FOTÓK: A SZERZŐ ARCHÍVUMA, SZABÓ PÉTER PÁL
A Sporthotelről szóló epizódot megfogalmazni roppant hálás feladatnak tartottam, hiszen a vendéglátóegység felépítését anno a dunaszerdahelyi testnevelési egyesület futballszakosztályának felemelkedése diktálta. A DAC focicsapatát pedig valószínűleg már az 1976/77-es idényben a szívembe zártam. Még kerületi bajnokságot játszottunk, amikor nyugodjék édesanyám elmondása szerint, félévesen ordítottam a stadionban. Haza kellett, hogy vigyen a félidőben, mert állítólag féltem a nagy hangzavarban. Meggyőződésem, hogy nekem már akkor és ott szurkolni támadt kedvem, hiszen a bajnoki cím volt a tét. Én igazából a hajrá, DAC-ot ordítottam!? – ahogy tettem azt négy évtized múltán vezérszurkolóként is.
A DAC labdarúgói 1980-ban utcahosszal nyerték meg a Divíziót – ami akkor az országos harmadik vonalnak felelt meg – majd újoncként a Szlovák Nemzeti Ligában is megállták a helyüket. A Csallóköz fővárosában korábban is nagy hagyományai voltak a focinak, viszont ilyen magasra még sosem repítette őket a szorgalom, az akarat és az egészséges drukk. Jó sorozatokból tehát Matics Károly és elődei idején sem volt hiány, de a legfényesebb lapok azokban az években kezdtek íródni, amikor 1978-ban Weisz Mihály személyében ambiciózus vezető állt a testnevelési egyesület élére. Egymaga persze kevés lett volna tervei megvalósításához.
Mindannyiunk Misi bácsija partnereket talált a jó ügyhöz, ezt követően pedig a sárga-kékek mezét olyan labdarúgók öltötték magukra, mint Szikora, Majoros, Kováč, Audi, Krištóf, vagy nyugodjék Tóth Laci…
Az 1981/82-ben már a második idényét kezdte a DAC a SzNL-ben, s az előzőhöz képest ismét előbbre lépett a tabellán. Időközben újabb erősítések érkeztek, hiszen a járási pártbizottság berkeiben ekkor már döntöttek a klub jövőjét illetően. Mert a csúcsra a sportban is göröngyös út vezet, tehetség, szakértelem, lelkesedés, energia és nem utolsósorban összefogás kell a továbblépéshez. Magyarics Vince, a járási pártbizottság 1978-ban kinevezett vezető titkára nyitott volt ezügyben, s a sporthoz való kötődése egyértelmű célokat tűzött ki benne:
Irány az 1. liga! Mert győzelemtől örömittas, boldog szurkolónál egyébként sincs jobb munkaerő.
Magyarics felismere, hogy a járás ipari és mezőgazdasági háttere megbirkózna az élsport követelményeivel, ezért összehívta a járás politikai és gazdasági vezetőit, hogy bejelentse: A járási pártbizottság a DAC vezetésével karöltve a város labdarúgócsapatának 1. ligába való jutását tűzte ki célul, s ehhez az ő segítségükkel is számolna. A fáma szerint, bár váratlanul érte a jelenlévőket az elérhetetlennek tűnő vízió, senki sem állt fel az asztaltól. Ma már tudjuk, ha nincsenek ezek a – végül megvalósult – tervek és álmok, valószínűleg nem épült volna meg a DAC Sporthotel sem.
Dunaszerdahelyen ekkor csupán az 1953-ban elkészült fatribün és az 1959-ben épült ún. prolitribün, valamint a kapuk mögé félkörívben kialakított és földsáncokra betonozott lépcsősorok – mint lelátók álltak.
