FOTÓK: ARCHÍV (1), SZABÓ PÉTER PÁL
Hosszú bevezetők helyett elég csak ennyit írnunk: Rovatunk vendége a DAC egyik törzsszurkolója, Tar Miki Dunaszerdahelyről.
Üdvözöllek Barátom, örömmel tölt el, hogy elfogadtad a felkérésünket. Halljuk, hogy indult annak idején te DAC-os történeted?
Ismered Szerdahelyt? Mindenhol voltak partik, meghallottam a labdát a blokk mögött és már futottam is le focizni. 7-8. osztályos alapiskolás lehettem, amikor Hozák Feri haverom – aki már akkor nagy fanatikus volt – hívott, menjek vele meccsre. Volt egy klasszikus sárga-kék vászon zászlója, az anyukája varrta. Hát kimentem vele, akkor még a Majoros Gyuriék játszottak a DAC-ban. Nem úgy indultam, hogy én fú, de mekkora drukker leszek?! Ha választanom kellett, hogy a blokk mögött focizzak vagy DAC-meccsre menjek, akkor én a blokk mögötti grundot választottam. Aztán már a középiskolában, a komáromi ipariban jött a Csehszlovák Liga, és büszke lett az ember, hogy ilyen kis városkában, mint Szerdahely, foci van. Ott kapott el igazán, de még akkor sem a B-közép! Általában az Északi lakótelep felöli lelátóra mentünk. Hozák Feri, Lajbi, Juhos Ricsi, meg egy-két „východi” srác.
Olyan, hogy idegenbe járás? Lehetőségem megvolt, édesapám a ZŤS-ben [nehézgépgyár – szerk.megj.] dolgozott, a szakszervezet minden kinti meccsre indított buszt. A faterom ritkábban, de volt, aki stabilan járt. Egész cégek utaztak, folyott a pálinka. Nem éreztem magam még akkora szurkolónak, hogy minden második hétvégén idegenbe járjak. Apám is inkább súlyokat emelt Megyeren, és szerette nézni a boxot – na, azt pl. tőle örököltem. Képes vagyok hajnalban felkelni azért, hogy megnézhessem az UFC összes gáláját. A Csehszlovák Ligában pedig anno azok a derbik: Sparta, Ostrava, az a tömeg, Istenem, az Aranycsapat! Most is libabőrös lettem…
De légyszíves a Bayern Münchent hagyd ki, mert attól meg már engem ráz ki a hideg!
Pedig van sztorim tesó. Honnan lett jegyem? Hát persze hogy a ZŤS-ből, apám hozta. Nem akarsz menni? – dehogynem! Hétfőn mentem az ipariba, és mutattam az osztályfőnöknőmnek. Anélkül, hogy bármit is szóltam volna:
Tudom, mész meccsre – ennyit mondott, ekkora „hatalma” volt a DAC-nak egy komáromi irodalomtanárnőnél! Nem kellett igazolás, szerdán mehettem meccsre. Ennyi a Bayern történetem.
Ja és még arra emlékszem, ahogy jöttek a busszal. Én még olyan autóbuszt életemben nem láttam. Kiszálltak, hosszú kabátokban voltak. Ráléptek a fűre, a mieink már melegítettek. Akkor láttam, hogy igazából mi is az a profizmus.
Elteltek a nyolcvanas évek, jött az önálló szlovák liga, majd egyre inkább kezdtünk lecsúszni a lejtőn.
Ebből az időszakból van egy nagy sérelmem, még a katonaság előttről: Várady Jani volt a cserekapus – nagyon jó barátok voltunk. Beígérték neki, hogy egy félidőt védhet. Előtte szólt nekünk: Gyertek srácok, védeni fogok. Vártuk, mikor állítja be őt az edző, de nem állította be. Pedig győzelemre álltunk, mégsem rakták be a Janit. Egyetlen esélyt sem kapott. Akkor nagyon megorroltam a klubra, sokáig nem is jártam meccsekre. Igaz, következett a katonaság.
