FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL
Pálinkás Libor a maga 80 évével kortárs szurkolói társadalmunk egyik rangidős tagja. Élettapasztalatára nézve, a DAC-szurkolókat bemutató rovatunkban szintén az élen jár. De talán még ennél is figyelemreméltóbb a szavai mögött megbújó mély tartalom. Garantáltan, akár egy jó könyv, amibe ha belekezdenek, nem fogják tudni letenni…
[Megjegyzés: Libor a kora miatt is tiszteletet érdemel, ennek ellenére – vagy tán épp ezért – a legtöbb férfi szurkolótársát a tegező viszonyra ösztönözi. A riport is ilyen közvetlenebb hangvételben készült – a szerkesztő]
Üdvözöllek Libor. Kezdjük a beszélgetést az életutaddal, amiben aztán előbb-utóbb felbukkan a DAC is.
Kezdeném azzal, hogy a felvidéki magyarságot rettentő sok trauma érte az elmúlt évszázad során, lásd pl.: Trianon, Beneš-dekrétumok, kitelepítések, állampolgárság elvesztése – én ezek jelentős részét személyesen éltem át. Igaz, még csak kisgyerek voltam, de nagyon jól emlékszem a történtekre. Korán érő gyerekek voltunk sokan. A társadalmi viszonyok erre kényszerítettek. Az itteni magyarság jelentős része kiállt a nemzetisége mellett, még ha ezért a jogfosztottság keserű porát kellett nyelnie, akkor is. Szüleim soha nem beszéltek róla, olyan erős megrázkódtatásként élték át ezeket az eseményeket. Mindannyiszor elnémultak, félrehúzódtak, leléptek, eltűntek, mint a kámfor. Így az elkövetkező nemzedékek se kaphattak elődeiktől a legkevesebb információt sem. Lelkükben mélyen beágyazódott a sorozatos meggyalázás hatása. Legkeményebben és legkitartóbban magyarságunkért küzdöttünk meg. Én ezért még ma sem tűröm el a nyegle, hanyag nyelvhasználatot (szeveren!, východon! – őrület!) mondván: „Ne csúfítsuk el utcai keverékké a magyar nyelvet!”
Pereden – ahonnét származom – a temető mellett áll egy 1848/49-es emlékmű, egy obeliszk. Tiltva volt az emlékezés, lestek ránk. Magyar kokárdás koszorú díszelgett a szobron úgy az emberi fej magasságában, hogy mindenki láthassa. Így tud az élettelen kő szilárd magyarrá nevelni.
Ahogy teltek az évek, tovább kerestem a jóvátételt, önmagam felszabadulását, lelki nyugalmát és erre a sport a legjobb kifejezésmód. A felvidéki magyarság – és most nem csak a magam nevében beszélek, de a magam példáját hozom fel – mindent el tud érni, ha akar. Viszont dupla annyi igyekezet, odaadás, alázat szükségeltetik hozzá. Én pl. 16 éves koromban nem tudtam rendesen szlovákul, de érvényesülni akartam, egyetemre szerettem volna menni. Mégis hogyan? Elkerültem egy pozsonyi hotelbe dolgozni, és ott fél év is elegendő volt ahhoz, hogy elsajátítsam a nyelvet… Évekkel később sikeresen lediplomáztam.
Úgy érzem, számodra a DAC pontosan ahhoz az obeliszkhez hasonlítható, ami, ahogy említetted: nevelni tud. A DAC szintén képes erre?!
Pontosan, nagyon jól kiérezted a lényeget. Vajon miben mérhető a DAC igazi értéke? Beszélhetünk piaci értékről, de mi van mögötte? Mi támassza alá azt a stabilan csengő nevet, hogy DAC? Dunaszerdahely nem nagy város, és tulajdonképpen a DAC sem ért el olyan eredményeket, hogy attól még a hely egyfajta zarándokhellyé is váljon. Volt anno a DAC–Bayern mérkőzés, de az még mindig kevés. A DAC igazi értéke a szellemi érték. Vegyük akár a „fapados” érában, de főként napjainkban, a MOL Aréna idején: a DAC igazi értéke az a felbecsülhetetlen eszmei érték, amitől a DAC képes volt nemcsak a felvidéki, de az egész Kárpát-medencei magyarság zarándokhelyévé válni.
Az eszmei érték jelentősen képes növelni, avagy csökkenteni a gazdasági értéket is, hisz’ vagy idecsalja az embereket, vagy éppen ellenkezőleg, eltaszítja. A játékosok szemszögéből nézve, talán éppen a klub eszmei értéke az, ami vonzó számukra, amiért szívesen jönnek a DAC-ba. Ez mellett persze egyszersmind profitot is termelnek. De legyen az a klub bármelyik alkalmazottja, aki a DAC-nál munkát vállal. Szívesen jár be dolgozni, mert a DAC egyben a szívügye is.
Hogyan lehet az, hogy ide eljönnek szurkolók Erdélyből, ami nem kis távolság. Veszprémből, Nagykanizsáról… Ez nem lehet véletlen!
Egy alkalommal teljesen ismeretlenül kaptam egy felkérést Veszprémből, hogy szervezzem meg a garamszentkereszti túrát. Szerették volna megnézni a DAC-ot idegenben, és azt kérte tőlem ez a veszprémi házaspár, hogy ajánljak hozzá a környéken olyan útvonalat, ami a magyarsággal kapcsolatos. Szinte egy egész útikönyvet írtam össze nekik. Vonattal mentem, a garamszentkereszti állomáson találkoztunk életünkben először… Elmondhatom, nagy élmény volt nekik maga a mérkőzés is. Elmondták, szívszorongató élmény a DAC-közeg atmoszféráját átélni idegenben is.
Annak idején te kerested a DAC-ot, vagy a DAC talált rád?
Azt, hogy a DAC létezik, és milyen tartalommal bír, már jóval az első alkalom előtt is sejtettem. Vagyis inkább tudtam. A barátaim, akik évtizedekkel korábban is rendszeres látogatói voltak a szerdahelyi stadionnak, mindenről beszámoltak. Akkoriban rengeteg munkám volt. Olyan ember vagyok, akit ha valami megfog, akkor csak annak szenteli az idejét. Példa erre a galántai ökölvívás – Galántán éltem 44 évet és tíz évig csak a box létezett számomra. Aztán kitaláltam, hogy a Pozsonyi Műszaki Főiskolán elvégzem az építészetet. Megcsináltam. Elköltöztem Nagyudvarnokba, ahol a saját elképzeléseim szerint felépítettem a házam – ennek viszont már egyértelműen köze volt ahhoz, hogy ne legyek messze a DAC-tól. Viszont még mindig nem jártam Szerdahelyen focira. A DAC-stadionnal való első találkozásom tulajdonképpen nem is a focihoz volt köthető, hanem egy nagygyűléshez, amit a DAC-stadionban rendeztek. Edzőmérkőzésre eljártam, de tudtam, ha elmegyek egy bajnokira is, ott ragadok. És még mindig sok munkám volt…
Menjünk akkor élesbe: első bajnoki mérkőzésed a DAC-stadionban. Azt kaptad, amit vártál?
Teljes mértékben! Minden további nélkül elteltem ugyanazzal az érzéssel, amit az a bizonyos peredi obeliszk jelentett számomra. Százszorosan, minden meccsen.
Gyakran kifejtettem az érzéseimet, leírtam a közösségi oldalakon, amit gondolok. Előfordult, hogy megszóltak érte: a foci egy sport, miért látok benne politikát? Ez volt az az időszak, amikor ki akarták tiltani a felvidéki sportrendezvényekről a magyar Himnuszt.
Akadtak kapcsolataim, községek polgármesterei pl., sok helyre írtam, hogy emeljék fel a hangjukat a törvénytervezet ellen, az elnyomás ellen. Mi ez, ha nem politikai lépés? – csakhogy nem az én eredő lépésem, az csupán reakció volt. A zászlókat már kitiltották, akkor el is hallgattattak volna minket!? Így csökkent volna a DAC eszmei értéke is.
