Reklám
Borítókép: Nagy Attila gyűjteménye. Fotók: Soós Bertalan, a szerző archívuma. Videó: Soós Bertalan
A Fő utcán át kelet felé haladva jutunk el a Pódafai útra, annak is a legelejére, egy hatalmas, tudtommal jelenleg is a Jednota birtokában lévő, de évtizedek óta üresen álló telekre. Egy időben azt beszélték, hogy a Jednota egy „Malom Centrum” nevezetű, üzletekből és lakásokból álló egységet tervez felépíteni ide. Az utca, amely a Dunaszerdahelyhez közeli Pódatejed (vagyis Pódafa és Lidértejed) községbe vezet, tudomásom szerint sosem viselt más nevet. Az üresen álló telket legfeljebb fenyőfaárusításra használják a karácsony előtti időszakban, pedig annak idején szóba hozták a világ legnagyobb gyorséttermi láncával is.
Itt, a Fő utca és a Pódafai út elágazásánál épült fel annak idején a dunaszerdahelyi gőzmalom Monarchia-korabeli épülete. Nagy dolog volt ez akkoriban, hiszen a gőzmalom gyakorlatilag Dunaszerdahely első „gyárának” tekinthető. Aztán, amikor a gőz „kiszökött”, egyszerűen csak malom, ahová gyerekkoromban néhanapján mi is belestünk. Anyu mesélte, hogy nagyapám, vagyis ahogy én hívtam őt, a „szigorú” papa, valamikor régen a Jednotának fuvarozott. A fogyasztási szövetkezet járműparkja a malom mögött volt. Egy udvar, tele szebbnél szebb teherautókkal.
A gabonaszemek lisztté való őrlésének története évezredekre nyúlik vissza, az őskortól az egyszerű kézi köveken át, a vízi- és szélmalmokig, majd a modern hengermalmok forradalmáig, amely lehetővé tette a finom, egyenletes liszt tömeges előállítását, élénkítve a pékséget és az emberi táplálkozást. Az ipari fejlődésnek köszönhetően csakhamar megjelentek az első gőzmalmok, amelyek később fokozatosan tértek át villanyerőre. Ennek egyik példája Dunaszerdahely egykori (gőz)malma is. A lényeg sosem változott, a megőrlött lisztből a mindennapi kenyerünk készül, amelynek fontosságáról az Úrhoz imádkozva nap mint nap tanúbizonyságot teszünk. Vissza írásunk helyszínére:
Reklám
Míg a malom udvara egy kis őrbódéval a mai körforgalom felől, addig a Jednota autóparkjának telephelye a Pódafai útról nyílt.
Kicsit odébb baloldalt egykor a körbekerített Fájdalmas Szűzanya szobra állt. Sorsáról nem sokat tudunk, ahogy azt a temetőt is homály fedi, amelyet az 1700-as évek végén, a pestisjárvány idején létesítettek Dunaszerdahely és Pódafa között. Állítólag még a hatvanas évek végén egyszerűen eldózerolták.
De a malom sincs már meg rég, egykori udvara pedig gyakorlatilag a földdel egyenlő.
Bezzeg a nyolcvanas években egészen más kép fogadott bennünket. A betonkerítéssel körbevett udvar kapuja sarkig tárva volt, közvetlen mögötte pedig egy csodaszép narancssárga 148-as Tatra dömper várakozott. Elől a porta, majd magas silótartályok, hátrébb maga a malom, amelynek zöldes, barnás homlokzata gyámoltalanul repedezett. Gerendái, mint egy szálkás öregember vállai, szürke, beesett arccal, aki megette már a kenyere javát. Vagyis inkább megitta pálinkáját, s csak arra vár, hogy a Mindenható kegyelméből magához szólítsa.
Nem malom volt, inkább csak egy épület, amit egykor malomként tartottak számon, ahol nem lát többé lisztet a molnár.