Az egyre attraktívabb foci és a megnövekedett nézőszám ugyanakkor új, korszerűbb stadionért kiáltott. Elsősorban egy minden igényt kielégítő központi lelátóért, aminek része lenne egy reprezentatív hotel, étterem és bár is. A tervek már 1981 elején napvilágot láttak:
„Már készülnek a tervrajzok a lelátók újjáépítésére. Jövőre kezdjük el az építkezést és nagyon fogjuk siettetni. Remélem, hogy szükség esetén a szurkolók is segítenek majd, hiszen örömfocit játszunk, ami megtölti a stadiont” – Weisz Mihály (1981.3.14., a DAC-Zsolna mérkőzés műsorfüzete)
Az építkezés végül csak 1983 novemberében kezdte meg a dunaszerdahelyi Agrostav vállalat, amelynek igazgatója Nagy József, egyben a labdarúgó szakosztály elnökhelyettese volt, évekkel később pedig az egyesület elnöke lett. Mindazonáltal az élvonalhoz vezető út az idegek harcává is vált. Olykor roppant sok feszültséget, kétes bírói ítéletet és keserűséget kellett lenyelni, de ez sajnos nincs másképp napjainkban sem: „Magyarul énekelünk, egész ország ellenünk!”
Aztán az 1982/83-as idényben őszi bajnok lett a Szikora vezette DAC, aki mellé egy hasonló kaliberű legenda érkezett Gőgh Kálmán személyében.
A bajnokságban legnagyobb vetélytársunk a besztercebányai „katonák” voltak. Nem csoda hát, hogy – a klub történetében először – 1983. március 19-én a televízió kamerái is élő adásban közvetítették a feljutásért vívott rangadót (1:2) Dunaszerdahelyről, még a régi fatribün tetejéről. Végül visszacsúsztunk a 2. helyre, négy ponttal lemaradva a Duklától, majd ugyanez az 1983/84-es szezonban a Pozsonyligetfalu javára megismétlődött. Jómagam rendszeres meccsre járó lettem, mind a mai napig féltve őrizve otthon az összes hazai mérkőzésre kiadott műsorfüzetet! 1984-ben Gyurcsik József helyett Šanta Imre lett a labdarúgó szakosztály elnöke. Ekkor már folyamatban volt a stadion főtribünjének, valamint belső tereinek korszerű átépítése, amelynek elemeit az ostravai vasgyár készítette. Mint minden újjáépítés, ez is bontással indult, s azzal az ígérettel, hogy az
1985. május 9-én kezdődő országos Szpartakiád járási bemutatójára elkészül a korábbi fatribün helyén álló új főtribün, valamint a hozzá tartozó kiszolgáló egységek, tehát a Sporthotel, az étterem és a bár is.
„Nem akármilyen fogadkozás volt ez, hiszen a munka kezdeténél még csak 2 millió korona beruházással számolt a tervező kivitelező cég, aztán 5 millióval, végül a 15 millió koronát is elérték a költségek” – olvasható Brányik Sándor és Sidó Ferenc „A dunaszerdahelyi futball 100 éve, 1904-2004” c. könyvében, ahol Nagy József, a kivitelező Agrostav vállalat igazgatója így emlékezett vissza a stadion főtribünjének átépítésére:
„Vállalatom, az Agrostav és más cégek előlegezték a milliókat… Tudatosítottuk, hogy az új lelátó egyik részében okvetlenül meg kell építeni egy szállodai részt is vendéglővel, mert ez bevételhez juttatja az egyesületet. Kár, hogy közben elfogyott a pénzünk, ezért van most is a tribünnek egy beépítetlen, csonka része.”
És valóban, köztünk szurkolók közt ugyanakkor az a hír járta, hogy a hotellel átellenben lévő csonka részt azért kellett visszabontani, mivel a lelátó felső soraiból nem lett volna megfelelő rálátás a játéktérre. Ez a hotelnél a nyugodjék Bíró Tomi-féle bemondófülke miatt nem számított. Az 1984/85-ös idény, immár Pecze Károly és segítője, Dušan Abraham vezetésével végül meghozta a csapat számára a várva várt feljutást, miközben a közel 1800 ülőhelyes főtribün a határidő előtt elkészült. A szurkolók már május 2-án, a Vágbeszterce elleni hazai bajnokin birtokba vették – amiről a következő hazai mérkőzésre kiadott műsorfüzet borítója tanúskodik – kolaudációja viszont csak május 7-én ment végbe. A tribün alatt lévő hotel és étterem helyiségeiben ugyanakkor még a hivatalos megnyitást – tehát 1985. május 9. – megelőző napokban, sőt éjszakákon át is dolgoztak. Az utolsó lambériák, szőnyegek és függönyök tulajdonképpen csak a megnyitás reggelére kerültek a helyükre.