Igazából a rendszerváltás utáni időszak arról szólt, hogy mikor fogy el a pénz Szerdahelyen. Bár játszottunk két – vesztes – kupadöntőt is, de aztán komolyabb szponzorok híján kiestünk az első ligából. Majd vissza, és megint kiestünk, így jutunk el 2008-ba. Mohseni, Antal-éra, megvettük a szenciektől a licenszet és a harmadik ligából egyből az élvonalba kerültünk.
Megmozdult a környék, azt hittük, újra beköszönt az aranykorszak. Igaz, Kopasz71?
Emlékszel a DAC-fórumra? Milyen veszekedések mentek a semmiről. De jó volt, arctalanul, de nem arcátlanul, Kopasz71 becenév alatt. Végül mindenkit megismerhettem személyesen is.
A városházán elhintették a magot, jött az eufória. A háromszáz nézőből egyszeriben lett ötezer, Novota Janival a kapuban. Apukája oda járt közénk a B-középbe, meglátott: Mikikém, már megyek! Nálunk a cégben is újfent elragadott mindenkit a DAC-láz. Galántai Pityuka, Biggya, Bukti, Kopasz Jenő, úgy 7-8 fő. Aztán ezek elmentek idegenbe, Nagyszombatba, de én akkor még nem tartottam velük.
Mesélték az élményeiket – milyen jó túra volt –, menten rávágtam: legközelebb megyek veletek! Szenicén voltam először idegenben, pont egy „lájtos”, vendégszerető helyen. Innentől kezdve számomra is rendszeressé váltak az on tourok.
Azok igen nagy túrák voltak, hátul ült az YBS, aztán wertheimes haverok. Szóval elkezdtem járni a túrákra, mindenki tudta, hogy sz*r a foci, de jó a parti! Szerdáig arról beszéltél munkában, hogy mi volt a buszon. Szerdától meg arról, hogy mi lesz a hétvégén. Aztán a vezetőség belerondított, kiderültek a turpisságok, elvették az örömödet. Volt az a zártkapus Slovan-meccs, a kamerarendszer hiánya miatt – amit egyébként megnyertünk 2:1-re.
Kitalálták, hogy legyen bojkott, mi belementünk. Csicsó azt mondta, a féldecis poharakat nem kell visszahozni, hát bedobáltuk a pályára. Füstbombák, kommandósok. Az volt a lényeg, hogy a mi korosztályunk – akik még emlékeztek rá – elhitte, hogy ismét jöhet olyan időszak, mint a nyolcvanas években. Amikor a Krištóf játszott, Kapko, Mičinec, akik Istenek voltak. Elhitted, hogy ilyen lesz, de lassan-lassan rá kellett jönnöd, hogy nem lesz belőle semmi. Átvertek!
Fogytak az emberek, szinte minden héten a városházára jártunk. A legszebb képem ott készült, amikor az Antalék feje fölött kihúztuk a „GAME OVER” feliratot.
A Bíró Tomi, a Bíró testvérek, Attila, Gyuri, Pethő Csabáék, meg én. Azok a nagy partizások a stadion pizzériájában! Két hónapig voltam YBS-tag, volt a bojkott, és ők annak ellenére, hogy megegyeztünk, bementek meccsre. Galántai Pityukával le is adtuk a tagsági kártyánkat azzal, hogy nem haraggal távozunk, de azt hittük, nem méltó hozzánk, hogy minket így megvezessen a klub! Erre ti nem álltátok a szavatok és bementek.
