Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok – Kázmér Lóránt, Liana és Florina
FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Szurkolói rovatunkba egy DAC-os családot invitáltunk. Vendégünk a dunaszerdahelyi Minit Slovakia gyárigazgatója, Kázmér Lóránt és két gyönyörű lánya, Liana, valamint Florina, akik – mint megtudtam – szurkolásban néha már édesapjukat is lekörözik.
Lóránt, üdvözöllek a kedves családoddal együtt. Hétköznap makulátlan külső, hétvégén szenvedélyes DAC-szív… Poór Tibi mesélte, hogy anno együtt fociztatok Abonyban…
Lóránt: Úgy hiszem jó példája vagyok annak, hogy magas beosztású vezetőként is lehet a B-középben tiszta szívből és teli torokból szurkolni a kedvenc csapatunknak. Nagyabonyiként már 15. éve Dunaszerdahelyen lakom. Édesapám rendszeresen járt DAC-meccsekre, kisgyerekként emlékszem, hogy autókkal utaztunk Szerdahelyre. Én akkor még az apuval a főtribün bal oldaláról – míg bátyám a barátaival együtt, már a B-középből szurkoltak.
Gyerekkorban, ha tehettük, alapsuli vagy középsuli után mentünk a haverokkal és rúgtuk a labdát az egyik mellékutcában, vagy éppen egy erdei kis focipályán. Az sem zavart minket, hogy a talaj néha egyenetlen, hogy kiskapukra kell játszanunk, melyeken nem volt még háló sem. Bizony néha messzire kellett menni egy-egy elrúgott labdáért. Imádtuk, hogy focizhatunk, hogy barátok között lehetünk, nem ismertük a Playstationt, kint voltunk a friss levegőn.
Később abonyiként a nagy rivális hodosi „dorast”-ba kerültünk. Esőben, hóban, hőségben bringáztunk át a szomszéd faluba az edzésekre, lelkesedve vártuk a hétvégi bajnokikat. Igazán jó csapatot sikerült ott összekovácsolni, 5. ligát játszottunk. Száz gólt rúgtunk a bajnokságban, amiben nagy szerepe volt a jelenleg a DAC-nál tevékenykedő Bogyai Krisztiánnak, aki akkor csatárként volt előttem, míg én középpályást játszottam. Lelkesített minket, hogy az abonyiak rendszeresen átjártak a hodosi meccsekre, hogy láthassák a sikereinket.
Sosem felejtem, hogy az első bőr futballcipőmért nyáron a szövetkezetben brigádoztam és fizetés után ezer koronával a zsebemben jöttem Szerdahelyre, hogy a bajnokin már abban játszhassak. Megbecsülést éreztünk, ha meccsek után horalkyt és kofolát kaptunk, vagy netán gulyást! Többek közt ezért is érthetetlen számomra, ha egy játékos nem hagyja ott a szívét a pályán.
A mai „elanyagiasodott” fociban, amikor szinte a játékos lábára van öntve a cipő, gyönyörű egyenletes gyepszőnyegen játszhat – és ezt egy focista nem becsüli? Sajnos előfordul, hogy a DAC-meccseken is ezt tapasztalom, és ez nagyon elszomorít.
24 évesen hagytam abba az aktív focit, amikor is édesanyám elvesztése nagy törést jelentett számomra. Nem sokkal később született meg első kislányunk Lia, építkeztünk, és akkor kerültem gyárvezetői pozícióba. Nagyon intenzív időszak volt, már a nagyabonyi csapatban játszottam, de nem volt időm és energiám az edzésekre, így jobbnak láttam befejezni. Azóta is bánom, hiszen nagyon hiányzik a rendszeres foci…
Létezik egy nagyon szép kifejezés arra, amit kiérzek a szavaidból, ez pedig az alázat. Úgy hiszem, ezt adtad át a családodnak a lelátón (is).