Raktár, sőt hangár leszakadt ajtópánttal, padlása galambtanya. Kéményéhez éltemben már nem volt szerencsém, gőzmasinája réges-rég kilehelte lelkét. Varázsát saját történelmével zárta magába, mert amit Ő átélt, arra egy-két emberöltő nem sok, annyi sem elég. Ezt igyekeztem felkutatni, porszemekből, lisztes zsákok cafatjaiból, molnárlegények dalaiból. Egészen mélyre ástam, hogy a sok apró részlet után végre így egyben is leközölhessem. 1895-ben járunk, amikor először érkezett vasparipa Pozsony felől Dunaszerdahelyre, majd egy évvel később megépült a komáromi helyiérdekű vasútvonal is.
Kezdetben ún. vegyesvonatok jártak, így kombinálva az áru- és személyszállítást, ami egyszersmind jelentősen megnövelte a menetidőt.
Mai szemmel el sem tudom képzelni, hogy bírt vele a kis háromtengelyes, később a csehszlovák időkben Kafemlejneknek, vagyis Kávédarálónak becézett gőzös, amelynek tengelytávolságából adódóan elég volt egy 4,6 méter átmérőjű fordítókorong is. Városunk és környéke fekvéséből adódóan sosem volt iparilag fejlett: keményítőgyár, lengyár, konzervgyár, baromfifeldolgozó… ugyanakkor mindezeket megelőzte a malomipar, vagyis mindennapi kenyerünk alapanyagának, a lisztnek való „gyártása”. Kézenfekvő volt tehát az áru akár vasúton való szállítása is.
Tudtad?
1896-ban kezdte meg működését városunkban a Csallóköz akkori legnagyobb gőzmalma.
Megalapítása és kezdeti üzletelése felett a Dunaszerdahelyi Takarékpénztár bábáskodott, amely abban az időben talán egyetlen helyi bankként vett részt ipari vállalkozás létrehozásában. A gőzmalom elnök-vezérigazgatói posztját a bank képviselői töltötték be:
A Dunaszerdahelyi Takarékpénztár 1897. szeptember 29-én kezdte meg működését, tekintélyesnek tűnő 200 ezer korona alaptőkével, melyből azonban a részvényesek csak 20 ezret fizettek be. Vezérigazgatója Wiener Simon volt. Talán egyetlen helyi bankként vett részt ipari vállalkozás létrehozásában, az Első Dunaszerdahelyi Gőzmalom 1895-ös alapításában. A gőzmalom elnök-vezérigazgatói posztját a bank képviselői töltötték be (Grünwald Izidor, Wiener Simon). A pénzintézet rövid, de annál mozgalmasabb fejezetet alkot a dunaszerdahelyi banktörténetben, hiszen 1912-ben visszaélés miatt csődbejutott és felszámolt” – Múzeumi Híradó 2015-2019: Gaučík István: Egy folyamat állomásai: Dunaszerdahelyi pénzintézetei 1972-1913 között.
A dunaszerdahelyi gőzmalmot a Magyar Királyi Törvényszék 1895. május 30-án jegyezte be Első Dunaszerdahelyi Gőzmalom Részvénytársaság néven.
„A czég szószerinti szövege: Első dunaszerdahelyi gőzmalom részvénytársaság / Erste Duna-Szerdahelyer Dampfmühl Actien Gesellschaft. Főtelep: Duna-Szerdahely. A társaság jogviszonyai: Ezen részvénytársaság az 1895. évi máj. hó 17-én tartott alakuló közgyűlés által elfogadott alapszabályok szerint keletkezett. A vállalat tárgya: Egy gőzmalom felépítése és gyári kezelése. Tartalma: 30 évre meghatároztatik. Alaptőkéje: 1000 drb. 80 koronás névértékű részvények teljes befizetéséből eredményezett 80,000 korona. Az igazgatóság: Az igazgatóság a közgyűlés által három üzletévre választott 10 rendes és 5 póttagból áll a kik ez idő szerint: Bartosik István, Braun Dávid, Engel Max, Grünwald lzidor, Havas Ferencz, Lelkes József Neuhauser Ignácz, Rosenberg Jakab. Steiner Ignácz, Wiener Simon rendes; Bernát István, Dávid Jakab, Nagy Mihály, Reiczer Ignácz és Stern János póttagok. A czég érvényességére megkívántatik, hogy a társaság czége a társasági czimbélyeg előnyomása mellett az elnök-igazgató és egy igazgatósági tag együttes névaláírásával, vagy két igazgatósági tag által jegyeztetik. Minden a társaság nevében kiadandó hirdetmény egy Pozsonyban megjelenő magyar lapban fog közhirré tétetni” – A Magyar Királyi Törvényszék pozsonyi részlegének Központi Értesítője, 1895. 7. 13.
Felépítését követően a város egyik büszkesége lett, ami nem csoda, hiszen az ország egyik legmodernebb gőzmalma a 20. század elején gazdaságosan üzemelt, amiért hamar bővítésre szorult.
„Jelenleg három nagyipari gőzmalom van vidékünkön, úgymint a pozsonyi, a nyitrai és a dunaszerdahelyi gőzmalmok…” – Pozsony városának kulturális, egészségügyi és gazdasági haladása az utolsó ötven év alatt: Dr. Wolff Gerő: Gazdasági haladásunk (Pozsony, 1907)
A gőzmalom bővítését követően eredeti, jellemző építészeti stílusjegyei eltorzultak, majd a 20. század nyolcvanas éveiben már egy teljesen más küllemű épület fogadott minket. A kezdetek kezdetén kiemelt helyet kapott a korabeli dunaszerdahelyi képeslapokon is – Adler N., valamint Goldstein Józsua nyomtatásában. A társaság ún. altelepként Pódafa községben egy további, a 19. század elején épült gőzmalmot birtokolt, amely Pódafa község honlapja szerint még a 20. század elején is működött. 1905 februárjában egy jelentés szerint, a gőzmalom igazgatósági elnöke, vagyis vezérigazgatója Grünwald Izidor volt. A jelentés tartalma pedig:
„Tisztelt közgyűlés. Az 1904. évről készített zárszámadásunk előterjesztése mellett van szerencsénk az az évi üzemlefolyásáról a következőkben megemlékezni. A lefolyt üzletév első felében az egész malomipar terén beállott túltermelés, s azzal karöltve járó gyenge üzletmenet a lehető legkárosabb hatással volt vállalatunkra is, a menyiben a nyersanyag és feldolgozott vagyis készáru közti árkülönbözet, a melynek a tulajdonképpeni hasznot kellett volna eredményezni, a legminimálisabb alapra reducalodott, úgy, hogy első félévi munkánk teljesen haszon nélküli volt. Az év második felében pedig az abnormális árhullámzás határidő üzleteinkre nagyon káros hatást gyakorolt, ahhoz járult még a rossz termesből kifolyó azon körülmény, hogy vámőrlésünk tetemesen csökkent. Jövedelmünket tehát az évi üzemköltségek emésztették fel. Ezen körülményeknek tudható tehát be, hogy vállalatunk a lefolyt üzletévben kedvezőbb eredményt nem mutathatott fel, noha mérlegünk a múlt 1903. évinél daczára a fentemlitetteknek, kedvezőbbnek mondható. Miután ily körülmények közt vállalatunk vagyona nem csökkenthető, ez évre osztalék fizetését nem javasoljuk, daczára annak, hogy e czélra külön tartalék áll rendelkezésünkre… Dunaszerdahely, 1905. február 5.-én” – Az Első Dunaszerdahelyi Gőzmalom Rt. igazgatóságának éves jelentése.
Ahogy az a későbbiekben megfigyelhető a gőzmalom üzlete alapvetően az éves terméstől függött, amit az időjárás, a gazdasági helyzet, illetve egyéb tényezők, szerencsétlenségek is befolyásoltak. Így pl. 1922-ben a dunaszerdahelyi gőzmalmot „rekonstruálni” kellett, mivel:
„Leégett a dunaszerdahelyi gőzmalom. A tűz a malom régi szárnyában keletkezett és pillanatok alatt tovább terjedt, 14 vagon liszt és 14 vagon gabona esett a lángok martalékául. A kár egy millió csehszlovák korona.” – Magyar Újság, 1922. 3. 23.
Míg korábban, elsősorban az 1. világháború előtt vízimalmokban, addig a 20. század elejétől egyes gazdák a lehetőségükhöz mérten gőzmalmokban őröltették a learatott gabonájukat. Környékünkön több ilyen gőzmalom létesült.