Még egy túrát megemlítenék. Kb. 1 éve tartott a bojkott, valaki kitalálta, menjünk el Zólyombrézóra. Két busszal utaztunk, az az igazi kemény mag, a nagy fanatikusok. Egyben mérhetetlen haraggal a szívekben, csalódottan. Már az úton félreállítottak minket, mivel híre ment, hogy fradisták is vannak köztünk. Pedig nem úgy mentünk, hogy mi aznap törni-zúzni fogunk! A stadionban bezártak minket egy ketrecbe, félmeztelenre vetkőztünk. Egyszer csak kitalálták, hogy nem csapolnak több sört nekünk. A havert elkapta az ideg, megfogta a rácsot és kitépte a helyéből.
2014-ben ismét minden megváltozott, Világi úr megvette a DAC-ot.
Akkor is ott voltunk a városházán, mert hivatalos bejelentéssel készült a klub és a város: aláírjak a szerződést. Nagy meglepetésünkre egyszeriben nem engedtek be minket, merthogy zártkörű az esemény. Végül a Világi úr leküldte a klubelnököt, a Dzsaját, hogy engedjenek be minket. Kijött a Világi, és mondta nekünk, hogy amint vége a ceremóniának, beszélgethetünk. Bíztunk benne, hogy Radványi Miki marad az edző, de aztán idejekorán elküldték. 2015 januárjában idehozták Marićot. Úgy voltunk vele, hogy csak tudja a vezetőség, mit csinál?! Miki kitartott, vitte a csapatot, sokszor fizetést sem kapott, nem érdemelt volna 1-2 évet még a kispadon?! Szóval bennem maradt a tüske.
Viszont véget ért a bojkott, újból megtelt a stadion élettel. Újra rendszeressé váltak a túrák is. Igaz, már nem 5-6 busszal, csak 2-3-mal. Ismét elhittük, hogy jöhetnek a „nyolcvanas évek”.
Úgy ültünk az új stadion építésén, mint a moziban. Jöttem melóból biciklivel és felültem a tribünre. Néztem a többiekkel együtt, ahogy egyre nagyobb lesz az Aréna. Volt olyan Isten bizony, hogy elkértem magam melóból, mert hozták lerakni a füvet.
Aztán a következő alkalommal elegyengették, tisztították, lefújták róla a levelet. Na, ez nagy sztori:
A csávónak elmaradt három sáv gyep, erre az egyik öreg rákiáltott: Hát azt már el ne hagyja! Dehogy, dehogy, csak benzinért megyek – szólt vissza megszeppenve a tag. Úgy vártuk az új stadiont, mint hívő a templomot. Felépült az L-alak, és már mentek a meccsek. Csak tudod, mi a furcsa? Akik akkor megvettük a bérleteket, abban a sorban a B-középben, azokból már csak ketten maradtunk. A Bukit nyugodjék, írd le: Bukovszky Józsi. Nagyon jó barátok voltunk, szegény már nem él, a covid elvitte őt. Nagy űr maradt utána. A többiek is elmaradoztak. Mondom, ketten maradtunk abban a sorban, ami full tele volt. A B-szektor szinte üres, és az az eufória, hogy is mondjam? Csilli-villi minden, de elmúlt az az eufória. Elveszik a kedvedet, nincs motiváció. Lehet, hogy öregszünk?
Elmentek a kollégák is máshova: Leülök a fiammal a C-be – sokan vannak így. Igazából rájössz, hogy a sz*r focit elviseled, de a társaság hiánya nyomaszt. Eltűnik az, amire azt mondtuk anno, hogy ez a DAC! Szerintem. Megint elhittünk valamit, de a vitrin még mindig üres. És ezért jó a kézilabda, ott alakul valami, igaz kicsiben. Félreértés ne essék, én nem akarom lehúzni a focit, nem akarok senkit bántani! De magamat sem akarom megbántani! Megveszem a bérletet, és még is fogom venni, de az Isten szerelmére, hadd érezhessek őszintén, hadd mondhassam ki, ha valami nyomja a begyem. Ne akarja elhitetni a sportigazgató egy olyan emberrel, aki a Majorosék játékán nőtt fel, hogy ez a mostani „minden idők legjobb csapata”. Ezt ne! Ide olyan vezetők kellenének, mint a Kašpar pl. Kidobják az ajtón, bemegy az ablakon, de „kivezeti a népet a mocsárból”.
