Sipos Janka: Hő s ég | KöltőToll

Ahogy e sorokat körmölöm/gépelem, már elmúlt a nyár. Az út széléről eltűntek a dinnyeárusok, a szőlő már leszüretelve, a demizsonban várja, hogy átlényegüljön. A gyerekek visszatértek az iskolapadba, az álmatlanságtól szenvedő ovisok panaszkodnak, hogy délután nincs apelláta, ágyba dugják őket. 

Szóval ősz van, de könnyű megfeledkezni róla. Az autóba ülve még mindig hozzánk tapad a ruha, a klimatizált irodában, vagy felforrósodott falak közt kirándulásról ábrándozunk, aztán rájövünk, hogy az idén már úgysem aktuális…

Minden eddigi őszkezdet közül talán ez a legmelegebb. Most látszik a legélesebben, hogy a klímaváltozással nem pusztán ijesztgetnek bennünket, hanem az igenis belenyúl a mindennapjainkba. Ez még nekem, akinek a nyár a lételeme, és aki minden évben a meleget várja, is ijesztő. Ehhez kisebb-nagyobb részben mind hozzájárultunk, és mind viselni fogjuk a következményeket is. Ezért – sajnos – nem is lehetne aktuálisabb a vers.

 

ejszakai furdozes

Sipos Janka: Hő s ég

Kevés ide a „nem tudok”.

Értelmetlen a „nem akartam”.

Lábujjaim közt a homok.

Forró aszfalt. Hólyagos talpam.

Bőrömön vörös alkonyat.

Lilás foltokban mintha égne.

Damasztabroszon a konyak.

Fehér ingen a dinnye vére.

A pillanat, még mielőtt

a szél feltámad. Naplemente.

Padlóra hulló meggybefőtt.

Harmincnyolc fok. Kárpát-kemence.

Repedezett folyómeder

vihar nélküli néma csendje.

A hőség a tarlón hever.

Szempillámon megült a pernye.

Esőt mond, de már nem hiszem.

Por áll az évszázados fákon.

Mindezt magammal kell vigyem.

Örökké szomjas láthatárom.

 

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább