Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Pomichal Krisztián
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Aktuális riportalanyunk szurkolói, illetve újságírói szemmel nézve is szakmabeli. Pomichal Krisztiánnal, a Ma7 médiacsalád rovatvezetőjével a foci és DAC mellett természetesen kitértünk minden egyéb olyan dologra, ami a felvidéki magyarság identitása szempontjából meghatározó tényező.
Szervusz Krisztián, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérésünket. Mikortól követed a DAC-ot, illetve milyen a kapcsolatod magával a labdarúgással? Melyik az az időszak az életedben, amikor a foci már nemcsak játékélményt, de egyfajta szenvedélyt is jelentett?
Tősgyökeres szerdahelyi vagyok, bár elég messze laktunk a stadiontól – a Keleti lakótelepen nőttem fel, viszont a gimnázium, ahová az alapiskola után jártam, meg elég közel volt hozzá. Kb. 15-16 évesen lehettem először DAC-meccsen, édesapám nem volt nagy focirajongó, így az osztálytársakkal mentünk. Ha jól emlékszem a késő délutáni utolsó órákról el is lógtunk. Valami kupameccs volt még a régi stadionban és a nyugdíjas szektorban ültünk, a régi klubház felöli oldalon. Kisgyerek korom óta szerettem a focit – a bátyámmal, Ricsivel együtt – nézni is és játszani is. Talán a ’94-es világbajnokság volt az első meghatározó élményem hatévesen. A mamáéknál, Csallóközaranyoson nyaraltunk a bátyámmal, ott néztük a meccseket, akkor még fekete-fehér tévén. Fociztam is sokat…
A DAC-cal való kapcsolatom nagyjából a kamaszkori éveimre vezethető vissza, nagyobb derbikre mindig kimentünk Ricsiékkel, barátokkal. Követtem a csapat eredményeit, de minden meccsen azért nem voltam ott a stadionban.
Akkor változott a helyzet, amikor Világi úr átvette a klubot, és minőségi ugrás zajlott le, illetve zajlik napjainkban is. Istenigazából rendszeresen már az újságírói munkám miatt kezdtem el járni, lényegében minden hazai meccsre, immár több szezonon keresztül.
Úgy tudom, nem kimondottan a sportújságírás a szakterületed, de nem is áll tőled távol. Bátyádat jól ismerem, neked hogy alakult az életed? – a foci tükrében is természetesen.
Édesapám szintén újságíró volt, majd tanár, a bátyám pedig tanár lett, egyáltalán nem áll messze tőle a sport, sőt! Én ugye újságíró lettem, főként közéleti és külpolitikai témákkal foglalkozom, de nagyon szeretem a sportot, a focit. Lakótelepi gyerek vagyok, napjainkban már nem jellemző, de az én gyerekkoromban reggeltől estig, sötétedésig lent voltunk és rúgtuk a bőrt. Ma már ezt nem látom, talán az én generációm volt az utolsó, aki igazán ismerte a grund fogalmát. 88-as születésű vagyok, kinéztem otthon a balkonon, és ha láttam a srácokat focizni, már rohantam is le…
Egy éven keresztül voltam igazolt labdarúgó a felsőpatonyi ificsapatban. Valamiért szétesett a csapat és nyugodjék Plavy Dezső bácsi vette át. Suli után fociztunk, akkor már megvoltak az első műfüves pályák és pár ügyesebb gyereket kiválasztott, köztük engem is. Nem volt kiemelkedő tehetségem, inkább mondjuk úgy, műkedvelő voltam és vagyok. Szeretem nézni, a taktika érdekel, sokat olvasgatok róla, de a technikai szint már nem az én világom.
Nem mellesleg a DAC-stadion sajtópáholyából elég jó nézni a meccset – bár a B-középben van az igazi hangulat. Én azt a régi B-közepet szerettem még a régi stadionban, az valahogy más volt.
Van egy-két emlékezetesebb mérkőzés abból az időből, jó is, rossz is. Hármat felidéznék:
A 2008-as Slovan elleni rangadón a szomszédos szektort verték szét a rendfenntartók, míg élek nem felejtem el, negyedórán keresztül azt hittük, meghalt az a srác. Jött a helikopter, újraélesztették, kemény volt, nekünk hálistennek nem lett bajunk, maximum benyeltünk egy kis könnygázt. Még hazafelé is vérző fejű szurkolókat kerülgettünk…
Pár hétre rá volt egy Kispest–DAC meccs, azon is ott voltunk a bátyámmal. Ez ilyen jótékonysági jellegű találkozó volt, éppen a Slovan meccsen megsérült srácok megsegítésére. Indult szurkolói busz Szerdahelyről, nagyon hideg volt, jól meg is fáztam – ezek olyan események, melyek az emberben örökre megmaradnak…
Aztán a harmadik ilyen meccs, 2014-ben volt: amikor a Nagyszombat ellen az utolsó fordulókban kiharcoltuk a bentmaradást. Azt hiszem, akkor már lehetett tudni, hogy lebontják-felújítják a stadiont. Meccs után berohantunk a pályára, mosolyogtam, hogy a testesebb szurkolók nem bírnak átmászni a kerítésen…
Sokunkban kialakult egy életérzés, amit a DAC-nak köszönhetünk. Ebben a szellemben mi az, amit te konkrétan a DAC-nak köszönhetsz, ami nélkül talán emberileg is kevesebb lennél?
Ezt nagyon egyszerűen meg tudom fogalmazni, és az első dolog, ami ennek kapcsán eszembe jut, az a magyarságom. Nekem ez fontos és meghatározó tényező az életemben. A magyarság megmaradása szempontjából a DAC egy nagyon hasznos és jó dolog, köszönhetően annak is, hogy ilyen profin menedzselik. Jelenleg ugyan nincs 10-12 ezer néző a stadionban, de amikor minden második hétvégén ennyi ember egyszerre elénekeli a Himnuszt és a Nélküledet, az igenis számít. Megtartó erő a felvidéki magyarság szempontjából, egyrészt Dunaszerdahely identitásában, illetve a felvidéki magyarság identitásában fontos dolog. Remélem, hogy egyre sikeresebb lesz a DAC, mert így ez a megtartó erő is egyre erősebb lesz!
Persze függvénye lenne az is, hogy itteni srácok is helyet kapjanak a csapatban – ez egy örök, visszatérő téma.
Nyilván mindenki azt szeretné, ha csallóközi gyerekek is játszanának. Ugyanakkor, ha arról van szó, hogy milyen a mai modern foci, hogy 2022-ben mit látunk a pályákon, szerintem ez egy olyan teljesíthetetlen vágyálom, amit pl. egy Athletic Bilbaonak könnyebb elérni.
Értem ezalatt, hogy kizárólag baszkokból álljon a keret… többen is vannak, a tehetség így jobban megmutatkozik náluk. Úgy érzem, nálunk is jó felé tartunk, de addig olyan – akár – külföldi focistákkal kell feltölteni a keretet, akik érzik és értik, hogy mi az a DAC. De ebbe inkább ne menjünk bele. Erről a bátyám mesélhetne sokat, mi hogyan működik, pl. a Domonkos Kristóf is a kezei között pallérozódott az alapiskolában…
Köszönöm szépen a beszélgetést Krisztián, és persze hajrá DAC, hajrá magyarok!