Amikor megépült a MOL Aréna, az eszmei érték meghatványozódott. A nagyobb számú közönség, erősebb közösséget kezdett alkotni. És jöttek az emberek egészen messziről is. A helyiek, tehát a szerdahelyiek talán nem is tudatosították, vagy inkább nem vették ugyanúgy komolyan, mint akik 2-300 esetleg ennél is több kilométerről érkeztek. Nekik természetes volt, mert mindig jártak, mindig itt volt nekik a DAC. Mostanra ez már megváltozott, büszkék rá, hogy ők dunaszerdahelyiek. Szerdahelyen sokkal könnyebb magyarnak lenni, mint pl. a Mátyusföldön. És az anyaországban még könnyebb, mint Szerdahelyen. Ebből a szempontból a szerdahelyi magyarság picit hanyag is.
Picit hanyag. Oda lyukadunk ki ezzel, hogy gyakran felemelted a hangod a szép magyar beszéd mellett, illetve a vulgarizmus ellen.
Egyértelműen ez egy elhatározás volt részemről. Kritizáltam, ha valaki csúfította a magyar nyelvet és elhatárolódtam a vulgarizmustól. Legyen az a stadionban, vagy éppen a közönségi oldalakon. Magam köré gyűjtöttem olyan embereket, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak. El kell, hogy mondjam, sokat javult azóta a szurkolói kultúránk.
Ezt elősegítendő, eljártam az YBS Fanklub gyűléseire, majd tagja is lettem a szurkolói csoportnak. Akadtak súrlódásaink, de kiálltam a véleményem mellett. Ha valamit másképp láttam, akkor tessék, itt vagyok, vitatkozzunk.
Az nem kompromisszum, ha kritika nélkül elfogadjuk bárki véleményét is. Legyen az pl. egy oda nem illő rigmus. Jellemzően a „Minden tótnak k**** az anyja!” minden meccsen kórusban szólt – akárhogy is van, az egy butaság.
De akadtak mindig olyan egyének is, akik a szurkolás helyett, csak szitkozódni tudtak. Megtörtént eset: az illető szakadatlanul szidta a bírót és odamentem hozzá, hogy a fülébe ordítsam:
– Hajrá DAC! – mondom neki: buzdíts, szurkolj! Erre megszólalt a felesége:
– De hisz azt csinálja!? – pedig nem azt csinálta, a bíró szidása, a káromkodás nem buzdítás!
Azóta rájött az illető, hogy amit ő csinált minden meccsen, az nem járható út. És ilyen példát bármennyit tudnék említeni. Ez a „funkció” valahogy rám ragadt, viszont mostanra már sokkal kevesebb „munkám” lett. Az YBS-től időközben átvették az irányítást a fiatalok, „Mucsesszal” az élen.
Nekik is lesz mit tanulniuk! Hol, meddig és mikor legyen molinó? Mi a fontosabb? 10-20 néző az idegen szektorban, vagy egy molinó? 5 molinó ésszerűtlen használata Besztercebányán mintegy 100 DAC-szurkoló élvezetét lehetetlenítette el, amikor Krstović mesterhármasából csak egyet láthattunk. Nem a zászlók lengetését vitatom, mert az a szurkolói öröm általános megnyitása.
A HC DAC női kézilabdacsapata a futballklubhoz hasonlóan rászolgált, hogy hűséges szurkolótábora legyen. Ugyanaz a közeg, vagy határozottan másabb, mint a fociban?
