Néhány évvel ezelőtt Csernus Imrével hozott össze a sors – vagy egy rendezvényszervező, vagy a munkám, igazából részletkérdés. Szóval, Csernus Imre pszichiáter feltett nekem egy kérdést. Na, jó, nemcsak egyet, de a többi most lényegtelen. Így hangzott az a bizonyos kérdés: „Mit gondol, ön felnőtt?”
Sejtettem, hogy lesz ennek folytatása, ezért egy pillanatig elgondolkodtam a válaszon, majd végül azt feleltem, igen. Ezután azt kérdezte, tudom-e mit jelent felnőttnek lenni. Számtalan dolog az eszembe jutott, de persze az, amit ő várt válaszul még véletlenül se.
Felnőtt az az ember, aki vállalja a felelősséget a tetteiért és aki képes felvállalni az érzelmeit.
Ez volt Csernus doki válasza.
Azóta már számtalanszor előfordult, hogy egy-egy beszélgetés során legszívesebben idéztem volna a doki e szavait. Végül azonban mindig úgy döntöttem, hogy nem kezdek el okoskodni, végül is, ezek nem a saját gondolataim, én is úgy hallottam valakitől. Más tollával pedig nem illik ékeskedni, ugyebár… Oké, a hallgatásomhoz valószínűleg hozzátett az is, hogy az illetők, akikkel szívem szerint megosztottam volna a dolgot, annyira azért nem álltak közel hozzám. Márpedig – ha valaki nem egy elismert pszichiáter – akkor nem biztos, hogy ennyire mélyre menően kell elemeznie a beszélgetőpartnerét. Főleg, ha akkor látja azt életében először. Kivételek persze itt is vannak, de a nagy többség azért könnyen sértődötté válik, ha csak úgy a semmiből szembesítjük az igazsággal.
Sokat gondolkodtam már ezen a mondaton. Sokat elemeztem magamat is, hogy ezek fényében vajon tényleg felnőtt nőnek mondhatom-e magamat. Mert hát, valljuk be, amikor a felnőttségről van szó, a legtöbben olyanokkal érvelünk, hogy
„hiszen önálló életet élek, gondoskodom magamról, van munkahelyem, van otthonom, autóm… Hogy lennék már gyerek?” A felnőtté válásunkat – természetesen az életkorunk mellett – leginkább az anyagi javakhoz kötjük. Tévesen…
Senkit nem érdekel, hogy a saját autóddal hajtottál-e bele a szomszéd kerítésébe, vagy az apukád kocsijával, ha utána nem vagy képes vállalni érte a felelősséget. Senkit sem érdekel, hogy a saját lakásodban csavarod-e el a fiúk/lányok fejét, vagy a szüleid házának egyik szobájában, ha azután képtelen vagy felelősséget vállalni a tetteidért.
Az égvilágon senkit sem érdekel, hogy milyen pozícióban dolgozol, ha épp összetöröd valaki szívét, „csak” azért, mert te magad egyszerűen nem tudod felvállalni az érzéseidet.
Szóval, talán érdemes lenne átgondolnunk kicsit ezeket a dolgokat. Foglalkoznunk kell a lelkünkkel, hiszen senki más nem teszi ezt meg helyettünk. Fejlődni pedig sosem késő. Sőt! Folyamatosan fejlődnünk kell, nemcsak a készségeink tekintetében, de lelkileg egyaránt…