Paradoxon, hogy a dunaszerdahelyi futballstadion új központi lelátóját és a hozzá tartozó Sporthotelt hivatalosan nem egy labdarúgó-mérkőzésen, hanem az 1985-ös országos Szpartakiád járási bemutatóján avatták fel.
Ehhez – legalábbis a fiatalabb generációnak – tudni kell, hogy a pártállami időkben nagy tömegek vonzó látványos sportünnepség, vagyis az ötévenként megrendezett Szpartakiád a szocialista országokban szinte az olimpiai játékok rangjával vetekedett. Hivatalosan a Csehszlovák Tornász Szövetség égisze alá tartozott. A résztvevők csapatok a társadalom minden ágazatából verbuválódtak. Óriási presztízst jelentett abban az időben látványos, előre begyakorolt koreográfiai elemekkel tarkítva előadni a tornagyarkorlatokat, amelynek döntőjét a prágai Strahov-stadionban rendezték. A Szpartakiádok történetében ráadásul immár harmadszor volt a járási premier színhelye Dunaszerdahely!
„A csallóközi város két napon át spartakiádhangulatban élt, az utcákon, a házak előtt, a parkokban színes mezbe öltözött lányok, asszonyok, gyerekek, s szolidabb szerelésbe bújt férfiak hemzsegtek. Az ember csak nagy nehezen, a tömeg között kígyózva jutott el a DAC stadionjába, ahol persze csöppet sem volt más a helyzet, sőt a kép még monumentálisabbá vált…” – Nő, 1985. 06. 04.
A Szpartakiád megnyitóját élő adásban közvetítette Dunaszerdahelyről a Szlovák Televízió. Ez idő tájt még nem lehetett sejteni, hogy az ország történetében ez lesz az utolsó ilyen esemény, hiszen a rendszerváltás után, 1990-ben csupán szerény tornászünnepélyt tartottak, majd a Szpartakiád eszméje végérvényesen a múltba veszett…
Ami pedig a focit illeti, a Föderális Ligába való feljutás ténye már négy fordulóval a vége előtt biztossá vált. 1985. június 1-jét írtunk, amikor az SzNL 27. fordulójában a DAC a Szenice gárdáját fogadta odahaza. Hoztuk a kötelezőt, mi több, 5:1-re elpáholtuk az erdőhátiakat. Három a magyar igazság – tartja a mondás. Harmadik nekifutásra valóra vált az álom. Pecze Károly tréner neves elődjei gyümölcsöző munkájába új hajtást oltott, amely ’85 tavaszára virágba borította a várost. Ezzel a fennállásának 80. évfordulóját egy évvel korábban ünneplő egyesület elérte addigi legnagyobb sikerét.
A családomból három generáció izgulta végig e történelmi pillanatot, mindkét nagyapám, édesapám és persze én. Mindössze kilencéves voltam, de az ünneplésből már kivettem a részem.
Hetek, sőt hónapok óta nemcsak a város, hanem az egész járás, sőt az egész Csallóköz lázban égett, hogy sikerül-e valóra váltani az évek óta dédelgetett álmot, mert a DAC csapatát az egész járás magáénak tekintette és támogatta. Ha az egyesület berkeiben szóba került a nehezen, de megérdemelten kivívott feljutás, akkor senki sem felejtette el hozzáfűzni, hogy a nagyszerű siker az egész járás dolgos népének, a párt- és politikai szerveknek, társadalmi szervezeteknek, üzemeknek, földműves-szövetkezeteknek, állami gazdaságoknak, az önzetlen anyagi és erkölcsi támogatásnak volt köszönhető. Mert a tsz-elnökök bizony egymásnak adták a kilincset a dunaszerdahelyi klubházban, mikor, melyikük patronálhatja a következő hazai bajnokit. A szezon utolsó mérkőzésén az általunk lekörözött Nyitrát fogadtuk, 10 ezer néző előtt, immár a roskadásig telt főtribünnel, amely ezután mint „nyugdíjastribün” híresült el. Mi ott, a prolitribünön előszeretettel hecceltük a szemközti oldalt, hogy bekapcsolódjanak ők is a drukkolásba:
„Nyugdíjasok szurkoljatok, legyen meg a nyugdíjatok!” – és a szemközti oldalon helyet foglaló „nyakkendősök” vastapssal díjazták rigmusunk.