A kézilabda más. Sokkal dinamikusabb, pergősebb játék. A szurkoló nem dalolgathat népdalokat, ez megzavarja a játékot, a szurkolást. Nem volt idegen számomra a sport, egy időben a sellyei női kézilabdacsapat mérkőzéseit látogattam. Szurkoltam a nyárasdi lányoknak is, fantasztikus volt, amit ők véghez vittek. Szinte a semmiből kerültek oda, ahová kerültek. A tornaterem nélküli iskolából egy osztályfőnök és a tanítványai Párizsig meneteltek. Néhányan közülük az olimpiára is eljutottak. Nyárasdon tapintható volt a mentális erő, amit a tehetséges önfeláldozó pedagógus, osztályfőnök szolgáltatott. A tanítványai csodálatos útját eleinte a falu és környéke, majd sokkal többen összefogva egyengették. Hatalmas volt az erkölcsi támogatás. Simogatta ez az elcsüggedt felvidéki magyar szívét. Nagyon kellett ez és éppen csapatsportban, mert a múlt rendszerben az egyén sikere nem lehetett annyira egyértelmű. Tudtuk például, ki az a Bugár Imre diszkoszvető, viszont az a jó értelemben vett nemzeti érzelem el volt tompítva bennünk. Sosem volt megemlítve, hogy ő magyar gyerek.
A DAC-os csajoknál más a helyzet, változtak az idők. A csapat jelentős hányada magyar nemzetiségű, magyar a szurkolótábora, így minden világos. Éppen Sellyén játszott a DAC egy fontos mérkőzést. Kézilabdában az a jellemző, hogy amikor az ellenfél támad, akkor mi nem szurkolunk. Észrevettük azonban, hogy a sellyei szurkolóknak hasonló ütemű rigmusai vannak, csak szlovákban.
Elkezdtünk hát az ő ütemükre magyarul szurkolni. A mi kórusunk sokkal hangosabb volt, a sellyei közönség pedig elhallgatott. Azt mondták a DAC-os csajok, hogy ezzel szinte megsemmisítettük a hazai csapatot, a játékosaik hibát hibára halmoztak, esélyük sem volt ellenünk.
Egy alkalommal körbevezették a lányokat a MOL Arénában, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megünnepeljük a sikereiket. Én is buzgón ünnepeltem őket, egyikük felismerte hangomat, megtalált a lelátón: nézzétek, ott a Libor – mondta a csapattársainak, erre mindannyian üdvözöltek. Megható jelenet volt számomra. A kézilabda sokkal közvetlenebb sport, a focival szemben ez teremsport. Születésnapomra megleptek. Egy labdával, amit az egész csapat aláírt. Féltve őrzött, becses ereklyém, hasonlóképpen ahhoz a DAC-mezhez, amire – egy szurkolótársam által – a nevem is rákerült…
Isten éltessen Libor! Zárjuk a beszélgetést azzal, amiért tulajdonképpen megérett bennem, hogy végre megszólítsalak. Sokan ismernek, nem titok, hogy nehezen mozogsz, ennek ellenére még mindig aktívan kiveszed a részed a kinti mérkőzésekből is. Rózsahegyre szintén elutaztál, járókerettel. Majd írtál egy szívhez szóló beszámolót…
Ahogy az a peredi obeliszk gyerekkoromtól kezdve ápolt és magyarrá nevelt, úgy ma már csak a DAC van, a DAC éltet. Azt, hogy egyáltalán élek, minimum 50%-ban a DAC-nak köszönhetem.
Tényleg most tudatosult bennem, amikor extrém helyzetekbe kerülve küszködtem az életért. 12-én játszottunk a Slovannal, 16-án kórházba kerültem. Egy hétig bent feküdtem. Szinte már alig maradt erőm. Csütörtöki napon – amikor még infúziót kaptam – engedtek ki, nagyon gyenge voltam. Szombaton Rózsahegyre indulva még igencsak gyengécske voltam. De az úton és főleg Rózsahegyen „vérátömlesztést” kaptam a DAC-tól. Ez a lényeg…
Ugye, tudod Libor, hogy most… inkább mutatom: [libabőr]. Engedd meg kérlek, hogy a Klikkout szerkesztősége, illetve a szurkolói közösségünk nevében is kitartást kívánjak a továbbiakban. A többit bízzuk a DAC-ra, ami éltet!