Lóránt: Nyolc éve vittem ki első alkalommal az akkor 9 éves lányomat, Liánát a DAC-Nyitra mérkőzésre. A bennmaradás volt a tét, 1:1 lett a végeredmény,
ma is fülemben cseng, amikor Bíró Tomi az egyenlítő gólnál bekapcsolta a „The name of the game – FOOTBALL!” zeneszámot. Zengett és őrjöngött a stadion.
A másik ilyen emlékezetes pillanat, amikor a világítás elromlott, a stadion elsötétedett és telefonokkal elkezdtünk világítani, közben a „Kell egy kis áramszünet”-et énekeltük. Szerintem ez volt az az időszak, amikor a kislányaimmal és a családommal megszerettettem a DAC mérkőzéseket.
Liana: Ami megfogott, az csapat iránti szeretet, az a motiváció, ahogyan az egész stadion egy hangon szurkol a játékosainknak. Egyértelmű volt, hogy legközelebb is elmegyek az apuval, minden meccsen kint szerettem volna lenni. Ez meg is valósult, hiszen bérletet váltottunk…
Florina: Én egy-két évvel ezután csatlakoztam apuékhoz, Popráddal játszottunk kupameccset, az volt az első alkalom. Igazából otthon jóval előbb beharangozták már, hogy milyen jó a DAC, milyen kiváló a hangulat – valóban az volt, nekem is megtetszett.
Lóránt: Tegyük hozzá, hogy én erre azért otthon picit rágyúrtam: YouTube-ról mutattam a videókat, a szurkolást, a meccseket, szóval rá voltak hangolódva rendesen.
Hálistennek két gyönyörű kislánnyal ajándékozott meg bennünket az élet, ez a felállás így tökéletes.
Lia próbálkozott a focival is, ő akarta, nem kényszerítettük. Odáig jutottunk, hogy lett focicipője és kiment egy edzésre a sikabonyi focipályára. Végül úgy döntött, hogy inkább mégsem…
Liana: Inkább a szurkolást választottam…
Lóránt: Ha a foci nem is jött össze, de a lányok kiválóan táncolnak, rendszeresen futnak, illetve Florina csodálatosan zongorázik. A meccsre járás – legalábbis nálam – helyettesíti az aktív sportot. Mindig a családom volt az első, a DAC egyfajta családi programot jelentett és jelent mind a mai napig. Ahogy a foci általában, hiszen voltunk már nemegyszer a Puskásban, magyar válogatott mérkőzésen és amikor Párizsban kirándultunk, a Disneyland mellett szinte kötelező volt egy PSG meccs is. Kezdetben a feleségem, Timi is rendszeresen járt velünk a DAC-ra, majd egy negatív élmény eltántorította. Néha akadnak olyan dolgok, melyek nem illenének a lelátóra, a mérkőzés hevében mégis megtörténnek. Konkrétan ott akkor nyakon öntötték sörrel a feleségem…
Közben próbáltuk behálózni a szomszédokat, családtagokat: gyertek, próbáljátok ki, vegyetek bérletet, ha tetszik a dolog. Akkor már velünk járt a nővérem a férjével, a bátyám a lányával, kialakult a társaságunk. Sőt, Kárpátaljáról, Csapról származik a családunk egyik fele. Ők is voltak már DAC-meccsen, a Nélküled minden külhoni magyarnak ugyanazt jelenti.
A cégben, ahol dolgozom, mindenki tudja, hogy a DAC-cal kapcsolatos dolgokkal hozzám fordulhatnak. Megbeszéltük a tulajdonos úrral, hogy veszünk bérleteket, melyeket hétvégére kisorsolunk a dolgozók között. Ez egy apró kedvesség az alkalmazottaink felé…
Vesézzük ki picit konkrétabban a dolgokat. Pozitívumok, negatívumok, kedvenc játékos, emlékek?
