A cikk megjelent a Klikk Out 2022/01-02. számában.
Fotó: Pixabay.com
Tedd a kezedre a szívedet, és mondd, hogy egyáltalán nem vagy édesszájú, és soha fagylalt, se csoki, se gumicukor nem csúszott még le a torkodon. Ha tényleg így lenne, gyanítom, az emberek zöme nem tudná eldönteni, hogy ez a tény csodálatot, avagy sajnálatot érdemel. Mindenesetre töredelmesen bevallom, én nem vagyok ilyen ember, még csak olyan sem, aki ne engedne itt-ott a csábításnak. Időről időre azonban belebotlom olyan cikkekbe, melyek nagy betűkkel harsogják, hogy a cukor nem csak hogy egészségtelen, hanem egyenesen méreg: öl, butít, nyomorba dönt. Mi több, már csak azért is veszélyes, mert addiktív, nagyon könnyen rá lehet pörögni, egyesek pedig még egy másik, jóval magasabb piaci áron értékesített fehér porral sem érzik túlzásnak egyenértékűvé tenni. Ezért azt javasolják, teljesen iktassuk ki étrendünkből ezt a toxikus anyagot.
Ezek kapcsán felmerülhet egy csomó kérdés.
Tényleg függőséget okoz a cukor? Mi történik, ha a lelkemen tátongó lyukat a kedvenc édességemmel kísérlem meg sokadszorra is betömni? A mérsékelt fogyasztás esetén is komoly egészségkárosodással és méretes úszógumival számolhatunk? Van értelme helyettesítőszerekkel kísérletezni?
Egyáltalán, mióta fenyegeti Európa mit sem sejtő lakosságát ez az édes veszedelem?
Noha Ázsiában és a Közel-Keleten már jóval korábban ismerték a cukorkészítés fortélyát, Európába csak viszonylag későn jutott el az értékes portéka. Amit kellett, mézzel édesítettek egészen addig, míg a keletről hazatérő keresztesek magukkal nem hozták a 11. században. Az ezt követő négyszáz évben azonban még ritka és kimondottan drága dolognak számított, melyet csak a leggazdagabbak engedhettek meg maguknak.
De nem csak fűszerként használták ám a cukrot! Az iszlám kultúrában orvosságként is megállta a helyét, szirupokat készítettek belőle mindenféle nyavalya ellen, s ezt a fajta felhasználást átvették az öreg kontinensen is. Láz, köhögés, mellkasi fájdalmak, gyomorbántalmak – többek közt ezeket a panaszokat próbálták meg az édes kúrával enyhíteni, de a repedezett ajkakat is ezzel akarták regenerálni ajakbalzsam híján. Hogy sikerrel jártak-e? A felhasználók elégedettek voltak, de nem mintha valóban hatékony lett volna bármely kín ellen a cukor, egyszerűen csak sokkal kellemesebb volt a legtöbb korabeli terápiánál, nem mellesleg pedig jó íze volt, attól meg ugye máris jobban érzi magát az ember.
Ám a cukor jó híre nem bizonyult tartósnak
Hiába, az ünneprontásnak is hosszú a hagyománya. A 17. századra kellőképp lement a fehér kristályok ára ahhoz, hogy a szélesebb tömegek számára is elérhetővé váljanak, és egyre többen ízesítették velük az épp divatba jött keserű italokat: a teát, csokoládét illetve kávét. Ám, ahogy Alan Levinovitz is írja The Gluten Lie című könyvében, már ekkor elhangzottak az első, cukrot kárhoztató szózatok. James Hart puritán orvos például kifogásolta, hogy a méz helyett újabban mindenki ezzel édesíti az ételeit, aminek az lesz a vége, hogy elrohad az összes foguk, és a leheletük sem lesz épp a legfrissebb. Ebben egyébként volna is valami, bár igazság szerint ezzel ennyi erővel a mézet is megvádolhatta volna, annak sem épp elhanyagolható a cukortartalma. Jonas Hanway szerint pedig a gyermekekre nézve volt a legkárosabb a cukor, hiszen esetükben akár skorbutot vagy épp ideggyengeséget is okozhatott. (Igen, ez még az a korszak, amikor nem tudták, hogy valójában mitől is alakul ki a skorbut.)
Ekkor még nem is az elhízás volt az, ami miatt a leginkább aggódtak, sokan ehelyett morális okokból utasították el az édes élvezetet. Ki azért, mert ellenezte a rabszolgamunkát, ami nélkülözhetetlen volt az olcsó előállításhoz, ki pedig azért, mert úgy vélte, az a kárhozat és bűn útjára tereli a fogyasztóját.
Konkrétan úgy vélekedtek, hogy „természetellenes” szexuális vágyakat ébreszt. Ez a gondolat még a huszadik századra sem vált idejétmúlttá: John Harvey Kellogg, a híres kukoricapehelymágnás például meg volt győződve róla, hogy a cukor maszturbálásra készteti a nőket és a gyermekeket.
Attól, hogy ez a vélemény mára meghaladottnak számít, még valóban probléma van a túlzott cukorfogyasztással.
Ahogy Judita Tkáčová táplálkozásspecialista is írja, számtalan tanulmány mutat rá a mértéktelen fogyasztás és az obezitás, diabétesz, szív- és érrendszeri problémák, májbetegség, illetve bizonyos ráktípusok közti kapcsolatra. Egészségünk érdekében tehát mindenképpen érdemes korlátozni a hozzáadott cukrok fogyasztását.
Az Egészségügyi Világszervezet legfrissebb ajánlása szerint napi kalóriabevitelünk ideálisan 5, de legfeljebb 10 százalékát kéne hozzáadott cukrokból fedezni, ami nagyjából 14 teáskanálnyi cukrot jelent.
Ebben nincs benne a gyümölcsökben, zöldségekben, tejben természetesen előforduló cukor. Ez így nem is tűnik vészesen lehetetlennek, amíg bele nem gondolunk, hogy gyakorlatilag szinte minden készételben van cukor. Például, ha azok közé tartozol, akik előszeretettel nyomnak fél tubus ketchupot szinte bármire, akkor eléggé hamar túlléped ezt a küszöböt.
Adela Penesová, a Szlovák Tudományos Akadémia munkatársa rámutat, hogy nálunk, Szlovákiában sajnos eléggé rosszul állunk. Az OECD országai között a szomorú élmezőny tagjainak számítunk cukorfogyasztás terén, és adataink évről évre rosszabbak.
A legrosszabb szokásunk pedig egyértelműen az, hogy túl sok édes üdítőt fogyasztunk – ezek pedig a tanulmányok szerint is nagyban megnövelik a cukorbetegség esélyét, mindamellett, hogy a derékbőségünket sem hajlamosak csökkenteni.
Nos, nem lenne akkor jobb, ha tényleg teljesen száműzném a csábítást az életemből?
Nem feltétlenül érdemes efféle túlzásokba esni. Judita Tkáčová például egyáltalán nem híve az extrém megszorításoknak és diétáknak, pláne nem a bizonyos összetevőkkel és tápanyagokkal való riogatásnak, amely szerinte leginkább az önjelölt szakértők közt elterjedt gyakorlat. Ez ugyanis semmi mást nem szül, mint a kajához való egészségtelen hozzáállást, potenciálisan pedig különféle táplálkozási rendellenességekhez, többek között ortorexiához vezet. Szükségtelen tehát megszállottan kerülni minden édes falatot, ha odafigyelünk a táplálkozásunkra és a fizikai aktivitásra, időnként megengedhetünk magunknak mondjuk egy darab süteményt. Ugyanez a véleménye Matt Fitzgeraldnak is, aki kimerítően vizsgálta a sportolók táplálkozásának egészségükre és teljesítményükre tett hatását. Nyilván ez nem jelenti azt, hogy akármennyit meg lehetne enni belőle, de – mint azt már Paracelsus is mindmáig helytálló módon megfogalmazta vagy ötszáz évvel ezelőtt:
a mennyiség teszi a mérget.
A fogyás szempontjából pedig nem az a mérvadó, hogy konkrétan cukorból mennyit fogyasztasz, hanem egyszerűen, hogy összeségében kevesebb kalóriát vigyél be, mint amennyit elégetsz.
Esetleg helyettesíthetném valami mással is a cukrot, nem?
Többfajta édesítőszer is létezik, amellyel kiválthatod a cukrot, de erősen kérdéses, hogy megéri-e ezekhez folyamodnod, ha csak nem fenyeget ténylegesen a cukorbetegség. Tkáčová több okot is felsorol, hogy miért nem nagy híve a helyettesítőszereknek. Egyrészt ezek sem teljesen kalóriamentesek. Nem segítenek leküzdeni az édes íz iránti vágyunkat sem, és könnyen abba a hibába eshetünk, hogy azt hisszük, a mesterségesen édesített nasink nem hizlal, úgyhogy a kelleténél többet tömünk belőle magunkba. Másrészt ezen a ponton még nem teljesen világos, hogy hosszú távú használatuk nem vezet-e egészségügyi problémákhoz.
És mi a helyzet a függőség-dologgal?
Ezt a témát sem ma nyitották meg. A korábban idézett Levinovitz szerint már a 19. században voltak olyan hangok, melyek úgy tartották, az édességek függőséget okoznak, a cukorra éhes fogyasztók pedig úgy járnak az egyik candy shopnak nevezett édességboltból a másikba, mint ahogy az alkoholisták látogatják sorra a kocsmákat. Sőt, egyesek még kapudrognak is beállították: ma még a candy shop, holnap már az italkimérés…
De nyugi, valódi értelemben vett függőségről a cukor esetében nem beszélhetünk. Az agy jutalomközpontja persze működésbe lép a vágyva vágyott nutellás palacsinta bekebelezésekor, ahogy drogfogyasztáskor is, de egy jó kis koncert vagy ütős film is el tudja érni ugyanezt a hatást.
Egy szó, mint száz, nincs szükség arra, hogy fejvesztve menekülj, ha csak meghallod azt a szót, hogy fagyi, és ha bekapsz egyetlen szem gumicukrot (jó, tudom, abból fizikai képtelenség csak egyetlenegyet bekapni), másnap nem fogsz izzadtan, hidegrázástól szenvedve vacogni a híd alatt egy rongyos pokrócon. Csak persze ne igyál cukros-szénsavas löttyöt minden főétkezés előtt/után/között, és unalmadban. Baromi nehéz, de érdemes mértéktartást tanulnunk. Még akkor is, ha szívünknek kedves nagymamáink még az epret is hajlamosak voltak porcukorba mártogatni. (True story, bro’.)
