Egy hat- és egy hétéves csemete anyukájaként van egy banális, ám nem megalapozatlan félelmem: hogy játékaik akkumulálódó súlya alatt a gyerekszobában fellelhető összes polc hamarosan megadja majd magát a gravitációnak. Akármennyire is igyekszik az ember a lehető legkevesebb, illetve legkisebb térfogatú kacatot beszerezni, a nagyszülők megvásárolják az összes Mancs őrjáratos cukorkatartót, Thomas, a gőzmozdonyfejű állólámpát, és spidermanes vesemelegítőt is. Mert a gyerek tágra nyílt szemekkel bámulta ezeket a kirakatban múlt csütörvasárnap.
Na, és akkor jöjjön, aminek jönnie kell: bezzeg a mi időnkben! Értsd: a szocializmus rozsdaszín végnapjaiban, a rendszerváltás rózsás hajnalán, mikor még lehetett talán hinni abban, hogy egyszer majd, évtizedek múltán kolbászból lesz a kerítés. Bizonyos, hogy az áruházak polcai ekkor még nem roskadoztak sem a fröccsöntött négylábúak csodajárművei, sem vicsorgó neomoncsicsik és ezekhez hasonló fityfenék súlya alatt. Lehetett kapni fiúknak egyfajta kisautót, lányoknak meg játékbabát, punktum.
Jó, ez nem egészen igaz, játékgyártás akkoriban is létezett. Nem fogom azt hazudni, hogy nem volt más játékom, mint a hántás után megmaradt kukoricacsutkából apám bicskája által faragott baba, vagy hogy azzal is csak akkor játszhattam, ha hét nagyobb és erősebb testvérem mindegyike megunta már, és a sarokba hajították. Erős túlzás lenne, viszont tény, hogy jóval kevesebb kacatom volt, mint ma az én gyerekeimnek. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ezek ne lettek volna érdekesek, emlékezetesek, vagy éppen egyenesen bizarrak: szemrevételezzünk hát párat ezek közül!
Kezdjük mindjárt az aprólék koromat bearanyozó Hintakakassal! Igen, jól hallottad, nem ló. Kakas. Alkotója valamiért úgy gondolta, hogy a baromfiudvar e díszes tollú, s mint tudjuk, felettébb „jámbor” lakójának a háta csábító lesz a kisgyermekek számára. Mutatósnak mondjuk valóban mutatós volt Hintakakas a maga színesre pingált fa szárnyaival, meg eléggé tartós is – szerintem egy Richter skálán 10-es földrengés sem tudta volna elpusztítani, nem még egy olyan nyavalyás négyes, mint amitől a közelmúltban cidrizhetett Csallóköz kataklizmákhoz nem szokott népe.
Maradjunk a szárnyasoknál. Szívemnek különösen kedves volt Büdimadi, a „minőségi” műanyagból készült galamb. Minden madarak e legunalmasabbika, mint már nyilván kitaláltátok, átható uretánszaga után kapta nevét, ám ez engem akkoriban – szüleimmel ellentétben – kevéssé zavart. Így Büdimadi hosszú karriert futott be, s talán fennmaradt volna az utókornak is, ha anyukám nem elégeli meg egyre áthatóbb aromáját, s hajítja a kukába egy délután, mikor figyelmem épp ellankadt. Szüleim házának megbecsült múzeumi tárgya maradt azonban a mérges tekintetű, boxolóállásban hepciáskodó Harcica. Na jó, nem volt ilyen kreatív neve, egyszerűen Boxoló Cicának hívtuk e sípoló kandúrt, akie megelmékezéshez illusztrációként szolgál.
Eddig sem épp a legkonvencionálisabb játékokat festettem le nektek, de a java még csak most jön. Ugyan hercegnős, vagy papás-mamást játszó típus nem voltam sosem, azért egy darab baba volt az én szerény gyűjteményemben is. E bizarr teremtés egy totyogó testi arányaival, egy tömeggyilkos lélektelen tekintetével és egy hetvenéves néni dauerolt hajával rendelkezett. Az igazi meglepetést pedig lábai közt tartogatta: ugyan másodlagos nemi jellegét és égszínkék kötényruháját tekintve nőnemű lénynek mutatkozott, odalent bizony egy bögyörő dudorodott ki a bugyijából. Ma már nem lepődik meg az ilyesmin különösképpen senki, de akkoriban ez meglehetősen unortodox dolog volt, nekem sem állt össze a fejemben ez az egész. Persze anyuékat is megkérdeztem, hogy mi akar ez lenni. A válaszra már sajnos nem emlékszem, mindenesetre valószínűleg gyártósori baki eredménye volt az én kis kimérám.
Mi, szülők mind tudjuk azonban, hogy a gyerekek legkedvesebb játéka általában valamilyen hétköznapi tárgy, ami nyilván az összes, játékként eladott cuccnál sokkal, de sokkal érdekesebb. Például – mint esetemben anno – egy kiüresedett Persiles kartondoboz, aminek az oldalán lyukat lehetett vágni, és akkor a papáék kutyája pont belefért.
Hektor, az ambiciózus nevéhez képest meglehetősen kis termetű, és barátságos természetű eb ugyanis tűrte, hogy begyömöszöljem e rögtönzött kofferba, és hordozzam őt benne fel-le az egész udvaron. Hektorkám, nyugodj békében. Remélem, a kutyamennyországban most épp Jani papám lóbál téged egy mosóporos kartonban, miközben Klári mama pöröl vele, amiért ilyen hülyeséget talált ki – már megint…
