NYITÓKÉP: SZERZŐ, FOTÓ: KENYERMESTER.HU
Régi történetek közt tallózva bukkantam rá egy nyúlfarknyi olvasmányra, amelyben a szegényembernek négy fia született. Pont, mint a mesében, csak itt volt egy ráadás is. Ahogy a gyerekek nőttek, nődögéltek, egyre nehezebb feladatnak bizonyult az éhes szájak etetése. Bárhogy csűrték-csavarták a dolgot, bizony megesett, hogy korgó gyomorral feküdtek le aludni.
Arra gondoltam, mi már milyen szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mindennap friss kenyér kerülhet az asztalunkra, és bizony, szégyen ide, szégyen oda, néha pár szelet a kukában végzi. Mert nem fogyott el, vagy ami ennél is bosszantóbb, megpenészesedik időnap előtt. Bezzeg régen egy hétre sütötték a kenyereket az asszonyok!
Anno ebben a bizonyos történetben, amikor elfogyott otthon az elemózsiának szánt kenyér, a gyerekek édesanyja így csitította a kéregető aprónépet:
Csend legyen gyerekek, alszik a kenyér, nem szabad felkelteni! – ebből már tudták a kölykök, hogy aznap már nem esznek semmit. Szegény szegényember és még szegényebb gyermekei, de főleg az anyjuk – mert mekkora fájdalom lehet ilyet hazudni: méghogy alszik a kenyér?! A szegényember egykor volt szegény fia időközben felcseperedett és elnök lett az egyik környékbeli szövetkezetben. Megfogadta, többé sosem történhet meg olyan, hogy nem jut kenyér a falu parasztjainak asztalára! Nálam egyébként a paraszt megjelölés mindenkor egyet jelent a tisztelettel!
József Attila írta a Lopók között szegényember című versében:
„Lopók között szegényember,
Szegényember sose fél,
Minek félne, szíve, lelke
Erősebb a többinél.
Lopók között szegényember,
A Jóisten megsegél!
Nincs tehene a szegénynek,
De ha van is, elvetél.
Lopók között szegényember,
Szegényember kapanyél.
A világot megkapálni,
Szegényember annak él.”
Persze mondhatnánk, hogy ez csak propaganda, az „aktuális elvtárs”, akinek felvitte az Isten a dolgát, ilyen romantikus történeteket mesélve próbálta elhitetni a jónéppel, mily’ jó világ lett az EFSZ-ek által. Vagy legyen JRD-k által? Hiszen a szövetkezeteket mindenki így mondja a Csallóközben. Hogy anno 1949-ben, amikor a párt soron következő kongresszusa meghatározta a szocializmus alapjai építésének fő irányvonalát, többek között az egységes földműves szövetkezetek tervét, mekkora grandiózus dolgot alkottak? S hogy mindezeknek évtizedekkel később látták az igazi értelmét?
De nem csak látták, érezték, immár kézzelfoghatóvá vált számukra, sőt egyben meghatározta a jövőjüket.
Hogy az imént leírtakból mi lehet a tanulság? A múltat talán megpróbálhatjuk kiszínezni, de egy anya sosem hazudhat saját gyermekének, vagy ha mégis, az legfeljebb kegyes hazugság lehet. Egy szövetkezet elnöke sosem hazudhat a „népének”, vagy ha mégis… (akkor dettó).
A Dunaszerdahelyi járásban – melyhez anno még nem tartozott sem Somorja, sem Megyer városa, hisz’ ezek különálló járási székhelyek voltak 1960 előtt – már ’49 őszén megalakultak az első szövetkezetek.
A csécsénypatonyiak számítottak az első fecskének, így járási viszonylatban ők kapták az egységes földműves szövetkezet között a 001-es számot. Hamarosan Sikabony is csatlakozott az EFSZ-ek nagy családjához – akkor még önállóan. Onnantól kezdve sosem engedték aludni a kenyeret, vagy ha mégis, épp’ csak szundíthatott egy picit az új kenyér ünnepén, melyet minden évben kötelező volt megülni.
Mikor is van az új kenyér ünnepe? – na, ki tudja megmondani?
Életed során hányszor csillapítottad éhségedet már egy karé kenyérrel anélkül, hogy akár egy kurta pillanatra is felvonultattad volna képzeletedben azt a temérdek munkát, amellyel ezt a mindennapi eledeledet megteremtették?! Leszelsz egy darabot a jó illatú, ropogós kenyérből, és éhséged máris enyhül, eloszlik, derűsebb leszel, régi kedved visszatér. Nem gondolsz az aprócska búzamagra, amely a vetéssel indul el hosszú-hosszú útjára, hogy a napsugaras nyárutón új kenyér ízével asztalodra kerüljön… (folytatjuk)