Nektek mindent szabad, ugye? Nem átengedni a járókelőket, gyerekeket, időseket a zebrán, nem ám! Lelassítani? Megállni? Há’ hol? Meg amúgy is, mit képzelnek ezek? Majd lassítják az utadat, mi?! Még a villanyrendőrnek sem engeded meg ezt a piros lámpánál, bosszankodsz, ha rá kell taposnod a fékre, nem hogy ezeknek a senki járókelőknek. Piros lámpa, gyalogos? Mindegy neked.
Ez is szerdahelyi stíl, igaz? Az otromba, agyatlan és hangsúlyozom, életveszélyes autós közlekedés.
Mikor kapják már végre fel a fejüket a rend helyi őrei, az igazság bírái? Majd mikor halomban hevernek az út mentén a halálra gázolt állatok mellett az elütött emberek is? Egyértelmű: az utósok uralják a várost. Nem csak uralják, hanem igába hajtanak mindenki mást, akinek egy percre is megfordul a fejében, hogy máshogy, akár sétálva, rollerrel, vagy biciklivel közlekedjen.
Nem egyszer látom, hogy a gyalogosok átfutnak a zebrán, rendesen futnak, mert a monstrum autós, benne a sofőrök királyával ugyan egy kicsit visszavesz a gázból – jelezvén, hogy indulhat a gyalog paraszt -, viszont odáig már nem jut el, hogy a kocsit valóban megállítsa. Apró fékezés után ugyanúgy gurul tovább, sürgetve a szerencsétlent, aki igazán nem szólhat egy szót sem, hiszen te lassítottál, nem igaz? Anyukák szedik sűrű lépteiket az iskolák és az óvodák mellett, s amikor végre elfogynak az útról az autók – mert persze tíz autóból maximum egy (!) hajlandó a zebra előtt várakozó járókelőt elengedni -, miután lelépett az átkelőhelyre a gyerekkel, már meg is jelenik a semmiből a következő delikvens, a nagyseggű déenbéjével nem kevesebb mint 70-nel. Lassít, de nem áll meg. S hogy a szülő mentse a irháját, a porontyát maga után húzva futólépésben menekül az életükért.
Ahol születtem, azt mondják a nagy forgalmú főutakra, hogy egyszerűbb oda születni a túloldalra, mint épségben átkelni rajta. Dunaszerdahely az ilyen nagy forgalmú „főutak” városa.
Egy gyufafejnyi területen az ilyen beképzelt főutak pókháló módjára szelik át a várost. Mindegy, hogy merre jársz, kutyát, gyereket sétáltatsz, vagy leszaladtál cigiért a közeli kisboltba, a kis utcákban flangálsz, vagy a forgalmasabb négysávoson. Esélyed sincs! Hogy észrevegyenek a zebra előtt, kétesélyes, de az eredmény ugyanaz. Nem tűnt fel nekik, hogy a zebránál várakozol, vagy feltűnt, csak épp nem érdekli őket. Majd megáll más, a következő, de biztosan nem ő. Még akkor sem, ha száz méterre, a kereszteződésnél már most látható a piros lámpa, ahol úgyis lassítani fog, majd megállni, még akkor sem, ő akkor sem áll meg. Há’ hol?
Te! Te, sofőrök királya, a vezetés mikelánzselója, kecses primadonnája, te! Még hogy a gyalogosok az öngyilkosjelöltek? Hát persze! Hogy képzelik, hogy váratlanul lelépkednek előtted a zebrára? Mit akarnak ezek? Sétálgatnak, lázadoznak? Zebrákon lézengenek, kószálnak, flangálnak? S hogy épp előtted teszik mindezt? Ki ezek, te?