Fotó: Pixabay.com
Mi másé, ha nem az újrakezdőké? Reggel felkelünk, estére háború van a szomszédban. Másnap virradóra bedőlnek a valuták, emberek veszítik el otthonaikat, állásaikat, egy pillanat alatt válnak földönfutóvá, menekültté, kirekesztetté. Meddig tartjuk még elfordítva a fejünket és teszünk úgy, mintha rajtunk kívül más nem is létezne?
Ideér a baj. Biztosan. De csak akkor veszünk majd róla tudomást, ha olyan közel lesz, hogy kiszúrja a szemünket. Akkor viszont már cselekednünk kell! Tennünk valamit, végre. Valami nagyobbat, nemesebbet, egyenesebbet az eddigi görbe utaknál, kerülőknél, kiskapuknál.
Megszűnt a tegnap világa, már ma az újrakezdés a feladat. Újraírni, újrahuzalozni magunkat, teljesen újraértelmezni. A semmiből. Ez a legtöbb, amit tehetünk. Mert nem veszhetünk el a régi harcainkban és a nem megharcolt küzdelmeinkben. Már nem meríthetünk erőt a múltból, mert már tegnap sincs. Lelőtték, szétbombázták, elveszett, megszűnt, bezárták. Végül mindannyian csak annyit viszünk majd, amennyit elbírunk.
Ha el is veszítettük, ami volt és talán azt is, ami valaha lehetett volna, akkor is újra kell kezdeni építkezni. Egyik lépéssel a másik után, egyik követ rakva a másik után. Egymás mellé, majd egymásra. Egy új életet alkotni, létrehozni. Abból a kevéskéből is, ami megmaradt.