FOTÓK: SZERZŐ, KÉPESLAPOK: SAJÁT GYŰJTEMÉNY
Bős felé indulva nekivágtunk a nagy ismeretlennek, bár némileg sejtettük mi vár majd ránk. Vajkánál kezdtük az utunk egy útszéli keresztnél – a fater ötlete volt, hogy az Öreg-Duna mentén tekerjünk. Egyetlen alkalom volt, nem több. Ugyan az elmúlt évtizedekben számtalanszor lepergett előttem ez a vasárnap délután, tervem, hogy nosztalgiából újra nekivágjak a teljes távnak, soha többé nem nyert valóságot. Apám kalandvágya, s az én nyughatatlan lelkem viaskodtak egymással, de sosem bántam meg, hogy akkor ott „engedtem a negyvennyolcból”.
– Minek mennénk a felvízcsatorna töltésén, hosszú és egyenes, közben meg csak vizet látsz. A nap is tűz, sehol egy árnyék – monda édesapám.
– Amott is csak vizet látunk, nem?! – kontráztam rá.
– Nem, amott az életet is látni, már amennyit meghagytak belőle…
Ismerte az öreg a Dunát, mármint az Öreg-Dunát. Láttam rajta, hogy nem először jár erre, de valószínűleg először azóta, hogy megépült a Dunaszaurusz.
Valóban sokkal kellemesebb volt tekerni az árnyékos, vadregényes környezetben, a zúgók, zárások és áttörések mentén. Egyik helyen síri csend, de amott már heves vízcsobogás. Egyszerre vad és egyszerre szelíd, megszelídítettek, elvették a vizeit, ellopták.
– De jó volna átgázolni rajta! – mutattam rá az egyik zárásra.
– Nem ajánlom, azért még sebes a sodrás! – válaszolta apu.
Jó kis túra volt, az Öreg-Duna ágrendszerének dzsungelében az ember elfeledi merre jár éppen a nagyvilágban, és tulajdonképpen a Dunaszauruszt sem látni, ahogy nem látod a fától az erdőt. Pedig ott van alig pár kilométerre és körbezárja, fogságban tartja a szigetlakókat immár három évtizede.
Így jutottunk el Bodak érintésével a Hullám Csárdához, onnét pedig egy Kofola felhörpintése után vissza a bősi turbinák feletti hídon haza, Szerdahelyre.
Az összesen nyolc darab hatalmas Kaplan-turbinák felett síneken gördülő portáldaruk teljesítenek szolgálatot. Sajátos kialakításuk miatt akár egy ősállat feje is lehetne – már gyerekként a Dunaszaurusz fejét láttam bennük. A híd töltéséről leereszkedve, az ipari útra kanyarodtunk. Akkor még megvolt a vasúti iparvágány ezen szakasza is, de már árván és mostohán. Mellette az út, majd szinte végig párhuzamosan vele a kanális.
Mostanra csak a kanális maradt, az iparvágány pedig csupán a Metrans termináljáig.
Az öreg csehszlovák, 28-as kerekű biciklim, melyet nagyapámtól örököltem, szintén rég feladta a harcot, ugyanakkor maximálisan kiszolgálta e sorok íróját (is). Nincs a világon annyi küllő, belsőgumi és annyi csapágygolyó, amit az látott. A lánca is többször elszakadt. Lánc, lánc, élőlánc – erről lesz szó hamarosan. Apám állandóan ezt sulykolta belém:
– Fiam, karban kell tartani, hogy még sokáig szolgáljon!
Ez a mondat lehetne akár a mai nemzedék szlogenje is. Régen, ha valami elromlott, megszereltük vagy megjavíttattuk. Manapság egyre gyakrabban hallani: nem éri meg megjavítani, olcsóbb, ha újat veszel!
Eddig főként az erőmű megnyitása utáni évekről írtam, ez a fejezet viszont az bősi vízi erőmű elleni tiltakozásoknak állít emléket. Élőlánc az életért!
Az emberek alkotta ún. élőlánc, mely sajátos tiltakozási forma volt a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején átalakulóban lévő Kelet-Európában. Emberek kéz a kézben, több kilométer hosszan, százak és ezrek, emberek, akik abban bíztak, hogy az összefogás elrettenti majd a vezetőket a megalomán terveiktől. Abban az időben még nem volt mindennapos téma a zöld energia, így nem igazán akadt az egyszerű emberek körében olyan, aki támogatta volna a projektet.
Nem sejthettük, milyen következményei lehetnek az erőmű üzembe helyezésének. Mi „csak” féltünk!
„Ne Bősítsétek tovább a természetet! Mentsük meg a Csallóközt! Veletek vagyunk! Bős = Csernobil, Stop Bős!” – ilyen és ehhez hasonló feliratok álltak a tiltakozók transzparensein, és emlékszem az akkor 9-10 éves pajtásom, Attila nyakában lógó figyelemfelkeltő, frappáns kis versikéjére is:
„Gabčíkovo – Nagymaros,
a Hydrosrav milliomos.
Ha megépül az erőmű,
mit fogsz enni te okos?”
„December 16-a szombat volt, Bősön fényesen sütött a nap. Avagy a falu közepén gyülekező, természetért aggódó emberek arcán csillogó remény ragyogta volna be a tájat? Az ég tudja. Az viszont biztos, hogy még a falu sokat tapasztalt öregjei sem bírtak eleget csodálkozni. Tüntetés náluk? Nagygyűlés, ahol a Csallóköz népe őszintén megvallhatja, hogy félti környezete növény- és állatvilágát, kincset érő ivóvízkészletét, az ország éléskamrájaként emlegetett szülőföldjét?” – tudósított a Vasárnapi Újszó 1989-ben.
Annak idején a betűk világát sem ismerve, csak a képeket nézegetve szerettem bele ebbe az újságba. Ott feküdt mindig nagyszüleim komódján a televízió mellett. Külön kivehető műsorújsággal, melyet félbe kellett vágni és összehajtani…
Mostanra talán már feledésbe merültek azok a civilek által kezdeményezett megmozdulások, melyek a vízi erőmű építése, illetve befejezése ellen irányultak. Viharos időket éltünk, de akkor még hittük, hogy a demokrácia valóban olyan politikai rendszer, amely a népnek a közügyekben való részvételére épül. Végül minden hiábavaló volt, a bősi vízi erőművet a C-variáns szerint befejezték, és ’92. októberében a csehszlovák fél egyoldalúan elterelte a Dunát. Betudható ez persze annak is, hogy a rendszerváltás utáni években a forradalmi lendület alábbhagyott, majd fokozatosan új érdekcsoportok és lobbik jöttek létre, nem egyszer erős politikai hátszéllel. Azóta amolyan turisztikai látványosság is lett, meglehet azok számára is, akik egykor ellene emelték fel a szavuk.
1990. február 3-án magyar, szlovák és osztrák környezetvédők 300 kilométeres hosszan élőláncot alkottak az ausztriai Hainburgtól Pozsonyon, Csölösztőn, Bősön és Medvén át Komáromig, így tiltakozva a Bős–nagymarosi Vízlépcső építése ellen.
Talán ez volt a legnagyobb megmozdulás mind közül, melyben a lakosság ilyen formában fejezte ki a véleményét. Magyarországon a hasonló radikális tiltakozások hatására Németh Miklós miniszterelnök 1989. május 13-án elrendelte a nagymarosi munkálatok felfüggesztését, majd parlamenti határozat nyomán 1989. október 31-én beszüntették az építkezést. Csehszlovákiában ezt követően erősödött fel a változtatást követelők hangja, tevékenységük politikai hátterét a bársonyos forradalom győzelme biztosította… (folytatjuk)