A dunaszerdahelyi Antal Gábor a fiatal lelkületű minőségi rap-rockzenét játszó zenekar, a Badabing dobosa. Születése óta mindennapjai részévé vált a zene, a próbák, a koncertekre járás. A mai Vikkendhouse-ban Gábor mesél a zenéhez való kötődéséről, emlékeiről, a cikk alján pedig tíz kedvence szólal meg egy mixben, amiben fiatal kora ellenére igazi oldszkúl klasszikusok hallhatók.
Fotó: Ugróczky István
A zenével való kapcsolatom szerintem nagyon specifikus, hiszen a Haddelhadd zenekar idén volt 20 éves, ami azt jelenti, hogy 5 éves koromtól kis túlzással minden hétvégén zenekari próba volt nálunk otthon. Ilyen háttérrel nehéz lett volna közömbösnek maradni a zene terén.
Szóval a vírus hamar megfertőzött, és amióta az eszemet tudom, a szüleim amikor csak tudtak, vittek magukkal koncertekre vagy színházba. 12 éves koromra már olyan zenekarokat láthattam élőben, mint a Kiss, Uriah Heep, Roger Waters (Pink Floyd), Toto, Ozzy Osbourne és még sorolhatnám. Ez volt az a korszak az életemben, amikor gyakorlatilag számomra csak a 70-es 80-as évek zenéje létezett, mert éjjel nappal az szólt otthon. Szerintem ez teljesen normális.
Később megjelent az életemben a mérges, lázadó zene, keverve a hiphoppal, ahol szerintem minden pubertás megtalálja komfortot. Az volt számomra az a zene, ami a legjobban leírta az akkori problémáim. Rengeteg dühvel, vulgarizmussal, aminek akkor pont helye volt az életemben.
Sokan elítélik ezt a fajta stílust, viszont szerintem rengeteg ember gondjait közvetíti és segíti át őket különböző problémákon.
Itt került be az életembe a dobolás gondolata. Minden zenekarban csak a dobosra tudtam figyelni, és mindig csodáltam azt az energiát és vagányságot, ami a dobosokból áradt. Számomra mindig ők voltak az igazi rocksztárok. A rocksztár életstílust mindig ők testesítették meg.
A magam módján el is kezdtem gyakorolni dobolni, viszont túl nagy magabiztossággal és minimális alázattal ültem le akkoriban a hangszerhez. Nyilván túl jó voltam én ahhoz, hogy elmenjek dobtanárhoz. Az nekem nem volt rocksztárhoz méltó. Barátaimmal alapítottunk is egy zenekart, ahol mindenki hihetetlen jó zenész volt, kivéve persze engem. 😀
Ezt akkor még nem láttam és rengeteg vitánk adódott abból, hogy pontatlan vagyok, rossz a tempó és a többi… Gyakorolni nem akartam, az túl unalmas volt, így ez a dobos téma nálam akkor abbamaradt. Két éve viszont újra visszaültem a hangszer mögé, és úgy köszöntöttem, mint egy régi barátot, akivel meg kellett beszélni a régi sérelmeinket és engedni kellett az egóból. Azóta hatalmas tisztelettel ülök le mindig a dobok mögé, és élvezek minden percet, amit ott tölthetek. Gyakorlásra sajnos most sem akad nagyon sok időm, ezért is próbálok mindent a lehető legegyszerűbben játszani. Nekem a 2/4 a fontos, legyen feszes, legyen ütős, a többit színezze, aki ért is hozzá.
Szerinted mennyire van művelő hatással az ember elméjére a zene? (Mennyire fontos, hogy a zenében is tájékozódjunk, és ne érjük be azzal, amit kapunk?)
Szerintem azt, hogy a zene hogyan műveli az ember elméjét, nem nagyon kell részletezni. Minden embert, szerethet ő bármilyen stílusú zenét, érzelmek kötik hozzá. Emóciókat vált ki belőle, emlékek fűződnek hozzá, szerintem a zene a világ leguniverzálisabb nevelőeszköze.
Ha megsirat, ha megnevettet, ha szórakoztat, ez mind formálja az ember személyiségét.
A kérdés másik felére nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő alany, aki ezt megválaszolja, mert nekem a zene kizárólag a komfortot jelenti, ha hallgatom. Nem szeretek a zenében kutatni és vizsgálódni. Én hiszek abban, hogyha nekem meg kell hallanom egy előadót, vagy egy dalt, akkor az hozzám valamilyen módon eljut.
Hagyom, hogy megtaláljon és szembe jöjjön velem, és nem keresem, mert az már nekem nem lenne komfortos.
Nyilván értem, hogy a kérdés arról szól, hogy ne azt a 30 számot hallgassuk körbe-körbe, ami szembejön a rádióban vagy a Spotify-on, viszont én valamiért nem akarom keresni az újat a zenében. Én a zenehallgatástól nyugalmat és kényelmet várok. Hangsúlyozom, hogy ez teljesen személyiségfüggő. Csodálom azokat az embereket, akik annyira szenvedélyesek, hogy mindig keresik az újat, és nem elég nekik a megszokott. Sajnos én nem tartozom ebbe a csoportba.
Mikor játszom, az egy totál más kérdés. Vannak olyan dalok a repertoárunkban, amik abszolút nem tartoznak a komfortzónámba, ami a zenehallgatást illeti, viszont imádom őket játszani mert nagy kihívásként tekintek rá és a többiek szeretik. Egy zenekarban rengeteg olyan dolgot kell csinálnunk, ami a komfortzónánkon kívül esik, mert a csapat érdekeit lehet, hogy épp az szolgálja a legjobban. Viszont megértőnek kell maradni a másikkal szemben is. Itt perifériára kerül az, hogy milyen zenét hallgatok, vagy, hogy mi az, ami nekem komfortos.
A mixben tíz általad kedvelt dalt hallhatunk. Mi alapján válogattál?
Jay – Z – D.O.A.(Death of Autotune)
Számomra a dal címe a zenevilág legfontosabb mottója.
Adele – Million Years Ago
Ezt a dívát akkor is hallgatnám, ha mulatós technót énekelne.
Sublime – Date Rape
Igazi energikus, pörgős dal, az egyik kedvenc előadómtól.
Limp Bizkit – Re-Arranged
Limp Bizkit volt számomra a lázadó korszakom legmeghatározóbb zenekara, nem hiányozhat a mixből sem.
Led Zeppelin – Immigrant Song
John Bonham minden idők egyik legjobb dobosa volt. Az a groove, amit ebben a számban hoz, egyszerre feszes és laza. Ezt tudják a nagyok.
Pink Floyd – Time
Itt kiemelném, hogy szívem szerint az egész mix csak a Pink Floyd – Dark Side of the Moon c. albuma lenne. Ez az a lemez, amit bárhol bármikor meg tudok hallgatni, és biztonság kedvéért kb. havonta újrahallgatom.
Police – Message In A Bottle
A Police teljes mértékben édesanyám által került a látókörömbe, ő nagyon szereti Stinget, viszont engem mégis Steward Copeland dobolása fogott meg. A tökély és a káosz között nagyon vékony a vonal, viszont ő ezt a vonalat ugrálókötélként használja már 45 éve.
Haddelhadd – Sörök között
Bátyám írta, édesapám énekli. Ez a dal ide be van betonozva.
Bada Bing – Fubar
A mi dalunk. Nagyon büszke vagyok magunkra, hogy ezt összehoztuk.
Andrea Bocelli – Time To Say Goodbye
…it’s personal
A MIX: