FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Úgy gondolom, egy energikus, felvilágosult, a jelen időt maximálisan megélő iskolaigazgató nem csupán a diákok számára megbecsülendő. Ilyen személyiségnek ismertem meg Nagy Árpádot, a dunaszerdahelyi Szabó Gyula Alapiskola vezetőjét. Folytatva riportsorozatunk ünnepi hangulatú epizódjait, ezúttal a korosztályom előtt inkább csak „Gorkij suliként” ismert intézmény vezetőjét kértem fel egy baráti beszélgetésre a DAC-ról, valamint saját életútjáról.
A Szabó Gyula Alapiskola 2015-től a fenntartó, Dunaszerdahely városa által, EU-s finanszírozás mellett feltűnő változáson ment át, mind esztétikai, mind funkcionális szempontból. A megszépült intézmény stílusjegyeit a fiatalos lendület jellemzi, melyben régiónk büszkesége, a DAC és egyben városunk színvilága köszön vissza, miközben az egyetemes magyarság értékei szintén megjelennek. Riportunk tegeződő formában íródott, az igazgató úrhoz fűződő közel két évtizedes megtisztelő, baráti viszonyunk miatt. A nagyfiam látogatta korábban a „Szabó Gyulát”, szülőként ismerkedtem meg az intézmény vezetőjével.
Üdvözöllek igazgató úr, szervusz Árpád. Hol is kezdjük? Magyarság, természet, zene, foci… Szívünk sárga-kék, mindennél többet ér?
Akkor kezdjük a végén: Az iskola felújításánál lehetett színt választani, már ami a cipő- és a ruhaszekrényeket illeti. A sárgát és kéket választottam, itt születtem Dunaszerdahelyen, ezek a mi színeink. Azt talán kevesen tudják rólam, 10 éves koromig az Északi lakótelepen laktunk, ezt követően költöztünk csak, mondjuk úgy, hogy majdnem Sikabonyba – bár kataszterileg az az utca még Szerdahely. Adva volt tehát a stadion közelsége, de abban az időben még nem érdekelt annyira a foci. Édesapám viszont rendszeresen járt DAC-meccsekre, néha engem is elvitt magával.
Megmaradt bennem a környék miliője, a Góóól kocsma, körben a hatalmas jegenyefák és a fatribün. Kandliban hordtam a faternak a csapolt sört, mert az volt az igazi. Hátul a salakpálya mellett a nyitott korcsolyapálya, meg a fabarakkok, ahova kezdetben alapiskolába jártam. Ezt követően adták csak át – 1974-ben – a mostani Szabó Gyula Alapiskolát, onnantól kezdve én is ide jártam. Innen megint csak nem volt messze a stadion. Ez volt nagyjából a gyerekkorom, meg persze a csínytevéseink, a mostani Nyugati lakótelep helyén, vagy az „orosz temető”, az amelletti Rény, továbbá a sikabonyi kanális. Helyenként olyan lankás, fűzfás részek is voltak itt, ahol még tutajozni is tudtunk. Itt éltük a gyerekkorunkat, kellemes visszaemlékezni erre.
A foci szeretete lényegében csak később jött. Tudni kell rólam, hogy kissé duci gyerek voltam, nem érdekelt különösképpen semmilyen sport. A gimis időszak viszont meghatározó szerepet játszott – a 80-as évek elejéről beszélünk. Akkor sem a focizás, hanem inkább a focira járás osztálytársakkal, haverokkal. A 80-as évek vége, 90-es évek eleje jelentette a klub fénykorát, az aranycsapatot. Függetlenül attól, most hol áll a DAC, akkor, abban a lényegesen erősebb csehszlovák bajnokságban a toppon voltunk, ami sokkal nagyobb fegyverténynek számított, mint ebben a szlovák ligában a 2-3. hely. Mondhatni kizárólag csehszlovák játékosokkal, meg persze itteni magyar srácokkal.
A cseheknek és a szlovákoknak is egészen más volt a vonzalma a DAC-hoz, mint a mostani társaságnak. Jó lenne, ha ezeket a focistákat tekintené egyfajta példaképnek a mai generáció.
Talán sokaknak nem mond semmit egy Paľo Diňa, pedig hatalmas játékos volt. Saját maga „východniarként” is elismerte, hogy nálunk élte meg karrierje csúcsát. Az emberek is közvetlenebbek voltak, ma úgy érzem, néhányan csak azért járnak meccsre, mert az olyan snassz. Divat eljárni, ha mások ott vannak, mi se maradjunk ki alapon. Viszont az is tény, hogy itt az esetek többségében élvezetes és mindenképp hangulatosabb mérkőzéseket lehet látni. Akkor mindegy volt, ha esett, ha fújt, kimentünk, pedig nem volt fedett lelátó mindenütt. Az a nagy generáció, amelyik megnyerte a Csehszlovák Kupát, kitűnt mind közül a klub történetében. Otthon a tévé előtt együtt nézte az egész család a Sparta–DAC Csehszlovák Kupa finálét.
Mikor Fieber bevágta a döntő 11-est, én az örömömben felugorva a fotelból a kezemmel lehárítottam és összetörtem a felettem lévő 5 ágú szocreál csillár – csallóköziesen „luszter” – 3 üvegbúráját. De ez akkor teljesen lényegtelen volt, nem vágtam meg magam, csak a nyakamból kellett kiszórni a törmeléket.
Már nem emlékszem, miért nem jutottam ki a Bayern elleni meccsre, de ha egy másik emlékezetes mérkőzést kéne kiemelnem, akkor az a 90-es évek elején játszott DAC–Sparta (3:3) lenne. 3:1-re vezettünk az első félidőben, ahol az előbb említett Palo Diňa rúgta az első két gólt. Olyanok játszottak akkor itt, mint Radványi Miki, Zsákovics Tibi, Rosťo Prokop, nyugodjék Lieskovský meg Simon Gyuszi. A Spartában szintén nagy ászok voltak: Bílek, Siegl, Chovanec, vagy a később aranylabdás Pavel Nedvěd. Egy Ostrava, Dukla, Slavia amikor itt játszottak, az egészen más kategóriának számított, mint a csapatunk jelenlegi ellenfelei. Az akkori szlovák csapatok közül csak a Slovant, a Nagyszombatot lehetne megemlíteni, esetleg a kassai Lokit. Nem voltam sohasem az a fanatikus drukker, végképp nem B-közepes. Amikor nem ment úgy a csapatnak, én sem sűrűn jártam. Tulajdonosok váltották egymást, bizniszt csináltak, arabok… – sok minden másról szólt, az embernek elment a kedve az egésztől.
Főként kikkel, milyen társasággal jártál, illetve jársz meccsre? Gondolok itt arra, hogy meghatározó szerepe van az életedben egy bizonyos zenei stílusnak is.
Ez változó volt, eleinte a gimis osztálytársakkal, haverokkal. Egyik osztálytársam, Szitási Jancsi focizott is a DAC-ban, Simon Gyuszi korosztálya. Később Attila öcsémmel meg az ő társaságával is sokat „lógtunk-lógunk”. Mindkettőnk életben meghatározó volt – és a mai napig is az – a blues- és a rockzene. Talán kimondhatom, hogy ezt a zenei stílust, meg a becenevét is tőlem „örökölte”. Engem „Csurának” hívtak, ő lett a „kis Csura”. Öt év van köztünk, én rockot hallgattam és kezdtem a koncertezést, de amikor főiskolára jártam, neki több ideje maradt a csavargásokra, koncertekre, mint nekem. Átadtam a stafétát.
A 80-as évek elejétől, ami a zenét illeti, nálam meghatározó volt a Hobo Blues Band. Ez volt az a lázadó korszak, a polgárpukkasztás, rendszerellenesség. Apám hosszú, fehér ingében jártam, oldalt mélyen felvágva, meg szakadt farmerben, ha sikerült szereznem. Hosszú hajjal, már amennyire megtűrték a hosszú hajat a gimiben.
Nem voltunk kimondottan csövesek, de eleve a rockzene abban az időben egyenlő volt a lázadással, amit nem igazán tűrt meg az akkori rendszer, mert a dekadens nyugati társadalom propagálásának fogták fel. A fekete bárányok zenéjén nőttem fel, HBB, P. Mobil, Beatrice. A mai napig őket és több, akkor indult zenekar és zenész zenéjét hallgatom, de nyitott vagyok minden újra, ami nem rap és hip-hop. Bizonyos szempontból nosztalgiával tekintek vissza erre a korszakra, nem a rendszert sírom vissza, hanem azt, amit mi akkor megéltünk. Attól lettünk többek. A mostani gyerekek, és fiatalok ezt nem értik meg. Egy egészen másabb, kommerszebb, a külsőségekben talán színesebb, de érzelmekben és értékekben szegényebb világban élnek. Sajnos… és ezt talán mi, a gyerekeinknek mindent megadó szülők rontottuk el?!
Volt olyan időszak, amikor egyáltalán nem jártam meccsekre. Függetlenül attól, ki mit mond a Világi Oszkárra, ha már megveszi valaki a klubot, olyasvalaki vegye meg, akinek kötődése van a helyhez, a régióhoz. Oszi két évfolyammal felettem járt a gimiben, ott lakott ő is az Északi lakótelepen, a szomszéd háztömbben, talán 100 méterre a stadiontól. Úgy gondoltam, Oszi a megfelelő személy erre, mégha azóta változtak is a dolgok. Többet vártam az akadémiától, meg most itt a Győri ETO is…, de ebbe ne is menjünk bele. Mennyivel lenne jobb, ha valaki idegen „jöttment” lenne a tulajdonos? Akkora változás történt 5 év alatt a klub életében, amekkora eddig sosem volt. Nagyon egyszerű példát mondok: ha nekem valamire szükségem van, ilyen-olyan munkálatokra az iskolában vagy a privát életben, akkor, ha lehetőségem adja, csallóközi embereknek szeretnék munkát adni. Mindegy, hogy magyar vagy szlovák, ebből a régióból legyen.
Olyan társadalomban élünk, ahol mindenki mindenbe belebeszélne, annak ellenére, hogy nem ért hozzá, akár a klub működésébe is. Azt szoktam mondani, hogy focizni, tanítani és politizálni mindenki tud. Egy kőműves, ha felhúzza neked a falat, abba sem kotnyeleskedhetsz bele, nem mondod meg neki, hogyan csinálja.
Ha az én esetemet vesszük, az oktatásba is nagyon sokan belebeszélnek, annak ellenére, hogy otthon sokan nem bírnak a saját gyerekükkel, nincsenek tisztában azzal, mi is az a gyereknevelés. Akkor, hogy tudnának sikeresek lenni 20-25-tel. De kommentálni, eszet osztani, azt nagyon tudnak. Na ugyanez a helyzet a focival is, ami mára egy nagy biznisszé nőtte ki magát.
Egy-két emlékezetesebb szurkolótárs? Sok ilyen van, legyen itt kettő: Többször voltunk a csíksomlyói búcsúban, mindig ugyanannál a vendégszerető székely családnál szálltunk meg. A legidősebbik fiuk Románia ifjúsági jégkorong válogatottjában játszott-játszik, és egy időben Győrben hokizott és tanult. Többször hívtuk őt meccsre, ugorjon át a Rába partról. Mit ad Isten, éppen a kb. 3 évvel ezelőtti DAC–Slovanra sikerült eljönnie, amikor 5:2-re nyertünk. Azt hiszem, egy életre szóló emlékkel gazdagodott. De említhetném a Szakit is, (aki szintén szerepelt már ebben a sorozatban, ő is DAC-os). A csípőműtétje után mellettem ült és egy kimaradt DAC-helyzet után akkorát csaptam a „fájós” lábára, hogy kínjában mindenkit túlüvöltött.
Az utóbbi 4-5 évben annyiban változott a társaság körülöttem, hogy mivel a DAC felkarolta az itteni és a magyarlakta vidék gyerekeit, elindult az együttműködés a klub és az alapiskolák, valamint a helyi Vidékfejlesztési Középiskola között, így többek közt a Szabó Gyula Alapiskolával is. Kaptunk a DAC-tól tiszteletjegyeket, azóta ennek apropóján a Silverbe járok további két intézmény igazgatójával együtt.
A korábbi lázadó éneddel a múlt rendszerben nem lehettél volna iskolaigazgató, pláne egy magyar iskolában. Most viszont – legalább is szerintem – nemcsak megfelelően látod el a feladatod, de az iskoládnak is fazont adsz. Foci, zene, természetjárás, fotózás – milyen a viszonyod a diákokkal, tanárokkal?
A lázadás már enyhült, mivel a rendszer is enyhült, persze értem mit mondasz. Nem vettek fel rögtön az egyetemre, ezért elmentem dolgozni. Mivel érdekelt a biológia, mindenképpen olyan helyet szerettem volna választani, ahol közel lehetek a természethez. A munkától sosem féltem, és így esett a választásom a hodosi TSZ szőlőskertjére. Négy évvel az érettségi után kezdtem meg és ’92-ben fejeztem be az egyetemet, biológia – pedagogika szakon, ebből az utóbbinak mint szaknak nem sok hasznát vettem. Érdekelt még a földrajz, ám további egy évet kellett volna ráhúznom, ami nem is lett volna gond, de eleve túlkorosnak számítottam, és már elegem volt az egész „főiskolásdiból”. Ekecsen kezdtem tanítani, majd három év elteltével kerültem a Szabó Gyula Alapiskolába. Itt 5 év múltán igazgatóhelyettesnek neveztek ki, most pedig nyolcadik éve igazgató vagyok.
A Szabó Gyula Alapiskola egy magyar iskola, ahol fontosnak tartom a többi tantárgy mellett a szlovák nyelv oktatását és a tanulók általi elsajátítását is. Úgy gondolom, azt kéne elérni, hogy mindenki legalább olyan mértékben sajátítsa el az államnyelvet, amilyen mértékben szüksége van rá az életben. Másik dolog, hogy természetesnek kéne lenni, hiszen itt élünk, ahol a szlovák a hivatalos nyelv. Az egyetlen járható út, ha idegen nyelvként oktatjuk, hiszen az anyanyelvemen kívül – és elképzelhető, ez a szlovákoknak sértő, de – nekem minden más nyelv idegen, adott esetben az államnyelv is. A módszertan a kulcs, ezen kell változtatni és talán ez most, több évtized után így is lesz. Mondom ezt úgy, hogy vegyes házasságban élek, szlovák feleségem van, sosem volt gondunk emiatt. Amikor idekerült Dunaszerdahelyre, felismerte, hogy a Csallóközben kvázi ő van kisebbségben, majd konyhanyelven megtanult magyarul. Nekem fontos a magyarságom, neki a szlováksága, mindkét gyerekünk esetében megtaláltuk a közös nevezőt. Van, amiben én engedtem, van, amiben a feleségem. Ő a mai napig is szlovákul beszél velük, én meg magyarul. Ennyi a siker kulcsa, már kétéves korukban egyformán bírták mindkét nyelvet.
Ami a diákokat illeti, sajnos egyre kevesebb a kontaktusom velük, mivel nincsenek óráim. Az érvényes törvények értelmében a diákok létszámától függően az igazgatók heti óraszáma lecsökkenhet akár a nullára is. Mi bőven meghaladjuk ezt a létszámot. Ehhez jött most még a Covid-helyzet is, ami további egyéb feladatot rótt rám. Ha nem volna ilyen kiváló helyettesi gárdám, akik az oktatási rész dandárját elviszik, nem tudom hol lennénk. Manapság egy iskolaigazgatónak talán nem is pedagógus végzettségű embernek kéne lenni, hanem egy jó menedzsernek. Csak azt jól meg is kellene fizetni!
Szóval a diákokhoz talán csak annyit, hogy pár éve, még helyettesként, ha összefutottam velük koncerten, csak nagyot néztek. A mai napig eljárok a Soul Hunterbe, mert az a zenei stílus, amit szeretek, szinte csak ott kap teret. Ez a szubkultúra csak ott találkozik. „Jé, maga is itt van, tanár úr?” – mondták gyakran. „Én ezen nőttem fel, tudnék ám mesélni!” – jött a válaszom.
Ennél a pontnál feloldódnak, biztos fel is dobja őket, hogy „velem bulizhatnak”. Margóra jegyzem meg, nem biztos, hogy helyes a szülőtől, hogy esetenként az alapiskolás gyerekét késő este elengedi oda – vagy nem is tud róla -, ahol alkoholt is felszolgálnak, és ahol anno vágni lehetett a cigarettafüstöt. Ez volt az egyetlen negativitása egykor a klubnak, én sosem dohányoztam…
Említetted az iskola fazonját. A fenntartó, Dunaszerdahely városa általi 2015-ös átépítés sokat dobott az iskolán. Nem kell beázott tetővel, omladozó homlokzattal, roskadozó öreg szekrényekkel vagy elromlott WC-vel foglalkoznom. Azóta van rá lehetőségünk, hogy más irányban is fejlesszünk. A belső kialakítást egységes koncepció szerint gondoltam megoldani. Valami olyasmit képzeltem el, ami kötődik a városhoz, a Csallóközhöz, a magyarsághoz.
