A nagyudvarnoki Maquet Ludovic, azaz Makki Lajos 19 évet szolgált a francia idegenlégió ejtőernyős ezredében. Néhány kitérő után hazatért, könyvet írt (Ludo, egy hontalan idegenlégiós), majd létrehozta az Extrem Travelt, melynek keretében Ludo merész kalandvágyókat kísér el a Franciaországhoz, tehát az EU-hoz tartozó, de földrajzilag Dél-Amerikában található Francia Guyanába. E sorozat célja, hogy olvasóink első kézből halljanak beszámolókat az utazásokkal kapcsolatos tudnivalókról és azok menetéről. Ludo szavait Mundi Józsi jegyzetelte le.
Akár egy oroszlán éber alvásához hasonlítható szunnyadás után fél szemmel kikukkantottam a repülőgép ablakán, miután egy rövid párizsi megszakítás után már közel tizenkét órán keresztül voltam a „vasmadár” önkéntes rabja. A borús, felhős égbolt alatt itt-ott már feltűnt a partszakasz, majd az előttem lévő monitorra pillantva egy jó nagyot sóhajtva feleszméltem, hogy hamarosan landolunk Cayenne-ben, Francia Guyana fővárosában. Gondolatban már a vadonban voltam, a csónakunkban ültünk, és suhantunk egyre mélyebre az őserdőben, egyre távolabb a civilizációtól, ahol már csak egy törvény van, a túlélésé. Mindenáron túlélni, minél több élményt szerezni, majd mindannyiunknak szerencsésen visszatérni – ezt vallom, ez a tervünk.
Ám ebbe a tervbe nagyon beleszólhat a VADON SZAVA…
Az órám mutatója elhagyta a délutáni négyet, mikor is „vasmadarunk” kerekeivel megérintette Francia Guyana szárazföldjét, majd egy kellemes landolás után gépünk végre megállt. Alighogy felállhattam a székemből, fogtam a cuccaimat, majd a többieket bevárva libasorban a Felix Eboué nemzetközi repülőtér csarnokában haladtunk a vám és az útlevélvizsgálat irányába. Miután magunkhoz vettük az alagsorban utazó bőröndjeinket is, lassan, ám biztosan kijutottunk a repülőtér elé, ahol a dohányzók egy hosszú szünet után végre egy nagy „füstös” lélegzetvételhez jutottak. Rövid eszmecsere után lépteink már a autókölcsönző irányába tartottak, ahol a csapat nagyságától függően béreltük ki a számunkra legmegfelelőbb járművet.
Sokakat, főképp azokat, akik kevesebbet utaznak a nagyvilágban, az első pillanattól kezdve egy hatalmas kulturális sokk érhet, mivel szinte mindenhol színesbőrűekbe ütközik az ember, hiszen Francia Guyana lakosságának kilencven százaléka fekete. Természetesen erre a jelenségre inkább csak felhívom a figyelmet, mert engem nem zavar. Személy szerint kedvelem a laza fekete ember ritmusos trópusi életvitelét, mivel mi, fehérek sokkal feszélyezettebek, sablonosabbak vagyunk.
A második sokkot akkor kapod, miután kilépsz a repülőtér csarnokából, majd szembesülsz a harminchárom foknyi melegséggel, amely kilencvenöt százalékos páratartalommal párosul. Az első lélegzetvételek nehézkesek, ám a szervezet hamar hozzászokik. Most éppen szerencsénk volt, mert nem esett az eső, ám azt is hamar megszokod, mivel maximum vizes lehet a ruhád, semmiképpen sem fogsz fázni. Az esős évszak november végétől egészen júliusig tart, ám ne gondoljuk azt, hogy naphosszakat esik, inkább rövidebb időszakokban jön egy zivatar, ami után szinte biztos, hogy kisüt a napocska is. Ugyanakkor már olyan is előfordult, hogy két héten keresztül egyfolytában esett.
Miután bepakoltunk az autóba, elindultunk a fél órányi útra található Maury folyó kikötőjébe, ami nem más, mint egy, a folyó partján lévő úszó stég, amelyet az egykori légiós magyar kollégám, Zsolt épített, akivel együtt csónakban folytatjuk is tovább az utunkat. Mindezek előtt autónkkal leparkoltunk egy őrzött parkolóban a Petit saut erőműnél, ahol azt hátra hagytuk, miután vagy tíz perces motorcsónakázás elteltével megérkeztünk arra a pontra, ahol eltöltjük az elkövetkező két napunkat, ahol végre kipihenhetjük az utazás fáradalmait.
Auberge du Mahury nemcsak egy étterem, hanem egy szálláshely is! Egy hely, amely egy volt magyar légiós társam tulajdonában van, egyben egy pont, amely a belépőkapunk a vadonba. Ha azt gondolná valaki, hogy egy szállodában találta magát, az egy kissé mellékvágányon van. Miután mindenki kézbe kapja a felszerelését, amely egy vízhatlan hátizsák a túrán való nélkülözhetetlen kellékekkel, a csapat elindul egy faoszlopokon álló eresz alá, ahol mindenki felköti a saját lengőágyát, majd veszünk egy zuhanyt, és közösen leülünk vacsorázni. Természetesen mindenkinek segítünk a függőágyak kikötésében, hiszen ezt mindenkinek meg kell tanulnia, mivel az elkövetkező napokban nagyon fontos, hogy relatíve kényelmesen át tudjuk aludni az éjszakát.
A várva várt pillanat, amikor mindannyian a terem legjobban megbecsült bútordarabjához ülünk – az asztalhoz! Megfogjuk poharunkat, majd a messze földön is hírhedt guyanai rumból készített punccsal, üdvözlő itallal köszöntjük egymást, és nekilátunk a vacsorának, amelyet a magyar cimborám fejedelmien, saját kezűleg készített el a társaságunknak.
Nem maradhat el a vacsora jó magyar pálinka nélkül sem, így természetes, hogy abból is elfogyasztunk egy-két kupicával, hiszen nagyon fontos a szervezetünk fertőtlenítése, meg egyébként is jókedvre derülünk, ám semmiképp sem nézünk mélyen a pohár fenekére, tudniillik az elkövetkező napokban nagyon nagy szükségünk lesz minden erőkészletünkre. Fáradtságunk ellenére késő estig beszélgetünk, tervezünk, történeteket mesélünk, egyben mindannyian megegyezünk abban, hogy a Maury folyón csodálatos élmény volt a naplemente. Mindenki figyelmét felhívom arra, hogy amennyiben az éjszaka folyamán meg szeretné látogatni az illemhelyet, kellőképpen figyeljen oda a lépteire, főleg arra, hogy hova, esetleg mire ül, mivel a szükséghelyiségek nagyjából nyitottak. A természetben előfordulnak pókok, kígyók, békák, hangyák, varánuszok, amelyek bizony örömest szeretnek bemászni mindenfelé, így már mielőtt a papucsodba lépsz, légy résen! A vadonban minden egyes léptedre figyelned kell! Minden egyes mozdulatodra, mert a nem odafigyelés sok kellemetlen élménnyel is járhat. Nem szeretnék senkit sem elriasztani, ám azok, kik nem sűrűn jártak a vadonban, a vadon hangjaitól is megremegnek. Az ezernyi béka brekegése, a madarak csiripelése egészében egy tökéletes filharmóniai koncert élményét nyújtják, ám mélyebben, az őserdőben a vadon szava sokkal erőteljesebb. Ezen a ponton szembesülsz azzal, hogy itt nem Matula bácsi kunyhójában vagy jelen a Tüskevár Tutajosaként, inkább a saját bőrödön érzed a trópusi amazóniai erdő minden egyes lélegzetvételét, üvöltését, moccanását. Üdvözöllek a vadonban – Francia Guayanában!
Miután kikeltem a függőágyból, értelemszerűen végignyújtózom, akár egy macska, majd irány a fürdőszoba, ahol kizárólag Savon Marseille szappannal kezdetét veszi a reggeli tisztálkodás minden folyamata. Miért Savon Marseille szappan? Mert a légió orvosai javaslata alapján használata erősen ajánlott. Semmiképp sem használunk tusfürdőket, illatozó izzadság gátlókat, parfümöket, mivel azok illatát akár háromszor hamarabb is észlelhetik az állatok, a néhai bevetéseinken az ellenfél számára is előnyt jelenthetett volna. Ugye nem lenne kellemes, ha egy fekete trópusi dongó az illatod miatt hajszolna téged vagy fél napon keresztül?
Ez nem a reklám helye, ám tudni kell, hogy a Marseille szappan nagyon sokoldalú. A magas olívaolaj tartalma miatt kiváló testápoló is, egyben selymesen habzik, jól tisztít és remekül ápolja a bőrt. Nem utolsó sorban szinte mindent e szappan használatával végzünk. Ezt használjuk mosogatáshoz, hajmosáshoz, a ruháink mosásához, borotválkozáshoz. Teljesen természetes alapanyagokból készül, így az érzékenyebb bőrűek is bátran használhatják. A legfontosabb, hogy teljesen természetes illatozással bír, ennek következtében nem vált ki semmiféle ingert a minket körülvevő rovarok világában, így nem válunk esetleges célpontá. A rovarvilág nagyon bő számban van jelen Guyanában. Több mint 340 000 fajtát tartanak nyilván, amelyek közül 40 000 nappal, 300 000 éjjel tevékenykedik, egyben egy állandó kiállítás keretein belül a javát meg is lehet tekinteni.
A túránk másnapján már sokkal erőteljesebben átvesszük a teendőnket, és az egész nap folyamán lassan adagolva megtanuljuk az alapvető tudnivalókat, szabályokat, majd a reggeli után bevásárlásra indulunk a közeli városba, Kourou-ba, ahol feltöltjük az étkészleteinket, majd teszünk egy kis kitérőt a helyi légiós laktanyába, ahol elidőzünk egy kicsit a volt légiós kollégáimmal, egyben bemutatom vendégeimnek a falak mögött rejlő légiósok életvitelét. Csak úgy fut az idő, így már lassan az ebéd közeledtét jelzi a bendőnk korgása, így egy kreol étterem irányába vesszük az irányt, amelynek ételfelhozatala eddig minden esetben túlszárnyalta az elvárásainkat. Amennyiben szükséges, meglátogatjuk a helyi vadászboltot, ahol bozótvágót (machetét), vagy valamilyen megfelelő kést, elemlámpát, netán egy nagy teljesítményű, hordozható külső akkumulátort vásárolunk, amellyel majd feltöltjük elektromos eszközeinket a csónaktúra során. Késő délután érkezünk vissza a stégre, így hamarosan újra a pihenőhelyünkön találjuk magunkat, miközben folyamatosan zajlik az út során betartandó szabályok, tudnivalók ismertetése. Ne úgy képzeld el, mint egy szemináriumot, inkább egy baráti társalgást, ám egyet tudni kell! Nem szabad félvállról venni, mert a kacagás hamar véget érhet, ha sorsodba beleszól a vadon szava. Mivel másnap már éles „bevetésre” indulunk a Sinnamary folyón, így spóroljuk erőnket, majd a kötelező esti tisztálkodás után mindannyian nyugovóra térünk a függő „franciaágyunkba”.
A vadon csodálatos klasszikus koncertje közben hunyom le a szemem, majd a tudat, hogy holnap reggel egy új élet, egy új nap, egy új kaland vár reánk, mély álomba viszi tudatomat. Bizony az elkövetkező nyolc napban ilyen mély alvásra esélyem sem lesz, mivel olyan lesz, mintha egy oroszlán lesben állnék. Éberebben alszom, és ha kell, akár az életem árán is megvédem a vendégeimet!
