A cikk megjelent a Klikk Out 2021/06. számában.
Frank Millerhez kötik a képregényhősök bálványának lebontását, de aki ezen a téren megalkotta a Bibliát, az Alan Moore volt a Watchmennel a 80-as években. Hozzá(juk) képest úgy tűnik, Garth Ennisnek már – mondhatni – könnyű dolga lehetett, hiszen „csupán” egy helyenként bizarr szatírává olvasztotta a rohadék szuperhősök által meghatározott univerzumot. Ebben viszont a legnagyobb bravúr, hogy nem lesz kínos, méltatlan és sok. Filmsorozatban sem, ami pedig Eric Kripke és csapata érdeme.
Kezdhetném azzal, hogy a A fiúkat (The Boys) mindenkinek látnia kell, akinek az elmúlt 10-15 évben a töke tele lett a szuperhősökkel és a világ megmentésével, meg hogy azt okvetlen csak ők hajthatják végre. A fiúk viszont nemcsak ezen a síkon működnek, hanem azon is, aminek alapjait a Watchmen rakta le. Ez pedig az, hogy a szuperhősök is lehetnek a társadalom hulladékai.
A szuperhős-éra modern korában elkezdték lebontani, megdönteni az erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen héroszt, ami iránt egykor a világválság, illetve a két világháború közti forrongás szült igényt. Frank Millertől Alan Moore-on és Grant Morrisonon át egészen A fiúkat jegyző Garth Ennisig pedig az írók elkezdtek benézni a kulisszák és álarcok mögé. Hogy milyenek lennének a szuperhősök, ha valóban léteznének a mi világunkban. Olyanok lennének, mint mi.
Szokták mondani, hogy egy ország olyan vezetést kap, amilyet a választói érdemelnek. Ez a tézis igaz a szuperhősökre is A fiúk és a hozzá hasonlók koncepcióiban. Olyanok a szuperhőseink, mint amilyennek szeretnénk látni őket.
A közösségi média korában viszont az, amit látunk bárkiből, csak egy szelete az egyéniségének. Az egyik oldalon az, amit ő láttatni szeretne, a másikon pedig az, amit a társadalom elvár tőle.
A fiúk tulajdonképpen olyanok, mintha az Igazság Ligáját, tehát a DC Comics Supermanből, Batmanből, Wonder Womanből, Aquamanből és Flashből (plusz az apróból) álló csapatát fordítaná ki magából. Noha az ún. hősök valóban szupererővel bírnak, és tulajdonképpen megengedhetnének maguknak bármit, a világ leigázásáig bezárólag, ők is belekerültek egy manipulációs gépezetbe, amit a nagyvállalati marketing irányít. Termékek, amiknek eladhatóknak kell lenniük/maradniuk, és értelemszerűen nem lehetnek erkölcsileg megkérdőjelezhetők.
A Supermant idéző Hazafi (Homelander) egy anyakomplexusos, bizarr és sérült figura, aki viszont ott, ahol kell, a tömeg előtt ezen felül tud kerekedni. Akad köztük, aki a hatalmát nemi erőszakra használja, egy másik pedig a „drog” nélkül nem maradhatna a csúcson. Mindegyiküknek megvannak a saját félelmei, pszichikai sérülései, rétegei.
A fiúk azonban a hősökből helyenként nemcsak antihősöket kreál, akiket le kéne győzni, de olyan antihősöket is, akiknek a létezésének függvénye a társadalom viszonylagos egyensúlya és nyugalma.
Kapunk persze őszinte és tiszta szereplőket, ideiglenes főhősöket, akikkel a legkönnyebben azonosulhatunk, és számos izgalmas karaktert a hősökön kívül is, akik olyan fejlődésen mennek keresztül, hogy azt nem érezzük erőltetettnek, ellenben kíváncsiak vagyunk a történetszálukra.
Mindezt pedig rendkívül szórakoztató, gyakran fekete komédiaként tálalva, vitriolos megjegyzsésekkel, helyenként pikáns, gyomorforgató, brutális megoldásokkal. Ezek viszont nem öncélúak, hanem az egészbe olyan természetes és szerves módon illeszkednek, hogy nélkülük hiányos, mondhatni kiherélt volna az egész.
Az Amazon eddigi legdrágább sorozatából eddig két évad ment le, idén jön a harmadik, és a szuperhősdömpingben akkora szükség van rá, mint egy falat kenyérre. Újat tud mutatni még olyankor is, amikor azt hinnénk, már mindent és mindennek az ellenkezőjét láttuk.