, s talán egy leshelyzetről, amiből egyenlítenek a csehek. A város talpon, szünetig szüntelen sóhajok mindenfele, tudva lévő nincs reparát, „itt élnünk, vagy halnunk kell”! Nincs megállás, elszánt a küzdelem, majd fordítanak a vendégek. Ez volt az a pillanat, – összeszorult szív, ököl -, ahonnan fogvicsorgatva, fenevadként harcoltunk tovább.
Divko végre duplázik, élvezi, nagyon élvezi, de miért ne tenné! Nem tudom eldönteni, a szívem kalapál így, vagy a föld mozdult meg…
…mert a Jablonec pár perc elteltével büntetőhöz jut. Jedlička, Jedlička! Érezte az oldalt, bele is ért, de esélytelen – másodszor álltunk vesztésre. Sose’ legyen szebb folytatás, ismét kapufa, lesgól, aztán az új szerzeményünk beköszönt, első labdaérintésével – Nicolaescu 3:3! Igazából itt kellett volna kezdenem a jegyzetem, a hosszabbítás első perceitől, de nincsenek szavak. Pillanatok vannak, és a pillanatok egy egésszé érnek be. Felejtsük el a Bayern Münchent, felejtsük el 1988-at, a DAC történelmének legnagyobb mérkőzése ez a mostani, és mi éppen a momentumait számláljuk.
A hosszabbításban feltöröltük a padlót a Jabloneccel – Zsolti kapitány kiadta a parancsot!
Egy Máriácska szobrot helyezek a televízió sarkához, tudom, minduntalan szentimentális vagyok. Kicsi fiam ébredezik mellettem, tán’ ő sem bírja egyhelyben, lesz mire emlékeznie, de ha mégsem, majd elmondom neki 10-20 év múlva, mekkora „bajor bálványt” adtunk át a múltnak. Kicsi lány, neked is! Nicolaescu tol kettőt a lasztin, céloz, védhetetlen! Itt a labda, hol a labda – eldugtuk, nem fértek hozzá a csehek! Majd Davis elé kerül és bumm, 5:3 – igen, az évszázad mérkőzése, kétségtelen. Karomban gyermekemmel, a szív játékával jutunk klubtörténelmünk során először egy európai kupaküzdelem harmadik fordulójába. Résnyire nyitva a balkonajtóm, tűzijáték cikázik a város felett, petárdák pattognak, füst úszik a horizonton.
Ha volna, ki nem tudná, egy átutazó vándor, azt gondolná újév van! Fociújév!
Gondoljunk bele, milyen lenne egy közös cseh-szlovák bajnokság, mint a régi szép időkben? Szeredek, Marótok nélkül, Spartával, Sláviával, na jó, ha nagyon muszáj ezzel a Jabloneccel. S ha belegondoltunk, jusson eszünkbe a nélkülözések évtizede is, mert azok is mi voltunk, ahogy ezrekből százak lettek, majd százakból ismét ezrek, tízezrek! Köszönöm Istenem, hogy DAC-szurkoló lehetek, ahogy azokat is, akiket a sárga-kék szív adott az életembe! Ámen!
(Roberto)