FOTÓK: PIXABAY (2), SZERZŐ (1)
1995-ben beköszöntött az Újév Sikabonyban is, de mi még mindig ugyanott tartottunk, a metszésnél. Hosszúnak tűnt, akárcsak egy focimeccs, ahol az Istenért nem bírnak gólt rúgni a játékosok. Minden nap egyforma volt: reggel felkelsz, kitolod a biciklid a pincéből és irány a szövetkezet. Várnak a tőkék, metszeni kell, messze még a vége, félidőben sem járunk. Ráadásul a hó is lehullott, és bizony hóban dolgozni a szőlősorok között egy külön fejezetet érdemel.
A friss kristályos hó teljesen elvarázsolta az embert. Amint a tőkékből kígyóként kúszó csupasz venyigéket megfestette, szinte csak a vakító nagy fehérséget látta az ember. Világéletemben megtaláltam a rosszban minden apró gyönyörűséget, a havas szőlőtenger pedig szintén ilyen volt. Ahogy lépkedsz a szűz hóban, s az ropog a talpad alatt, néha csak a bokádig ér, míg máskor térdig elsüppedsz benne. A letaposott hónál viszont nincs nagyobb ellenséged, mert alattomosan és kiszámíthatatlanul megbosszulja magát, ha óvatlan vagy vele. Elég egy pillanatnyi megingás, egy másodpercnyi lankadó figyelem!
Emlékszem egy alkalommal hazafelé jövet akkorát taknyoltam a jegesre taposott szőlőskerti nagykanyarban, hogy a drótszamaramnak jobban fájt, mint nekem.
Az az érzés, mikor tekersz fájrontos tempóval, majd megérzed a balanszot, amiből tudod, hogy már nem fogsz tudni győztesen kijönni. Elveszted az uralmat a járgányod felett, sodródsz, megpróbálsz kézzel tompítani az esésen, mégis orral fúródsz a hóba. Bumm! – közben a kétkerekű valahogy átrepül feletted és kétméterre előtted áll meg. Az esést meg kell tanulni, mert ez a fajta munka tartogat számodra meglepetéseket. Ha viszont elesel, állj fel, ne lássa rajtad a sors, hogy pipogya alak vagy. Állj fel és röhögj a szemébe! Felálltam és mit látok?
Mögöttem a Zetor, összecsukott „szárnyakkal” pöfögve cammog, az egyenetlen úttest pedig jobbra balra dobálja a farát.
Ha nyitva lettek volna azok a szárnyak, még azt képzeltem volna, hogy eljött értem a pegazus, megyünk a csillagösvényre. A traktor mögé felszerelt szerkezet a szőlőtőkék metszését volt hivatott szolgálni. Ahhoz, hogy közúton is közlekedni tudjon a szövetkezet telephelyére és vissza, a szárnyakat becsukta a traktorista.
Röhejes volt így szárnyakkal a Zetor, hát még a lelógó, himbálódzó spirálos „karjaival”.
Azokon jött a levegő, a tudja fene hány pascálos nyomás, ami csettintgette az ollókat. A szárnyak a szőlősorok, jobban mondva az oszlopok felett „repültek” el, a traktor aktuális sorát két oldalt, illetve az azzal szomszédos két sort befogva. Négy metszőember, négy segéddel haladt előre egyszerre, mert „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére”. Az egyik metsző én voltam, még nem ember, csak legény, aki éppen emberesedik. A sorok közé dobott, lemetszett venyigét utólag egy másik traktor kihúzta ki az útra, majd összegyűjtötte egy kupacba.
Nagy fagyok idején akár meg is gyújtottuk a kupacokat, hogy ne fázzon a csupasz szőlő.
Nekünk egy mozgó bódé, amolyan maringotka-féle jelentette a melegedőt, amit szintén a traktor mozgatott. Ahogy haladtunk egyre előrébb, a maringotkát is közelebb húzták utánunk. Néha csak egy korty meleg teára tértünk be, illetve minden nap ott is ebédeltünk, hisz’ az öltöző épületétől akár több száz méterre kerülve nem lett volna érdemes a hidegben feleslegesen császkálnunk az amúgy térdig fagyos gatyában. Természetesen a péterkályha alapfelszereltségnek számított, plusz a termosz, amiben teát vittem, s jutott belé egy-két deci borocska is. Magyarán, az ősszel hazahordott mustot csak kikölcsönöztem, azt hiszem ezt hívják modern szóval revitalizációnak.
Ebéd után vissza terepre, aznap még elbántunk pár sorral és megküzdöttünk az oszlopok közé kifeszített drótokkal is.
Ha az ember csinál valamit, akkor hibázik is, az erős levegőnyomásos metszőolló játszi könnyedséggel elcsípte akár a vezérdrótot is. A szőlőmetszés végeztével külön feladat volt ezek kijavítása, sőt akár az oszlopcsere. De ezekről majd később… Így telt el a január, majd a február, talán a március is, metszés, venyigegyűjtés, sorok kijavítása, drótozás-foltozás.
A szőlőparcellák között egy kis területen gyümölcsfák is voltak, ha jól emlékszem alapból mandula, amibe barack volt beoltva.
Hát így tanultam meg blokkos gyerekként fákat is metszeni, s bár azóta jó pár év eltelt, azt mondják, ez is olyan, mint a biciklizés – nem lehet elfelejteni. A fa az fa marad, csakhogy ott a sikabonyi szövetkezet szőlőskertjében a fákat is kivágták azóta. Mi azonban még maradunk ’95 télutóján és tavaszán, pontosabban a természet ébredezésénél, amikor napról napra egyre zöldebb lesz minden. Szőlőzöld! Azért ne fessem le ily’ ridegnek a telet sem, sokszor sütött a nap hétágra, foga volt, harapott, aztán mint az öregembernek, kihullott mind fokozatosan…
Radnóti Miklós – Téli napsütés (részlet)
„Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sült-tökök.
A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égre-néz…”
A szőlőtermesztés, szőlőművelés, borászat napjainkban már a tudomány korszerű vívmányai szerint folyik. Az egykori módszerek nyomait már csak itt-ott látni, ám a tél után még mindig a tavasz következik… (folytatjuk)
Előző részek:
A sikabonyi szőlőskertben