Ennek a rovatnak az a címe, hogy „Bemutatkoznék, DAC-szurkoló vagyok”. Nem fociszurkoló, a kézilabda ugyanúgy DAC.
Amikor várod a focitól, hogy majd-majd, és nem jön. Nem szakítottam a focival sem, de a kézis csajokon jelen pillanatban jobban érzem magam. Elmondom, hogyan kezdődött: A Mészáros Józsi, a Mini Presszó a mi bázisunk. Két lánya, Réka és a Rebi Győrben tanultak, aztán pedig idekerültek. Lehet, túlzok, de kiskorukban még dajkáltam is őket. Voltak ilyen üres napok, hívtak, hát elkezdtünk kézire járni. Majd a Horváth Zoli doktor, a klubelnök komolyabban kezdett foglalkozni a szerdahelyi kézilabdával. Foci után mentünk rendszeresen kézire is. Nem mi voltunk az elsők, nem azt akarom ezzel sugallni. Rászedtem a haverokat, az Isztyét, egyszer még egy vadidegen magyar partit is az egykori Zerda pub teraszán. Jöttek velünk. Mindenki tapsolt, egy a kisbusz sofőrje nem örült annyira.
Elkezdtünk szurkolni, de csak ezeket a rövid rigmusokat. A csarnokban mi kell? Láttuk, hogy a csajok mennek előre, és mi is egyre többen leszünk. Nem szervezett formában, a kéziben nincsenek nagy tömegek. De nincs utálkozás se, ott nem hallod, hogy: Bi maďara… Hát a nagymihályi fanklub cápója egy környékbeli magyar srác. Tegyem hozzá, annak idején kézilabdáztam is a Szúnyog tanár úrnál – Isten tartsa meg őt egészségben! Elindultunk a bázisról pár éve kézilabdára, mi focidrukkerek. És azalatt a pár év alatt jöttek az eredmények.
Itt nem az üres polcot törölgetik a vitrinben tesó, hanem a bajnoki serlegeket. Ennek ellenére a klubelnökkel úgy tudok beszélni, mint most veled. Közvetlen ember, és a csajok is pont ilyenek. Családiasabb a közeg.
A kézilabda visszaadta a hitemet, hogy mégiscsak ér valamit a DAC név. Átélhettem, hogy kétszer bajnokok voltunk! Ha nem lettünk volna, akkor is jó érzés. Mint anno a fociban, mikor elmentünk 3 busszal, ide elég 3 autó is. Már csak csarnok kéne! Elég lenne egy ezres csarnok, ami kulturált és színvonalas. Sokan mondják: te már csak kézilabdára jársz? Mondom: mi van? Itt is, ott is bérletes vagyok. De gyere el egyszer kézire, és megérted a különbséget! A kézilabdán nem idegeskedsz, nem megy szét az agyad, nem fagysz össze a semmiért!
Ezek után, végezetül: mégis mit jelent neked a DAC?
Nekem például a kis Medgyes Renike is a DAC, figyelem a pályafutását, ügyes kis atléta. De a kérdésedre a válaszom: gyere el hozzám, és megmutatom a falamat. Benyitsz hozzám, a folyosón van egy válaszfal, ami piros-fehér-zöld. Kaptam a páromtól egy gyönyörű nagy képet, az összes jó és „elmebeteg” fotómmal – születésnapomra. Egy hatalmas fotomontázs, székely himnusz, magyar himnusz.
Ami magyar, ami sárga-kék, ami piros-fehér-zöld, nekem az a DAC! Az életem…
Nem tudom, ehhez mit lehetne még hozzáfűzni? Köszönöm a beszélgetést tesó, hajrá, DAC!