A Dunaszerdahelyi járást általában az ország éléskamrájaként emlegették, mert a gazdagon termő róna évről évre egyre több mezőgazdasági terméket adott az országnak. Egy ideje azonban úgy is ismertté vált, mint a szocialista testnevelési- és sportmozgalom fellegvára. Sportolói országra, sőt alkalmasint világra szóló eredményeket értnek el. Ehhez csatlakozott a DAC labdarúgócsapata, amikor a hőn áhított Föderális Ligába jutott.
Csodának kell történnie, hogy egy évfolyamnál tovább maradjanak az 1. ligában – vélekedtek a tamáskodók, mert ilyenekből mindig akadt bőven. Igaz, az első idényben csak a 11. helyre tellett a bajnokságban, miközben a Bohemians otthonában „nyolcas került a bicikli kerekébe”, de onnantól kezdve felfelé ívelt a csapat szereplése.
Futballistáink sikereivel elindult a 40 ágyas Sporthotel élete is. Mert önálló életről aligha beszélhetünk, hiszen bár az ott megszállt vendégek száma főként a turistaszezonban állandósult, a Sporthotel, valamint az étterem és annak bárja egy-egy futballmérkőzés alkalmával telt meg igazán. Az ellenfél szakvezetői nemegyszer kifejtették: könnyű a DAC-nak, mert tizenketten játszottak a színeiben. A tizenkettedik játékos a közönség, akik mindig fáradhatatlanul buzdították, lelkesítették a csapatot.
A DAC labdarúgócsapata némi túlzással úgy vágott neki a 1985/86-os, tehát az első 1. ligás idényének, hogy Prágában azt sem tudták, hol van Dunaszerdahely. Aztán meg- és felismerték a Csallóköz fővárosát, na meg persze a DAC-stadiont, ami évről évre egyre szebb és nagyobb lett, köszönhetően a mérkőzések előtt a Sport utcában hömpölygő tömegnek is. Az első idény tanulópénzét megfizetve a csapat szintén megerősödött – a kapuba Stano Vahala érkezett, a mezőnybe felsorolni is nehéz a nagyobbnál nagyobb neveket, akik szívesen jöttek Dunaszerdahelyre, mert tudták, hogy itt törődve lesz velük.
Elkezdődött a DAC aranykora, 1987-ben elhódítottuk a Szlovák- majd a Csehszlovák Kupát, a következő szezonban pedig mint a legjobb szlovákiai klub, bronzérmesek lettünk a bivalyerős Csehszlovák Föderális Ligában. Mindeközben a Sporthotel teljes gőzzel működött, a vendégek pedig a hotel, illetve a stadion saját képeslapján küldhettek üdvözletet szeretteiknek. Az ott történt eseményekről és életképekről nemrég a Straka házaspárt, Mártát és Ivánt faggattam egy szurkolói riportban.
Strakáékat Nagy József, a DAC korábbi technikai berendezéseiért és ügyeiért felelős vezetője, majd 1986-tól az egyesület elnöke – egyben a kivitelező Agrostav vállalat igazgatója – bízta meg a Sporthotel üzemeltetésével. Iván mivel szakmabeli volt, pincérként kezdett el dolgozni, kis idő múlva követte őt felesége, Márta, aki a Sporthotel vezetője lett:
„Szombatonként váltották egymást a turistacsoportok az akkori Tatratour részéről a 40 fő elszállásolására alkalmas Sporthotelben. Közben folytak a mérkőzések, a különböző fogadások és a játékosok étkeztetése is a Sporthotel feladata volt. Egy-egy mérkőzés után mivel mindenki számára nyitva állt az étterem, így közvetlen kapcsolat állt fenn a játékosok és a szurkolók között. Amikor ’87-ben Kopřivnicén megnyertük a Csehszlovák Kupát, már zártuk volna be az éttermet, de jött egy telefon: „Kinyitni, vacsorát készíteni!” – valamikor éjféltájban érkeztek haza, ünnepeltünk reggelig. Egyik legnagyobb kihívást az a bizonyos DAC-Bayern meccs jelentette 1988-ban. Külön fejezetet érdemelnek a focista évzárók – ahol reggel nyolckor még mindenki táncolt – illetve a szilveszteri bulik. Saját képeslapot árultunk, azok a cseh turisták pedig szintén egy külön élmény voltak…”
1987-ben bontották le a szemközti prolitribünt, ahol a nyári Intertotó-kupában már állt az új keleti tribün állórésze, majd 1988-ra teljes egészében elkészült a fenti ülőrész is. A DAC-stadion mindenkori hivatalos nézőcsúcsa 1988. november 9-én a Bayern München elleni UEFA-Kupa-mérkőzésen született, amire belépőjegyek elővétele a Sporthotelban zajlott, tömeges megrendeléseket pedig a dunaszerdahelyi Slovakoturistnál lehetett leadni. A DAC történetének legnagyobb horderejű mérkőzésén 15 572 néző szorongott a lelátókon úgy, hogy az átépítés alatt álló északi lelátóból mindössze egy kis rész készült el. Azt teljes egészében csak 1989-ben adták át. A DAC-stadion átépítése végül 1991-ben, a déli lelátó elkészültével fejeződött be, ahol 1992 februárjától új Nisasport-eredményjelző működött. A dunaszerdahelyi foci fellegvára ebben az időben hivatalosan már 16 410 nézőt fogadhatott, de annyian sosem jöttünk össze. Vagyis hivatalosan nem! 1989-ben a sikeredző, Pecze Károly a győri Rába ETO-hoz szerződött.
Az 1990-re tervezett Szpartakiádra elkészült volna a stadion villanyvilágítása is, azonban a bársonyos forradalom, majd az azt követő rendszerváltás alapjaiban rengette meg az egyesületet, miközben a Sporthotel privatizációja is idejekorán szóba került.
Végül egykori játékosunk, majd menedzserünk, a vállalkozásba kezdett kolíni születésű cseh, Petr Kašpar vette bérbe, aki 1994-ben, egy év kitérővel immár nyolcadik esztendeje rúgta a bőrt a Csallóközben. „Kafíčko” – ahogy sokan becézik őt – egyike volt azon játékosainknak, akik a DAC aranykorában hozzánk igazoltak, majd családot alapítottak és a városban, vagy annak környékén telepedtek le. A Sporthotel éttermének későbbi sorsáról szintén egy szurkolói interjúban, Petr Kašpar fiától, Tomitól tudhatunk meg ezt-azt:
„A DAC-stadionban volt a restink, amit aztán eladtunk, vagyis a város visszavette. Ezután leköltöztünk a szögletzászló melletti saroképületbe, amelyet Tipitoként ismerhettek a szurkolók.”
A DAC labdarúgócsapata időközben meglehetősen turbulens időszakot élt át. 1993-ban még kijutottunk a nemzetközi porondra, a bajnokságot azonban már az önálló szlovák 1. ligában kezdtük, miközben két elvesztett kupadöntőt követően egyre lejjebb csúsztunk a tabellán. Mígnem az 1997/98-as szezonban ki is estünk. Egy idény erejéig visszaverekedtük magunkat ugyan az élmezőnybe, de azt rögtön újabb kiesés követte. Hiába, felbomlott a korábbi „egészséges egyensúly” a foci hattértársadalma és a klub között. A megszűnő termelőszövetkezetek és a privatizált vállalatok egyike sem alkalmazhatott többé „papíron” DAC-játékost – ahogy tették anno – és az ideig-óráig megjelenő szponzorok nem bírták eltartani a demokrácia tőkés útvesztőiben lavírozó egyesületet. Egyszóval, pénz híján a játékosállomány a minőségi foci rovására felhígult, amit törvényszerűen a nézőszám csökkenése követett.
Dunaszerdahely városa közbelépésével 2000-ben a klub DAC 1904 néven részvénytársasággá alakult, az egyesület teljes infrastruktúráját pedig szintén a város üzemeltette.
A kétezres évek kvázi nincstelensége közepette 2003 szeptemberében a DAC 1904 Rt. elnöki székébe Šanta Imre helyett Antal Barnabás került, aki külföldi kapcsolatai révén igyekezett több-kevesebb sikerrel szponzorokat, mecénásokat szerezni. Időközben a Sporthotel – amely egy ideje már nem fogadott vendégeket – étterméből egy olasz úriember, Giorgio pizzériája lett – vagyis, ahogy Dunaszerdahelyen, szurkolói körökben inkább elterjedt: „pidzériája”. A szerdahelyi közeg híres arról, hogy mindent sajátosan, a maga módján fejezzem ki, hovatovább írjon le. 2008-ban a szenciek licenszét megvéve iráni befektető érkezett, és Dunaszerdahelyre visszatérhetett az 1. liga. Az Ismail tulajdonos – Mohseni elnök – Antal alelnök által fémjelzett korszak tulajdonképpen jól kezdődött, de csúfos véget ért. Az éttermet a klub használta, illetve az akkor alakuló szervezett szurkolói csoportok előszeretettel gyülekeztek a „pidzériában” – merthogy a helyszín jellege megváltozott, de a bevált elnevezése nem. Tulajdonképpen még 2014 után, Világi Oszkár új tulajdonos érkeztével is a „pidzériába” mentünk megbeszélni a klub és a szurkolók közti viszonyokat.
2008 után hamar kiábrándultunk a vezetőség ténykedéseiből, a MACH-korszak sötét éveiben a „pidzéria” olyat is látott és hallott, amit nem kellett volna. Szurkolókat vezettek, s tiltottak ki nemcsak a lelátókról, a stadionból is. A DAC-fórumos találkozók a közeli Marosinho-féle Zerda pubban találtak menedéket. „Game Over” címszó alatt szurkolóink a városháza üléstermét is nemegyszer megjárták. Soha nem látott szurkolói bojkott vette kezdetét. A város elzárta a stadion gáz- és vízcsapjait.
2014 elején aztán megtörtént az, amire oly sokan vártunk, a DAC többségi tulajdonosa Világi Oszkár lett, s ahogy 2008-ban, úgy ekkor is azonnal visszatért az élet a Sport utcába. A „pidzéria” a klub étkezője lett, a fenti részt inkább az U-kategóriás fiatalok vették birtokunkba. A Hepnerék (Melinda és Jaro) által vezetett konyha tulajdonképpen mindaddig üzemelt, amíg a létesítmény állt, illetve amíg a játékosok kajaadagját nem a Bonbon hotel mérte ki. Hamar kiderült ugyanis, hogy a stadion infrastruktúrája menthetetlenül az enyészeté lett, így elkészültek a tervek az új Aréna arculatára. A MOL Aréna a régi stadion helyén épült fel a játéktér 90 fokos elfordításával. Az öreg tribünök bontása 2015 szeptemberében az északi lelátóval indult. 2016 áprilisában lezárult egy korszak, a DAC-Zólyombrézó bajnoki volt az utolsó, amit a nagycsapat a régi stadionban vívott. 2016 májusában indult a keleti tribün bontása, május végén már a déli lelátót darabolták. Majd a gyep szakszerű felszedése következett, az eredményjelzőt ledöntötték, a villanyvilágítás kandelábereit elfektették és Sepsiszentgyörgyre szállították.
A 2016-os őszi szezon elejét a DAC a szenci „száműzetésben” abszolválta, Dunaszerdahelyen eközben már nyáron elkezdődött az új aréna építése. Októberben elkészült az aréna gyepszőnyege.
Novemberben a villanyvilágítás tesztelése után, a trencséniek ellen lejátszotta első bajnoki mérkőzését a DAC a félig kész új arénában, amikor is átadásra került a B- és C-szektor, miközben a régi főtribün ideiglenesen vendégszektorként működött. 2017 februárjában újabb mérföldkőhöz érkeztünk, az új főépület és A-lelátó építése is elkezdődött. Az egykori Sporthotelnek otthont adó régi főtribün 2018-ban lett lebontva, a helyére felépített D-szektorral pedig bezárult az aréna. A teljes MOL Aréna avatója 2019 februárjában zajlott, az UEFA 4. kategóriás besorolásnak megfelelő dunaszerdahelyi szentély 12 700 ülőhelyet kapott. A Sport utcában áll napjainkban is a mementóként meghagyott – vagyis inkább a DAC egyik leghűségesebb szurkolója, jelenlegi PR-menedzsere, „NK” (Nagy Krisztián) által megmentett régi stadionunk főkapuja. Őre a múltnak, mindazoknak az eseményeknek, amelyek egykor itt, a DAC futballcsapata és annak szurkolói körül történtek. Ez volt a DAC Sporthotel, s vele együtt a DAC-stadion története, mert a kettő elválaszthatatlan egymástól. Kétszer éltem át a DAC fellegvárának átépítését, ám a köztes emóciókat leírni lehetetlen vállalkozás…