Az ember, mióta csak ember, minduntalan belenyúl a környezetébe, és saját kénye-kedve szerint alakítja azt. Csakhogy mindez szinte sosem marad előre nem látott következmények nélkül.
Gyakran van úgy, hogy az ember nincs jóban a világgal, pusztán azért, mert nincs jóban, tisztában önmagával. Valamiképp ezt igyekeztem megragadni a következő pár sorban.
Ha nem tudnád, elárulom, hogy nem a huszonegyedik században élsz. Hanem a tizennyolcadik eleje felé. Na jó, most magam elé képzeltem a zavart az arcodon, szóval megmagyarázom.
„(…) ez egy szar történet, ez már az elején elárulja a tragikus csúcspontokat” – olvassuk Szentesi Éva regényének tizennegyedik oldalán, de már akkor sem hisszük el. Addigra ugyanis bőven beszippant minket a szöveg a maga egyszerű, őszinte…
Természetünk bukkanóira, ilyen-olyan hajlamainkra a múltban nem másból kíséreltek meg következtetni, mint a koponyánk formájából… Jelen történetünk egészen Hippokratészig vezet vissza bennünket.
A következő vers talán jobban vonatkoztatható azokra a fajta függőségekre, amelyekre általában is mind függőségként gondolunk, mégis, azt hiszem, egyetemesen is kirajzolja ezt a mintát.
Néhány héttel ezelőtt, a Robert Fico ellen elkövetett merénylet apropóján a John F. Kennedy halálával kapcsolatos, máig jelenlévő összeesküvés-elméletekről szóló cikkemen dolgoztam. Álmomban sem fordult meg akkor a fejemben, hogy hamarosan…