„A nagygazdákhoz már masinázáskor kimentek a felvásárlók, és lekötötték a termést. Őrletni a patonyi és a dunaszerdahelyi gőzmalomba jártak. Ősszel és tavasszal volt a „rendes beőrlés”. Az őrletés díját pénzben fizették meg, vagy a malomtulajdonos „kivette a vámot”. A gazdák zsákjaikat „nyomóval” vagy ceruzával jelölték meg. A gőzmalomban háromféle lisztet kaptak. A daralisztet piros, a réteslisztet kék, a kenyérlisztet zöld, a korpát pedig piros-fehér-zöld csíkkal díszített kendervászon zsákban tárolták” – Múzeumi Híradó 1989: Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében.
Az 1930-as évek elején a „szlovenszkói” malmok válsága nem kerülte el a Csallóközt sem. Mert a két világháború között olyan időket éltünk, amikor „odaátra” már nem tartoztunk, de ide is csak az éléskamránk miatt kellettünk. A kenyérnek való gabona többet ért az aranynál is, mivel az arany bármily szépen csillog, megenni nem lehet.
„Csallóköz, amelynek legnagyobb malma: az Első Dunaszerdahelyi Gőzmalom Rt., mely napi 800 mázsa búza őrlésre van berendezve, gabonahiány miatt kénytelen lesz üzemét pár napon belül beszüntetni. Ha rövidesen, nem kap a malom a megfelelő mennyiségű külföldi búzára behozatali engedélyt, 40 tisztviselőjének és munkásának kénytelen lesz felmondani…” – Prágai Magyar Hírlap, 1931. 10. 23.
A gabona őrlésének mindazonáltal szigorú szabályzata volt, amelyet a Csehszlovák Gabonatársaság felügyelt, s azt, illetve annak módosításait a társaság országos terjesztésű lapjában közölt le. A hirdetmény mindenkor tisztázta az alapfogalmakat, a gazdák, illetve a malmok közti üzlet feltételeit, valamint a két fél jogait és kötelességeit. Így például 1935 augusztusában az ún. vámőrlésről szóló hirdetmény kimondta, hogy:
„A gazda fogalma alá eső egyéneknek jogukban áll saját szükségletük fedezésére gabonát vámőrlés alakjában őröltetni, az őrleményeket azonban nem szabad eladni vagy más alakban értékesíteni. A vámőrlés fogalma alatt a gabonának olyan földolgozását kell érteni, amelynek során a gazda az átadott gabonából készült vagy készülő őrleményeket vagy darát kap vissza… A malom fogalma alá az olyan üzem tartozik, amely gabonát őröl, darál vagy zúz. A gazdák nyilatkozatot kötelesek aláírni arról, hogy az őrlésre átadott gabona a gazda saját terméséből ered, illetve azzal a gabonamonopóliumról szóló rendelet értelmében szabadon rendelkezhet és ki kell jelentenie a gazdának, hogy az őrleményekre a saját háztartásában vagy gazdaságában saját szükségletének fedezésére van szüksége és a kapott őrleményeket nem értékesíti más módon. Gabona vámőrlésre csak attól a gazdától fogadható el, aki bemutatja termelői igazolványát, az úgynevezett gabonakönyvecskéjét. A molnár a gabona átvételét bejegyzéssel igazolja a gabonakönyvecskében” – A Gabonatársaság hirdetménye a vámőrlés szabályozásáról és a gabonacseréről, Prágai Magyar Hírlap 1935. 08. 11.
1937-ben hosszú regnálása után, 74 éves korában elhunyt a dunaszerdahelyi gőzalom vezérigazgatója. A szomorú esemény után tisztújítás történt a részvénytársaság élen. A gőzmalom új vezetője Pich Béla lett.
„Elhunyt malomigazgató. Grünwald Izidor, a Dunaszerdahelyi Gőzmalom r. t. igazgatója, a Dunaszerdahelyi Bank vezérigazgatója és az Adriai biztosító intézet dunaszerdahelyi fiókjának ötven éven át vezetője 74 éves korában csendesen elhunyt. Nagy részvéttel temették el” – Komáromi Lapok, 1937. 5. 22.
Az Első Dunaszerdahelyi Gőzmalom Rt. további működéséről megtudhatjuk, hogy 1938-ban, tehát az első bécsi döntés általi visszacsatolás évében szervezték át villanyerőre:
„Első Dunaszerdahelyi Gőzmalom Rt. 1938-ban szervezték át villanyerőre, a mai kor igényeinek megfelelően. Vezetője: Pich Béla, cégv.: Neuhauser Dávid, Neuhauser Lázár, ifj. Weisz Hermann, Breuer Jakab és Breuer Salamon. Főkönyvelője: Breuer Adolf és Pollák Samu, rakt.: Wollner Mór, tisztv.: Stadler Olga, üzemvezet: Kuczy Lajos és L. Haulis Mihály” – A visszatért Felvidék adattára, 1939.: Ölvedi János: Üzenet a csonkaországi magyaroknak.
Ekkortól gyakorlatilag feleslegessé vált a kéménye. Hogy meddig működött malomként, illetve, hogy a 2. világháború után miképpen alakult a sorsa, mikor bontották el pl. a kéményét, majd magát a malmot? Tovább olvasva mindenre fényt derítünk.
A 2. világháború után:
1956-ban még biztosan kenyérlisztet őröltek a malomban, annak minősége azonban elmaradt a vártaktól. Erre az ÚjSzó „Fehér lisztért – fekete kenyeret” c. írásában hívta fel a figyelmet, rámutatva, hogy talán nem is a malom a ludas, hanem a péküzemek, akik a Jednota számára a kenyeret sütik?
„Évek óta panasz van a somorjai járásban a kenyér minőségére. Tárnok, Szarva, Vajka, Doborgaz dolgozói fekete, szappanos, deformált kenyeret kénytelenek enni, akár pénzért veszik, akár hófehér lisztet adnak érte cserébe. A JNB megállapította, hogy a lisztből, melyet a dunaszerdahelyi malom szállít, nem lehet a fent említettnél jobb minőségű kenyeret sütni. Márpedig ez nem elég. A somorjai járás Jednota-vezetőségének kötelessége gondoskodnia a jó kenyérrel való ellátásról. S ha a dunaszerdahelyi malom rossz lisztet szállít, intézkednie kellett volna, hogy a péküzemeket olyan liszttel lássa el, melyből a lakosság igényeinek megfelelő kenyeret lehet sütni” – Újszó, 1956.7.4.
Annyi szintén bizonyos, hogy 1959-től az öreg, leállított malmokat országszerte takarmánykeverő üzemekké alakították át, amelyek a Mezőgazdasági Felvásárló és Ellátó Vállalatokhoz tartoztak. A dunaszerdahelyi malomban létesült az ország egyik első ilyen üzeme. Ahol azelőtt kenyérhez való lisztet őröltek a molnárok, ezentúl vagonszámra készült az állatoknak szánt takarmány. Az ott dolgozók már nem a malomipart, hanem nagyüzemi mezőgazdaságot szolgálták. De mert feladatuk az egykori feketemolnárok – vagy ahogy közismertebb, hántoló molnárok – munkájára emlékeztetett, feketemolnároknak nevezték el őket:
„Feketemolnárok között. Voltaképpen nem is molnárok, munkájukkal ugyanis nem a malomipar, hanem elsősorban a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság fejlődését hivatottak támogatni; de mert munkájuk az egykori feketemolnárok, vagy ahogy közismertebb, hántoló molnárok munkájára emlékeztet, nevezzük őket feketemolnároknak, hisz úgy sincs még találó neve szakmájuknak. 1959 márciusában pártunk határozatot hozott, hogy a régi, leállított malmok takarmánykeverő üzemekké való átalakítására… A dunaszerdahelyi régi malomban is takarmánykeveréssel foglalkoznak. Vajon mióta? – Üzemünk Szlovákia egyik legrégibb takarmánykeverőinek egyike – Csicsay Sándor raktáros kalauzol.
Vállalkozásunk közös célja: felderíteni, vajon a takarmánykeverő üzemek beváltották-e a hozzájuk fűzött reményeket?! Az üzem megtekintése, ha nem is nyújt elég adatot az általános helyzet megítélésére, elégséges alapul szolgálhat a legfontosabb napi problémák feltárásához, különösen akkor, ha a vállalat olyan tökéletes ismerője avat bele az üzem „konyhaművészetébe”, mint a raktáros. A raktárosok ebben az üzemben fontos szerepet töltenek be, ők állnak a gyártási folyamat elején és végén is. S éppen ez a két poszt nagyon felelősségteljes. A garatba befolyó „nyersanyag”, s az üzemből kikerül termék egyaránt a raktárosok kezén megy keresztül, s az ő hatáskörükbe tartozik a minőségi ellenőrzés is. Munkájuk tehát nem csekély felelősséggel jár. Megtekintjük a raktárt, s bár egy kimustrált repülőhangárra emlékeztet, a felhalmozott készletekhez mérten kicsi; és az esőt kivéve, más ellen nem is nyújt semmi védelmet. A legtöbb nyersanyag pedig nagyon érzékeny még a levegő páratartalmára is. Így az ember még azon sem csodálkozhat, hogy itt-ott panasz is elhangzik a takarmánykeverő üzemek címére: rossz a takarmánykeverék, romlott…” – Újszó, 1963. 6. 30.
Az, hogy az egykori malomból takarmánykeverő üzem lett tehát tény, de hogy a Mezőgazdasági Felvásárló és Ellátó Vállalat dunaszerdahelyi üzeme az Első Dunaszerdahelyi Gőzmalom Rt.-től megörökölt – é.i. államosított – ingatlannal, valamint azok berendezési tárgyainak felújításával nem törődött érdemben szintén nem állhat messze a valóságtól. Azonban, mint azt alább megtudjuk, a probléma országos jellegű volt:
„Országos probléma egy takarmánykeverő tükrében. Dunaszerdahelyen egy régi – 1922-ben rekonstruált – malomban kapott elhelyezést. Esztendők folyamán többször cserélt gazdát, s úgymond mindegyikük terjedelmes tervet készített az üzem bővítésére és korszerűsítésére. Jelenleg a fölvásárló üzem hatáskörébe tartozik. A fönt említett oknál fogva a toldozáson-foltozáson kívül csak annyit tettek, hogy a keverő meg ne álljon. Berendezése a hosszú idők folyamán meglehetősen elhasználódott, megrongálódott. Állításunk mellett szól az is, hogy kivétel nélkül mindenütt szökik a finom por, ami bizony ártalmas a dolgozók egészségére, de a munkabiztonságra is káros lehet, ha sürgősen nem történik intézkedés…” – Szabad Földműves, 1963. 10. 30.
A kiszolgált, matuzsálemi korú dunaszerdahelyi malmot valamikor az 1990-es években kezdték el bontani, vagy még annál is előbb? Korabeli visszaemlékezésekben ugyanis visszatérő téma, hogy a malmot szovjet katonák is bontották, akik a közeli Állj meg vándorba jártak át a szomjukat oltani. Végül 2010-2011 környékén tűnt el teljesen a föld színéről. A köztudatban azonban tovább él, hiszen utcát, sőt egy egész, de valójában be nem fejezett lakótelepet neveztek el róla.
Magáról a malomépületről a szocialista időszakból azonban alig maradt fenn fotó.
Főként a gyermekkorom évei hiányoznak, ami már gyakorlatilag a malom agóniájának utolsó, nagyjából másfél évtizedét tette ki. Ilyenkor sajnálhatja az ember, hogy akkoriban még nem léteztek mobiltelefonok. Ne feledjük, amit napjainkban lefotózunk, 30-40 év múlva érték lehet! Hogy az egykori malom helyén mi épül majd a jövőben, tehát tulajdonosának mi a célja a telekkel, arról semmilyen pontos információt nem sikerült kiderítenem. Egyet viszont biztosan tudok, a „Meki” egy másik helyszínen már megnyitotta kapuit. Mindemellett manapság, amikor Dunaszerdahely elsősorban a külterületein terjeszkedik, egy ilyen városon belüli hatalmas telek igazi kincset érhet…
ELŐZŐ RÉSZEK:
Dunaszerdahelyi cégtörténetek | Előszó
Szerda-Helytörténelem 1. | A cukorgyár
Reklám
