Nagy fába vágtuk a fejszénket ismét, ami a témát illeti. A nyomorról, szegénységről beszélni ugyanis fontos, vagy fontos lenne – néha majdhogynem úgy tűnik, tabutémáról van szó. És nehéz is beszélni róla úgy, hogy valami relevánsat mondjunk, főként, ha az ember maga van olyan elmondhatatlanul szerencsés, hogy a saját bőrén idáig sosem kellett megtapasztalnia a nyomort. Mégis, megkíséreltem a dolgot, s remélem, megfog, vagy esetleg elgondolkodtat benneteket e pár sor.
Sipos Janka – Huzat
Huzat van az aluljáróban.
Nejlonzacskók és újságpapírok táncoltatják a szelet,
a felismerhetetlen színű és mintázatú takaró alatt a vastag bundájú,
görbe lábú keverék nyalja síkosra a kisebesedett, ráncos kézfejet.
Gazdája álmában motyog,
nincs még kész az újabb napnyi beletörődött szorongásra,
félkába járdaszéli csikkvadászatra.
Pontosan behatárolt szabadság ez mindennek a peremén,
akrobatamutatvány, egyensúlygyakorlat lét és nemlét között,
melyet ideig-óráig mégiscsak a lét irányába dönt el
minden kikukázott McDonald’s-os zacskó.
Ide jutott. Idáig ér el,
a biztos pontig mindennek az alján,
ahonnan már csak felfelé lehetne.
De megpenészesedett az idő,
szagában fürdik esténként,
a lehelletén keresztül párolog ki-be a tehetetlenség,
az görgeti tovább a naptár semmitmondó,
elkoszolódott monoton lapjain.
Huzat van mindig.