Van olyan folyosónk, ami csak Dunaszerdahelyről szól, van amelyik a Csallóközről, a határon túli magyarságról stb. Ennek szellemében neveztük el a folyosókat, ahogy a városban utcanevek vannak, nálunk találsz Csallóköz, Erdély vagy éppen Délvidék, sőt Magyarnak lenni jó folyosót is. Dunaszerdahely folyosóján természetesen a DAC is megjelenik.
Büszkék vagyunk egykori diákjainkra, sportolóinkra is, akik kitűntek valamivel a sportéletben, miután kirepültek tőlünk. Domokos Kristófot és Almási Lacit talán nem kell bemutatnom. Az előbbi jelenleg a 2. ligás Komárom játékosa, Laci pedig már válogatott labdarúgó, mindketten a mi fiaink voltak. De említhetném a kézilabdás Lakatos Ritát (aki immár a magyar válogatott tagja), Szabó Katát, Mészáros Rékát, vagy a küzdősportokban sikeres Vass Mátyást, Kósa Tamást vagy Boráros Gábort.
A 2015-ös rekonstrukció keretén belül kaptunk új bútorokat, cipő- és ruhaszekrényeket is. Megválaszthattuk a színösszeállítást is, így lett minden sárga-kék. Talán sok DAC-drukker nem is tudja, miért sárga-kék a DAC klub színei? Hogy a gabonatáblák sárgája és a Duna kékje adta a szimbolikát. A felújítás során nagy „üres” fehér felületekké alakultak át az osztályok és a folyosók közötti falak. Emlékezhetsz a nagyfiad idején üvegfal választotta el az osztályokat a folyosóktól. Ez már balesetveszélyes volt, ezért az üvegtáblák fel lettek falazva. Ide szintén egységes dekorációt képzeltem-képzeltünk el, képek és szöveganyagok kerültek kihelyezésre, az adott folyosó tematikáját követve. Amikor a diákok elsétálnak a folyosókon, tudat alatt is tanulnak. Egy-egy folyosó hónapokig készült, több mint egyéves folyamat volt, s ha azt vesszük, állandóan van mit pótolni, vannak új ötleteim.
Az iskola nagyobb belső falainak és a tornatermek dekorációját a helyi Trikk kreatív stúdió ügyes csapata vállalta el. Volt diákjaink irigykedve tekintenek körbe: „Amikor én jártam ide, miért nem nézhetett ki így?” Sajnálom, hogy a jelen helyzetben csak képeken láthatod, szívesen körbevezetnélek! Iskolánk közösségi oldalán találsz tartalmakat róla.
Sok képet, szöveganyagot jómagam nyomtattam ki, kereteztem be, de kaptunk anyagot, képeket másoktól is. Például Szabó Gyula özvegyétől, Szabó Haltenberger Kingától. Ő volt az, aki felavatta azegészet, az utolsó folyosóval bezárólag, ami a megboldogult férje, iskolánk névadója nevét viseli. Sokképet én magam fotóztam a túrázásaim és a természetben való barangolásaim során.
Idestova 30 éve a katedra mögül biológiatanárként igyekszem felkelteni a kibervilág új generációjának érdeklődését a természet iránt. Régóta érdekelnek a rovarok, azelőtt mindent megfogtam, ami csúszott, mászott vagy repült. Mindent, aminek négynél több lába volt. Preparáltam, feltűztem őket és a rovargyűjteményem részévé váltak. Mára változott a szemléletem, és a természet iránti szeretetem miatt inkább csak lefényképezem az egyedeket. Nemrég lett volna egy fotókiállításom is, ami a Covid-helyzet miatt sajnos elmaradt. Hogy miért pont a rovarok? Mert egy döglégy is lehet szép, csak nézőpont kérdése – és ezt nem Ganxsta Zolee mondta!