Florina: Erik Pačinda volt ilyen, nagyon szerettük, előtte pedig a Pavol Šafranko – ő fejelte hosszabbításban a gólunkat a Slovan ellen anno. Azon a meccsen éppen nem voltunk, csak apu, mi a tévében láttuk, de az egy nagyon emlékezetes pillanat volt. Mostanában úgy, ahogy megy a csapatnak, viszont fél éve még eléggé akadozott a gépezet. Hogy kiben kellene keresni a hibát, nem tudom, nagyon sok pontot elhullajtottunk feleslegesen. Összerázódott a csapat, másodikok vagyunk, bízzunk a sikeres folytatásban. A meccsekre mindig viszünk sálat, ha mi el is felejtenénk, apa észben tartja. Télen, amikor a kabát alatt egyébként nem látszódna, akkor is szurkolói mezt viselek, hozzá tartozik a szurkoláshoz, így érzem jól magam.
Liana: Én szintén Pačindát említeném, meg Vida Kristophert, ő is rengeteg gólt szerzett, szép emlékek fűződnek a nevéhez. Jelenleg másodikok vagyunk, jó lenne a bajnoki címet szerezni! Jönnek-mennek a játékosok, van rá tehát esély, hogy javuljon a csapat teljesítménye.
Lóránt: Úgy a fiataloknál, ahogy nálam is, a sikerélmény a meghatározó, az az eufória, ami a góloknál felszabadul az emberekből. A győzelmek, hogy összejött az, amiért kijöttünk. Amit még megemlítenék, László Csaba idején a Székely Himnusz éneklése, fújták a csajok, egyik napról a másikra megtanulták…
Másrészről, azért jár a szurkoló a stadionba, hogy jó focit lásson. illetve, hogy kapjon egyfajta szolgáltatást. Ha szünetben leugrok üdítőért és csak a második félidő 15. percére érek vissza, a büfé üzemeltetőjének el kéne gondolkozni rajta, hogy ennek biztos így kell-e működnie? Sokan az árakat is túlzottnak tartják, ez mind olyan dolog, ami hozzájárult ahhoz, hogy kevesebb néző jár a mérkőzésekre. Hogy a kofola nálunk nem kofola, hanem kóla ízű ital!? Bocsánat, hogy ezt mondom, de az emberek kihasználva érezhetik magukat: azok, akik szeretik a klubot, de sem a fociban, sem a szolgáltatásban nem azt kapják vissza, amit elvárnának. Persze a hangulat miatt elviseli az ember, megissza az íztelen sört, viszont sokat lehetne rajta változtatni és kellene is.
Ami bennem szép emlékként megmaradt: például amikor elautóztunk Rózsahegyre és hosszú idő után kivívtuk az európai szereplést. Együtt énekeltük az Eddától az Álmodtam egy világot magamnak c. számot.
Mindenképpen nagy pozitívum, hogy egy ilyen kis városban ennyien érdeklődnek a foci iránt, hiszen a 6-8 ezer ember sem kevés. Ezt elrontani akár egy rossz sörrel, nagy hiba, felfelé kell építkezni, kiszolgálni a szurkolókat, ez reális elvárás lenne.
Tisztában vagyok vele, hogy elanyagiasodott világban élünk, a foci is egy részről erről szól, a stadiont fenn kell tartani.
Ha eljutnánk odáig, hogy mindemellett tartósan csapatot építünk, az már más szint lenne, akkor már könnyebben szemet huny az ember a hiányosságok felett is.
Apukámat – aki hosszabb ideje beteg – sikerült egy alkalommal kivinnem az új stadionba. Elcsodálkozott, hogy kik játszanak a DAC-ban, hol vannak a hazai nevelések? Mondom neki, apu, vedd csak az Abonyt például, ott mennyi abonyi focizik? Kettő vagy három, a többiek valahonnan máshonnan vannak, manapság már ez jellemző a focira. Nem így kellene lenni, de ez van. Az én kedvenc játékosom egyébként Blackman, megy, mint a motor, lojális, szolid gyerek…
Köszönöm a beszélgetést, örülök, hogy megismertelek benneteket. Hajrá, DAC!
EDDIGI RÉSZEK:
Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok…