Fotók és videó: Soós Bertalan. Külön meg nem jelölt képek a szerző archívuma.
A lakosság életminőségének és igényeinek kielégítésében meghatározó szerepük van a helyi közműveknek: víz, közcsatorna, gáz és villanyvezetékek kiépítettségi színvonalának és állapotának. Dunaszerdahelyen a mai értelemben vett közműellátottság a villanyvilágítás bevezetésével kezdődött 1926-ban. 1957-ben kezdték meg a vízvezetékek kiépítését, s ebben az évben indultak el a csatornázási munkálatok is. 1960-ra felépült a Karcsai úti víztorony. „Legfiatalabb” energiahordozónk és közművünk a földgáz, illetve annak vezetékhálózata, ami csupán a nyolcvanas évek közepére épült ki Dunaszerdahelyen.
Ma is „élő” víztornyunk a nyitrai székhelyű Nyugat-szlovákiai Vízművek Rt. dunaszerdahelyi kirendeltségének területén áll. Városunk mellett a környék ivóvízellátását is biztosítja. Az alábbiakban közművek címszó alatt elsősorban a dunaszerdahelyi vízművekről és városunk közcsatorna-hálózatáról lesz szó. Központi épületein – iroda és lakásegységek – inasként dolgoztam, vagyis a kilencvenes évek elején épült-újult meg egy részük. A vízművek mellett ugyanakkor kitérünk az energetikai vállalat és a gázművek helyi viszonylataira is.
A Dunaszerdahely fölé magasodó égszínkék víztorony a város látképének elmaradhatatlan része.
A Karcsai úton összpontosuló dunaszerdahelyi vállalatok közt egy jókora füves terület közepén áll, olyan, mintha egy hatalmas sakkfigura nőtt volna ki a földből. Ennek szomszédságában található egy kertes övezet az Újtelepen, ahol anno kiskertet béreltünk. Emlékszem, gyerekkoromban – a nyolcvanas évek elején – a víztorony környéke rendezetlenebb volt, nekem akkor olybá tűnt, a felszín alatti vizeket szándékozzák valamiféle hatalmas teknőbe zárni. A város lakosságának megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvízzel való ellátása a város életében mindig fontos feladat volt. Anno a lakosság vízszükségletét főként a házak udvarán ásott nyitott kutak elégítették ki, ezek azonban higiéniai szempontból nem feleltek meg a követelményeknek. 1940-ben az egészségügyi hatóság a Zöldkereszt mozgalom épülete előtt egy 63 méter mély artézi kutat fúratott, ennek egészséges vizét használták ezt követően Dunaszerdahely polgárai.
Moór János, a gödöllői kútkirály kézjegye Dunaszerdahelyen.
1940-ben, tehát az első bécsi döntést követő magyar időkben a Zöldkereszt Mozgalomnak otthont adó intézmény előtt, az Országos Közegészségügyi Intézet 63 méter mély artézi kutat fúratott. A mai Jesenský utcában lévő zöldre festett, „MOOR-J GÖDÖLLŐ” feliratú kerekes kút mostanra „kiszáradva” áll az ottani óvoda melletti beugrásban. Gyakorlatilag már gyerekkoromban sem adott vizet, s az bizony nem kis idő.
Moór János magyar géplakatos, kisiparos és feltaláló 1897. március 29-én született Gödöllőn. Nevéhez fűződik egy 1933-ban szabadalmaztatott kútszivattyú fajta, amelyből országszerte mintegy négyezer, ún. Moór-kutat helyeztek üzembe – egy ilyen került akkoriban Dunaszerdahelyre is. A Moór-kút zárt rendszerben működött, a forgattyúszerkezetet nem érte víz, és a kút törzse sem állt vízben. Emiatt a találmány higiénikusabb volt, mint az országban használt közkutak többsége, ennek köszönhetően az Országos Közegészségügyi Intézet a vívmány mellé állt. A harmincas évektől kezdve sorra cserélték le az elavult kutakat… – a https://inno-anno.blog.hu/2020/09/03/a_godolloi_kutkiraly alapján.
Köztudott, hogy a Csallóköz ivóvízkészlet-forrásait már korábban felfedezték, ám annak egészségre gyakorolt hatását senki sem oldotta.
1956 márciusában „A Csallóközi vízellátás” címmel közölt egy írást az ÚjSzó, amiből többek közt megtudhatjuk:
„A 2. világháborút követő vízgazdasági és gyógyászati kutatások bebizonyították, a környékünkön gyakran elõforduló golyva – vagyis a pajzsmirigy rendellenes megnagyobbodása – a jód és fluor hiányának következménye, főképp azért, mert az ivóvíz vegyileg és bakteriológiailag egészségtelen. A Csallóközben az 50-es évek közepéig Komárom városán és a Pozsonyhoz közeli Vereknyén kívül sehol sem épült még ki nyilvános vízvezeték vagy csatornázás. Komáromot nem számolva vízvezetéki vizet a lakosság mindössze 0,70 százaléka fogyasztott a Csallóközben. A vízzel való ellátás problémájának megoldását az 1948-50 évek állami vízgazdasági tervébe iktatták. A vízgazdasági vizsgálat után a pozsonyi Vízellátási és Csatornázási Kerületi Igazgatóság a pozsonyi Vízgazdasági Elosztó Központtal való szoros együttműködésben 1954 és 1955-ben elvégezte a Csallóköz alapszondázását. A Dunaszerdahelyen végzett három fúrás 200 méter mélységben teljesen ellentétes föld alatti vízjelleget mutatott. A vízvezeték terve mellett szükségessé vált a szennyvíz levezetésének megoldására kiépítendő csatornahálózat megépítése is…” – ÚjSzó, 1956. 03. 03.
Az ötvenes évek közepén elkezdődött építkezési hullám teljesen átrajzolta Dunaszerdahely arculatát. Ekkor készült a Karcsai úti víztorony is, nem messze a vasútállomás mögötti „kistestvérétől”. Miközben a víztoronnyal kapcsolatos helytörténeti morzsák után kutattam, egy érdekes, s talán értékesnek is mondható rövidke cikkre bukkantam. Történetünk főhőse, bizonyos Kovács Miklós sötétedéskor érkezik a Karcsai út felől autóbusszal Dunaszerdahelyre, miközben leírja az eléje táruló utcai képet:
„Az autóbusz lassít, meg-megbillen az egyenetlen úton. Mi ez? Az utasok kíváncsi türelmetlenséggel tekintenek bele a reflektorok fénykévéibe. Tekintetükkel keresik az okot, a miértet. A vízvezetéket húzzák – jegyzi meg az egyik utas és az út baloldala felé int. Mellettünk tovasuhanó földhányást és mélyenszántott árkot találunk az út szegélyén: a vízvezeték árka. Itt lesz a víztorony és a vízkút – fűzi tovább az előbbi hang, s a szaladó fényben felvillan egy pillanatra a hatalmas betonépítmény…” – ÚjSzó, 1959. 11.
„Itt lesz a víztorony”, vagyis a leírásból megtudhatjuk, hogy a dunaszerdahelyi víztornyot 1959 novembere után adták át rendeltetésének. Az írás megemlíti a városban folyó további, illetve tervezett építkezéseket is. Az „Édes Otthon, Dunaszerdahelyi olvasókönyv” c. városi krónika szerint: „Egyre sürgetőbbé vált a város korszerű vízellátási rendszerének kialakítása, kiépítése. 1957-ben megkezdték a városi vízvezeték építését. A vizet a Karcsai út közelében fúrt három darab 87-90 méter mélységű kút szolgáltatta. A víz tárolása 800 köbméter űrtartalmú, 56 méter magas víztoronyban történt”.
A dunaszerdahelyi víztornyot „korára” nézve egyes források ipari műemlékként tartják számon.
Az ötvenes évek vízügyi vállalatának próbálkozása után 1960-ban alapították meg a három Duna-menti járás (Somorjai-, Dunaszerdahelyi-, Nagymegyeri-) egyesítésével a Járási Vízügyi Igazgatóságot. Részint ez a tény, részint az 1966-os átszervezés javította a lakosság alapvető vízellátását. Az 1966-os átszervezés során jött létre a Nyugat-szlovákiai Vízművek nagyjából ma is ismert struktúrája:
Západoslovenské vodárne a kanalizácie, národný podnik = Nyugat-szlovákiai Víz- és Csatornázási Művek nemzeti vállalat – néven.
A lakosság vezetékes vízzel való ellátása még évtizedekig sok munkát adott a vállalatnak, de figyelembe véve a napjainkban is folyó építkezéseket, ez lényegében végtelen folyamat, ami valószínűleg sosem éri el majd a 100%-os kiépítettséget.
„A fejlődés a lakosság egészséges ivóvízzel való ellátása, valamint a lakótelepi csatornahálózat építése terén is szembetűnő. 48 km-rel gyarapodott a vízvezetékhálózat, s így a járás lakosságának 39 százaléka innen kapja a vizet…” – ÚjSzó, 1976. 10. 18.
„A járás lakosságának már több mint a fele (53,9%) ihat egészséges vezetékes ivóvizet, s a lakások 25 százaléka van rákapcsolva a vízvezeték-hálózatra. Valamennyi területen megkülönböztetett figyelmet fordítanak a Csallóköz ivóvízkészletének a védelmére. Idén elkezdik Dunaszerdahelyen a szennyvíztisztító építését…” – Szabad Földműves, 1985. 01. 12.
A nyolcvanas években a víz- és csatornázási művek Dunaszerdahelyi járási igazgatósága a „Dunaszerdahelyi járás múltja és jelene” c. könyv szerint: „30 településen biztosította a vízellátást, hálózatának hossza 312 km volt. A vizet 25 kútból nyerték, 19 szivattyúállomás és 17 víztároló (vagyis víztorony) üzemeltetésével. A víztárolókból 15 ún. hidroglóbusz”, a két víztorony pedig a somorjai „ufó” és a mi Karcsai úti „kék bástyánk” volt. A víz- és csatornázási művek a nyolcvanas évek végén a többi üzemhez hasonlóan nemzeti vállalatból állami vállalattá vált. Majd egy bő évtizeddel később:
Nyugat-Szlovákiai Vízművek Rt., Nyitra, Dunaszerdahelyi Kirendeltség
A nyitrai székhelyű „Západoslovenská vodárenská spoločnosť” (ZsVS a.s.) részvénytársaságot 2002. december 2-án kelt alapító okirattal hozták létre, a „Západoslovenské vodárne a kanalizácie, š.p.” állami vállalatból. A cégjegyzékbe ilyen formában 2003. július 1-én került bejegyzésre. Területileg 11 járást foglal magába, közülük az egyik a Dunaszerdahelyi, ahol önálló kirendeltsége – üzemrészlegi igazgatósága – is működik. Feladata: a lakosság, az ipar, a mezőgazdaság és más fogyasztók ivóvízzel való ellátása; a közcsatornába engedett szennyvíz elvezetése és tisztítása; a közüzemi vízellátó rendszerek, szennyvíztisztítók és egyéb vízművek építése; a vízkészletek működtetése, karbantartása és védelme; a vízelemzés és ellenőrzés. A vállalatnak egyebek mellett mindenkor ügyes futballcsapata is volt, akik a járási öregfiúk bajnokságban vitézkedtek.
Városunkban az idők során minimum öt-hat víztorony állt, közülük az egyiket a nyolcvanas évek elején területrendezés címén elbontották.
Ott állt a belvárosban, a Lenin utca (ma Fő utca) és az egykori Vajanský utca találkozásánál. Napjainkban kb. a nagy körforgalom bősi letérősávjának közepére esne. Egyáltalán nem volt magas építmény, de a kornak, és főként vízfelvételi lehetőségnek valószínűleg megfelelt. Egy további víztorony a Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállalat területén állt, de saját víztornya volt a cukorgyárnak, a Rényi-majori csibefarmnak, sőt a vasútállomáson még a vasútvonal kezdeti éveiből ránk maradt, de a nyolcvanas években szintén elbontott mozdonyszínnek is volt víztornya – bár azt a vasúti szleng inkább vízháznak mondja.
A 2. világháború végén felrobbantották az állomás víztornyát!
Ehhez kapcsolódó érdekesség a Hét folyóirat „Felszabadulási élménybeszámoló” c., 1965-ben kelt írása: „…1945. március 31-én a front már a kertek alatt volt. Páncélosok, teherautók dübörögtek a város utcáin. A németek kivonultak a városból, de búcsúzóul még az állomás fűtőházát és víztornyát felrobbantották…” – a mozdonyszínt és a víztornyot ezután helyrehozták, és a Csehszlovák Állami Vasutakat szolgálta egészen a gőzmozdonyok forgalomból való kivonásáig. A rendszeres gőzmozdony-forgalom Csehszlovákiában 1980 októberében szűnt meg, de gyakorlatilag a nyolcvanas évek elején is még bőven „megcsaphatta” az emberfiát a mozdonyok füstje!
A vasútállomáson jelenleg is ott ágaskodik az öreg víztorony rég „kiszáradva”. Keletkezéséről vajmi keveset tudunk, legnagyobb sajnálatomra még cégen belül is homály fedi korát. Annyi bizonyos, hogy a vasútállomás 1895-ös helyszínrajzán még nem szerepel. Mégis inkább a vasúthoz köthető, és a mozdonyszínhez hasonlóan ez is egyfajta szabványos építmény. Ugyanilyen vasúti víztornya van például Csata község állomásának. A vasúti infrastruktúrát kezelő osztály nem tudja pontosan behatárolni az építés dátumát, de a város krónikáiban sem találtam bejegyzést róla. Romos állapotban van, megközelítése életveszélyes, olykor kétes alakok, és az urbexesek paradicsoma. Egy időben szó volt róla, hogy vasúti célokra hasznosítják, pontosabban a Pozsony–Dunaszerdahely–Komárom vasútvonal központi forgalomirányító berendezéseit vitték volna fel a „toronyba”. Állagmegóvási szándékkal többször is kezdeményeztek akciókat felé, legutóbb pedig a környéke lett kitisztítva…
„Ami befolyik, az rögtön kifolyik” – énekelte annak idején Nagy Feró. Lássuk tehát a dunaszerdahelyi közcsatornázás történetét.
Filmekben gyakran előforduló jelenet, amikor a főhős egy nagyváros csatornájában nyer egérutat. Persze a nagyvárosok csatornarendszere is nagy, sőt hatalmas, így könnyedén, akár állva is elfér benne egy ember. Dunaszerdahely városa viszont egyáltalán nem nevezhető nagynak, valami „kis csatornás” filmjelenetre ugyanakkor hellyel-közzel jó lenne.
Mert ha hiszed, ha nem, a Csallóköz fővárosának is van csatornarendszere.
A közcsatorna (vagy közüzemi csatornahálózat) egy olyan műszaki létesítményrendszer, amely a települések szennyvizének és/vagy csapadékvizének összegyűjtésére, elvezetésére és a tisztítótelepre juttatására szolgál. A dunaszerdahelyi szennyvíztisztító telep a Pódafai úton található, így a város főcsatornája nyugatról kelet felé lejt.
„Nagymértékben javították a város külső képét az 1957-ben megkezdett csatornázási munkálatok. Már a múlt században is tervbe vették a vizek levezetésének megoldását, a megvalósítás azonban késett. Nem lett semmi az 1904-ben készített tervből sem, így a város utcái még sok éven keresztül a szennytől, piszoktól bűzlöttek. Az 1957-ben elkezdett csatornahálózat nemcsak a város utcáit, hanem a lakóházakat is bekapcsolta a rendszerbe…” – Végh Ferenc, Dr. Zsigmond Tibor – Édes otthon, Dunaszerdahelyi olvasókönyv, szerk. Kovács László, 1998.
Egy 1955-ből származó tervezet szerint Dunaszerdahely szennyvízhálózata eredetileg két főcsatornából és egy mellékágból állna. Az első az ún. „A”-jelű vonal a kórház építése kapcsán került kialakításra, és a városi közcsatorna gerincét adja. A kórház irányából húzódik a város felé, követve a Nagyabonyi út, Erzsébet tér, Fő utca, Pódafai út vonalát. A „B”-jelű vonal a Pozsonyi út, Vasútsor nyomvonalán haladva a Zöldfasor mögött érkezne meg a szennyvíztisztító állomásra. A „C”-jelű vonal a Kisudvarnoki út, Kondé Püspök utca után az „A”-jelű vonalba torkollna. A dunaszerdahelyi vnb korabeli jegyzőkönyveiből tallózunk:
„1951. október 22-én a prágai ipari építkezések minisztériuma jóváhagyta a dunaszerdahelyi csatornázás és víztisztító állomás projektjét. Az 1955-ös kivitelezési terv szöveges indoklása szerint a járás egyetlen településén sincs még csatornázás. A beruházás azonban indokolt, mivel a városban már van nyolc ipari létesítmény, de ezek csupán nyitott és esés nélküli kanalizációval rendelkeznek, amelyek szúnyogok és legyek búvóhelyei, egyben nyáron rettenetes bűz forrásai. A dokumentumok utalnak rá, hogy a csatornázás és a víztisztító állomás építése szorosan összefüggött a többi városi építkezéssel: a lakótelepek, az iskola és „főleg az új nagy járási kórház” elkészültével…” – a dunaszerdahelyi vnb jegyzőkönyveiből 1945-1960., v.ö. Vajda Barnabás: Dunaszerdahely: egy csehszlovákiai város fejlődésének egyes aspektusai az 1950-1960-as években.
„Épül, szépül Dunaszerdahely” címmel a városban zajló nagy beruházásokról számolt be az ÚjSzó 1957 augusztusában. A járási kórház és a tizenegy éves iskola (a mai gimnázium) mellett 1957 júniusában megkezdték a dunaszerdahelyi kanalizáció építését:
„Még egy nagy mű építését végzik Dunaszerdahelyen, amely igazi városi jelleget ad a járási székhelynek. Hét kilométer hosszúságban hatalmas betongyűrűket raknak le, melyek falvastagsága 30 cm. Eddig 650 méteren ásták ki a négy méter mély árkot. Már a betonozók is megkezdték munkájukat. Nehéz feltételek közt dolgoznak. Az árokban víz tör elő. Gépszivattyúkkal óránként több mint egymillió liter vizet kell felszívni, hogy zavartalanul mehessen a munka. Sok időt, nagy munkát és óriási befektetéseket igényel a kanális megépítése…” – írta az Újszó, 1957. augusztus 26-án.
1960-ra, vagyis a kórház átadásának évében a dunaszerdahelyi csatornarendszer első üteme is elkészült. Részlet a Hét c. hetilap „A dunaszerdahelyi kanál, meg így „is” c. írásából:
„Ötvenhét óta hatalmas munka folyik Szerdahely utcáin, hat-hét méteres árkokat ásnak a gépek és a szorgos kezek, s vizet szivattyúznak a sosem látott masinák. Közel 21 millió korona költséggel széleskörű tervet valósítanak meg a Doprastav nemzeti vállalat dolgozói, „szárazzá” teszik Szerdahely talaját, s kanálist építenek… Az új kórháztól a város határáig vezet a több mint 2000 m hosszú főcsatorna, s hozzákapcsolják a kórház és a művelődési otthon mellékcsatornáját. Az építkezésen gyakran övig érő vízben, két-háromszáz munkás dolgozik…” – A Hét, 1960. 2. 14.
Azóta eltelt két emberöltő, felépült féltucatnyi lakótelep, s az a bizonyos 1955-ös tervezet ugyancsak szűk keresztmetszetté vált, ezért jelentősen kibővült. Ezek egyes szakaszai időről-időre tisztításra szorulnak. A karbantartási munkálatokra bevetett narancssárga, tartályos teherautót a város szennyvízhálózatának, esővíz-elvezetőinek és a hozzájuk tartozó aknák tisztítására használják. A jármű oldalán egy kedves mesehős, a Kisvakond köszön vissza ránk ásóval a kezében. A teherautó hátuljára csévelt nagy nyomású tömlő segítségével, megfelelő intenzitással vizet juttatnak a csatornába. Ez a módszer hatékonyan távolítja el a lerakódásokat, zsírt és egyéb szennyeződéseket. Mindeközben az adott csatornaszakasz túloldalán a közmű szippantós kocsija már az aknába leeresztett tömlőjével várakozik, hogy a fellazított szennyeződést és az iszapot kiszippantsa, tehermentesítve ezzel a főcsatornát. Gyakran vagyok szemtanúja, a művelet eltart egy darabig. Mi inkább nézzünk vissza a Karcsai útra, ahol a víztoronnyal szemben egy másik közművünk, a „villanyosok” székhelye található.
A Nyugat-szlovákiai Energetikai Vállalat dunaszerdahelyi regionális igazgatóságának épülete a hetvenes évek első felében épült.
A dunaszerdahelyi villamosítás története szorosan összefügg Nyugat-Szlovákia energiaágazatának általános fejlődésével és a régió villamosítási folyamatával. Ennek kezdetét 1922-re teszik a források, ebben az évben alapították meg ugyanis Pozsonyban a „Západoslovenská elektrárna” részvénytársaságot, ami a mai Nyugat-szlovákiai Energetikai Vállalat Rt. (Západoslovenská energetika, a.s. = ZSE, a.s.) jogelődje volt. Dunaszerdahely a villanyművek szenci elosztóüzeméhez tartozott. Városunk közterületeinek megvilágítása egyébként már korábban is megvalósult, ezek azonban akkor még petróleum- vagy gázlámpák voltak. Villanyfény először 1926 novemberében gyúlt fel Dunaszerdahelyen.
„1874-ben a város akkori vezetősége elhatározta, hogy a város forgalmasabb helyein 18 utcai lámpát állíttat fel. Ezek petróleumlámpák voltak, melyeket részben a házak falára, részben 4 méter magas faoszlopokra szereltek. A világítás az évszaknak megfelelően az esti óráktól virradatig tartott. A város fejlődésével a lámpák száma is fokozatosan emelkedett… A villanyvilágítás bevezetését a városi képviselőtestület az 1926. július 9-én tartott közgyűlésén határozta el. A villanyfény a város utcáin és lakásaiban először 1926 novemberében gyúlt ki…” – Végh Ferenc, Dr. Zsigmond Tibor – Édes otthon, Dunaszerdahelyi olvasókönyv, szerk. Kovács László, 1998.
A villanyvilágítás eleinte ugyancsak kezdetleges volt, és mindössze egyes helyszínekre korlátozódott. Erről tanúskodik például az „Egyiptomi sötétség uralkodik a dunaszerdahelyi vasútállomáson” – c. írás a Prágai Magyar Hírlap 1936 áprilisában megjelent számában:
„Dunaszerdahely községbe már évekkel ezelőtt bevezették a villanyvilágítást, ennek ellenére a község vasútállomásán egyiptomi sötétség uralkodik. Az állomás épületébe és a vasúti vendéglőbe már be van vezetve a villany, de a várótermekben és a pályaudvaron nincs. Amint értesültünk, Dunaszerdahely és a járás közönsége memorandummal fordul a vasútigazgatósághoz, hogy a villanyvilágítást a pályaudvarra is vezessék be.” – Prágai Magyar Hírlap, 1936. 04. 22.
A 2. világháborút követően az addigi „Západoslovenská Elektrárna” részvénytársaságot államosították. Az iparosodás időszakában (1948-1989) intenzív vezeték- és transzformátorállomás-építés folyt a Dunaszerdahelyi járásban a mezőgazdaság és az újonnan alapított vállalatok támogatása érdekében. 1960-ban létrejött a „Západoslovenské energetické závody” mint a Nyugat-szlovákiai Kerület önálló nemzeti energetikai vállalata, amely magában foglalta a dunaszerdahelyi hálózat irányítását is. Dunaszerdahely és környéke továbbra is Szenc alá tartozott, mint annak üzemrészlege.
Dunaszerdahelyen „1956-ban a közvilágítási lámpák száma már 110-re emelkedett. A város nagy gondot fordított a közvilágítás tökéletesítésére 1963-tól kezdődően teljesen átépítették a városi hálózatot. 1965-ben már 67 neonlámpa világította ki a várost. 1966-ban a közvilágítást ívlámpák alkalmazásával korszerűsítették” – Végh Ferenc, Dr. Zsigmond Tibor – Édes otthon, Dunaszerdahelyi olvasókönyv, szerk. Kovács László, 1998.
A Nyugat-szlovákiai Energetikai Vállalat 1964-ben üzembe helyezett egy korszerű áramelosztó telepet.
Egy évtized múlva a szenci elosztóüzem Dunaszerdahelyre költözött, ezt követően pedig a Nyugat-szlovákiai Energetikai Vállalat (korabeli elnevezésben: Villamossági Művek) legnagyobb körzeti elosztóüzeme lett. Mindeközben a Karcsai úton felépült a villanyművek körzeti igazgatóságának épülete. A változásról az ÚjSzó is értesített:
„A Nyugat-szlovákiai Energetikai Üzem igazgatósága értesíti az olvasókat, hogy október 21-től megszünteti a szenci elosztó üzemet, s helyette Dunaszerdahelyen nyit új üzemrészleget. Az új üzemrészleg címe: Západoslovenské energetické závody – Rozvodný závod Dunajská Streda – Bernolák utca” – ÚjSzó, 1974. 10. 19.
A cím talán magyarázatra szorul, minekután a Karcsai út akkoriban a Bernolák utca nevet viselte. A dunaszerdahelyi elosztóüzem két járás, a Dunaszerdahelyi és a Galántai járások háztartásaiba és ipari létesítményeibe juttatta el a villamos áramot. A dunaszerdahelyi üzemek mellett többek között a szeredi Nikkelkohó és a vágsellyei Duslo zavartalan áramellátásáról gondoskodott. A mezőgazdaságban szintén megnövekedett a villamosenergia-fogyasztás, mivel a nagy területek öntözése megkívánta a transzformátorállomások folyamatos építését. A központi elosztóval együtt ebben az időszakban hét üzemrészleg működött az említett két járás területén: Nagymegyeren, Diószegen, Somorján, Galántán, Szereden és Vágsellyén. A körzetek nagyságától függően hat-nyolc ember dolgozott ezeken a munkahelyeken. Az energetikai művek munkatársai a vonalak ellenőrzésével és karbantartásával a folyamatos áramszolgáltatást biztosították. A műszaki berendezéseken nagy- és középjavításokat végeztek, feltárták és eltávolították azokat a gócokat, melyek meghibásodást idézhetnek elő a berendezéseken… – az ÚjSzó, 1977. 12. 25-én megjelent „Mindig kell az áram” c. írása alapján.
Az üzemen belüli átszervezés nem mellesleg a Bős-Nagymaros Vízlépcsőrendszer küszöbön álló építésének kezdetéről is szólt.
A Csallóközt hamarosan ellepték azok a magasfeszültségű vezetékek, amelyek napjainkban az 1992-ben üzembehelyezett vízi erőmű turbinái által generált villanyáramot továbbítják. Hosszú út vezetett tehát a petróleumlámpától a villanyégőkig. A villanytelepek és elosztóállomások dolgozói olykor szédítő magasságokban szerelték, feszítették a magasfeszültségű vezetékeket, melyek az ország legtávolabbi részeibe is eljuttatták a kényelmet, komfortot, civilizált életstílust biztosító villamos áramot. Emlékszem, gyerekként mennyire csodáltam a vezetékek és a villanytelep egyes szerelvényeit, melyek az eszméletlen feszültségtől zúgtak, fizikai jelét adva az amúgy láthatatlan áramnak.
Ugyanakkor egy-egy nyári vihar alkalmával törvényszerű volt, hogy „elment az áram”, mivel az akkori villanyhálózat még sokkal labilisabb volt a mainál.
Először még féltem, később szinte élveztem az elsötétült város felett cikázó villámok látványát. Előkerültek otthon a gyertyák, valamint édesapám gyönyörű petróleumlámpája is. Elképzeltük, milyen volt az élet hajdanán, amikor az emberek még azzal világították meg hajlékukat. 1987 elején a Nyugat-szlovákiai Energetikai Vállalat dunaszerdahelyi üzemének dolgozóit szintén próbára tette a hirtelen lehullott szokatlan mennyiségű hó. Viszont:
„Akármilyen is az időjárás, meghibásodás esetén dolgozóinknak fel kell jutniuk a magasfeszültségű vezeték huszonöt méteres tartóoszlopára is…” – emelte ki az üzemi pártszervezet évzáró taggyűlésén Renczés Gyula, az energetikai művek dunaszerdahelyi üzemének igazgatóhelyettese – ÚjSzó, 1987. 02. 19.
„Západoslovenské energetické závody, štátny podnik”, majd „Západoslovenská Energetika, akciová spoločnosť”.
Az 1989 novemberi események után beköszöntött a rendszerváltás, majd 1990-ben a Nyugat-szlovákiai Energetikai Vállalat önálló állami vállalatként alakult újjá. 1994-ben megnyílt a vállalat első értékesítési irodája Dunaszerdahelyen, megerősítve a közvetlen kapcsolatot a csallóközi régió ügyfeleivel. 2001. november 1-jén a vállalat 55 év után ismét részvénytársaság lett Západoslovenská energetika, a.s. (ZSE, a.s.) néven. 2002-ben a ZSE részvényeinek 49%-át a német E.ON energetikai konszern vásárolta meg, majd a Nyugat-szlovákiai Energetikai Vállalat az E.ON csoport tagja lett. 2007. július 1-töl a ZSE két leányvállalatra vált szét, mint azok 100%-os tulajdonosa. Az elosztórendszer üzemeltetését a ZSE Distribúcia, a.s., a kereskedelmi tevékenységeket pedig a ZSE Energia, a.s. vette át. Ez a dátum egyben a ZSE Csoport megalapításának dátuma is, amely 2018-ban dobta piacra a ZSE Drive márkanevet. 2025. július 1-jén Energetika Slovensko, a.s. néven egyesültek a Nyugat-szlovákiai- és a Kelet-szlovákiai Energetikai Vállalatok.
Napjainkban Dunaszerdahely a ZSE Csoport egyik kiemelt regionális központja. A Karcsai úti ZSE Centrum a térség ügyfélszolgálatának és műszaki hálózatkezelésének fő pontjaként szolgál.
ZSE Csoport: – ZSE Energia, a.s.: Villamosenergia- és gázszolgáltató háztartások és vállalkozások számára. – Západoslovenská distribučná, a.s.: Az elosztórendszer-vezetékek, árammérők tulajdonosa és üzemeltetője Nyugat-Szlovákiában. ZSE Drive: Elektromobilitási megoldások és töltőállomás-hálózat szolgáltatója. A vállalat főbb tevékenységei közé tartozik: az áramelosztó rendszer üzemeltetése; a villamosenergia- és gázértékesítés; átfogó megoldások a megújuló erőforrások felhasználására összpontosítva; töltőállomások építése és az e-mobilitás fejlesztése.
Városunk legfiatalabb energiahordozó rendszere, s ezzel együtt közművállalata a Szlovák Gázművek Rt. (Slovenský plynárenský priemysel, a.s. = SPP a.s.)
Az ország földgáz- és villanyáram piacának liberalizációja már évekkel ezelőtt megtörtént. A törvény szerint a fogyasztók szabadon választhatnak gáz-, illetve villanyáram szolgáltatót. Én amolyan konzervatív gyerekként csendben jegyzem meg, hogy a húst a hentesnél vásárolom, nem pedig az illatszerboltban. Érti, aki érti! Születésemkor természetes volt, hogy palackos gázzal főztünk, majd a nyolcvanas évek első fele is azzal telt el, hogy időről-időre édesanyám felkiáltott: – Apjuk, kifogyott a gázpalack! A fater elővette a villáskulcsot, elzárta, majd lekötötte az üres gázpalackot, helyére pedig üzembe helyezte a teli propán-butánt. Aztán irány a Fatelep utcai lerakat, ahol az üres palackot aktuális árfolyamon becseréltük. A gázpalack egyébként a külön erre a célra hegesztett pótkocsin „utazott”, amit a fater kerékpárjához lehetett kapcsolni. Ez volt ám a „technológia”!
A dunaszerdahelyi gázipar története szorosan összefonódott az üzemág országos fejlődésével, amelynek a város, a Csallóköz fontos csomópontjaként mindenkor szerves része volt.
Országos viszonylatban 1856-ot tekintik az ágazat kezdetének. Ebben az évben kezdte meg működését ugyanis a mai Szlovákia területén az első gázgyár, ahol főként világítógázt állítottak elő. A 2. világháború után hét különálló szlovák gázgyárat államosítottak, egyetlen nemzeti vállalattá összevonva azokat, amely Pozsonyi székhellyel a Slovenské plynárne, národný podnik nevet kapta. Az 1950-es évek elején a szlovákiai földgázlelőhelyek felfedezése és az első gázvezetékek megépítése az ország egyes részein a földgáz használatához vezetett. Dunaszerdahelyt és környékét azonban elkerülte.
1972-ben három kerületi gázipari vállalat alakult, a Csallóközt értelemszerűen a Nyugat-szlovákiai Gázművek (Západoslovenské plynárenské závody, národný podnik) fedte le.
Ebben az évben kezdődött annak a nemzetközi tranzit gázvezetéknek az építése, amely a volt Szovjetunió területéről Szlovákián keresztül Nyugat-Európába szállítja napjainkban is a földgázt. Feltéve persze, ha éppen nem zárta el valaki…? A gázvezeték csallóközi mellékágának építése a hetvenes évek végén jó ütemben haladt. „Földgázvezeték épül a Csallóközben” – adta hírül 1979 októberében az ÚjSzó:
„Jó ütemben halad a nagynyomású gázvezeték déli szakaszának építése Pozsony és Komárom között. A gázvezeték építését a Nyugat-szlovákiai Gázművek végzik, közel 80 millió korona befektetéssel. A gázvezeték Somorja, Dunaszerdahely és Nagymegyer irányában halad. A tervek szerint az első szakaszban ez a három város kap földgázt. Folyamatban van a nagynyomású csatlakozó vezetékek építése is a három város részére. Előkészületek történtek arra, hogy a Járási Építőipari Vállalat tervezőrészlegét olyan munkacsoporttal bővítik ki, amely elkészítené az utcai gázvezeték-hálózatok tervét. Ezek megépítésére a Járási Építőipari Vállalat felkészült. A munkák élvégzésére szakképzett munkásokból munkacsoportot hozott létre. A tervek szerint 1985-ig a beruházásokat a három városra összpontosítják, hogy a gázvezeték ott épüljön meg kellő terjedelemben. A jnb illetékes szakosztályainak biztosítania kell a munkálatok folyamatosságát, főleg a tervezés, az utcai vezetékek lefektetése, a házi csatlakozók elkészítése és a szerelések végzéséhez a járás egész területén” – ÚjSzó, 1979. 10. 03.
A nyolcvanas évek közepére aztán valóban megérkezett a földgáz, de ami ennél is nagyobb buli volt nekünk gyerekeknek, hogy a lakótelepi Grund ismét csatatérré változott. A gázvezetékek számára kiásott munkagödrök összefüggő folyosóiban olyan „háborús jelenetek” zajlottak, amit addig csak a történelemkönyvekben láthattunk. A városi hálózatot, beleértve a földmunkákat is, a Járási Építőipari Vállalat végezte, míg a földgáz bekötése az egyes háztartásokba az Ister Járási Ipari Vállalathoz tartozott. Külön pozitívum volt, hogy a kiásott munkagödrök elkerülték a Grund „focipályáját”, a fater persze annak jobban örült, hogy többé nem kellett a palackos gáz cseréjével vesződnie.
A földgáz bevezetése nem csupán a háztartások „főzési szokásait” változtatta meg.
A város lakótelepeinek és ipari-, valamint egyéb létesítményeinek hő- és távhőszolgáltatásában szintén óriási innovációt hozott. A szilárd tüzelésű (szén), vagy fűtőolajat (pakura) igénylő kazánokat földgáz alapú kazánokra cserélték le, ami már teljesen automatizált volt, tehát nem kellett többé tüzelőanyagot hordani vagy tüzet rakni. Nincs hamu, por vagy füst sem! Mindkét nagyapám többek közt fűtőként is dolgozott, s én kíváncsi kiskrapekként ott sürögtem-forogtam körülöttük. Míg egyikük szénnel tüzelt egy társasházban, addig anyai nagyapám pakurával, vagyis mazuttal a kultúrházban. Szóval nemcsak részese lettem a változásnak, hanem éreztem is azt. De higgyétek el, a mazut szagát még ma is kiszúrnám ezer illat közül!
1989-ben az országos gázművek Slovenský plynárenský priemysel, štátny podnik néven állami vállalattá vált.
2001-ben az állami tulajdonú SPP vállalat részvénytársasággá alakult. 2002-ben az állam eladta a részvények 49%-át, majd tizenkét évvel később visszavásárolta azokat. 2014. június 20-tól tehát a Szlovák Gázművek Rt. teljes egészében a Szlovák Köztársaság tulajdona, amely részvényesi jogait a Szlovák Köztársaság Gazdasági Minisztériumán keresztül gyakorolja. Mindeközben 2006-ban, az európai uniós irányelveknek megfelelően az SPP-t szétválasztották kereskedelmi (SPP, a.s.) és elosztói (SPP – distribúcia, a.s.) ágazatokra – teljes tulajdonú leányvállalatokra. Ez a változás a dunaszerdahelyi telephely működését is érintette, szétválasztva a gázértékesítést és a hálózati karbantartást. 2012-ben az SPP bevezetett egy új üzletágat – a villamosenergia értékesítését. 2014-ben megalakult az SPP független leányvállalata, az SPP CNG, s.r.o., amely sűrített földgáz (CNG) értékesítésével foglalkozik. A CNG-t ökológiai tulajdonságai miatt alternatív üzemanyagként használják a gépjárművekben.
A Szlovák Gázművek Rt. évtizedekig működtetett egy jelentős regionális kirendeltséget városunkban a Kukučín utca végében lévő Vállalkozók Házában, amely a Dunaszerdahelyi járás gázellátásáért, karbantartásáért és ügyfélkezeléséért volt felelős.
Az elmúlt évtizedekben a dunaszerdahelyi hálózat jelentős felújításon esett át, beleértve a távfelügyeleti rendszerek bevezetését és az elavult acélvezetékek polietilénre való cseréjét. Dunaszerdahelyen ma is működik az SPP ügyfélközpontja. A Vasútsoron lévő irodában a régió lakosainak nyújt segítséget a szerződéskötésekben és tanácsadásban. A gázművek dunaszerdahelyi regionális irodái és raktára a Gyurcsó István utcában található… Ez volt a Szerda-Helytörténelem közműveinkkel és azokat üzemeltető vállalataival foglalkozó epizódja. Mert a víz, a villanyáram és a gáz egyaránt fontos energiahordozónk!
ELŐZŐ RÉSZEK:
Dunaszerdahelyi cégtörténetek | Előszó
Szerda-Helytörténelem 1. | A cukorgyár
Szerda-Helytörténelem 2. | A (gőz)malom
Szerda-Helytörténelem 3. | A Slovlik
Szerda-Helytörténelem 4. | A Nyugat-szlovákiai Baromfifeldolgozó Vállat
Szerda-Helytörténelem 5. – A lengyár
Szerda-Helytörténelem 6. – Mezőgazdasági terményfelvásárló és ellátó vállalatok
Szerda-Helytörténelem 7. – A Prefa
Szerda-Helytörténelem 8. – A Dukla EFSz
Szerda-Helytörténelem 9. – A Közszolgáltatási Vállalat
Szerda-Helytörténelem 10. – A Jednota FSz
Szerda-Helytörténelem 11. – A Magasépítő Vállalat
Szerda-Helytörténelem 12. – Az Agrostav
Szerda-Helytörténelem 13. – A Járási Építőipari Vállalat
Szerda-Helytörténelem 14. – Az Ister