(Rózsahegy–DAC kicsit másképp)
Nyilvánvaló, hogy térben és időben sosem egyezhet egy mérkőzés kimenetele a másikkal. Nem áll fel kétszer ugyanaz a kezdő tizenegy, vagy a lelátóról éppen hiányzik egy barátunk, aki legutóbb velünk együtt szaporította a DAC-rigmusok decibeljeit. Az viszont tény – legalábbis nálam –, hogy egy a múltban átélt kellemes élményt kötünk ez adott helyszínhez. Ez a kedves helyszín Rózsahegy, ahová szívesen járok vissza újra és újra.
Sőt, most már azt is elmondhatjuk, hogy szívesen járunk vissza a három pontért a Liptóra. Emlékeznek még? Perszehogy emlékeznek, tavasszal itt került bele végérvényesen a DAC „útlevelébe” az európai stempli. És úton idefelé hányszor ettünk már juhtúrós sztrapacskát? Olyat, amit otthon képtelenség ennyire ízletesre elkészíteni. Közben gyönyörködtünk a táj szépségeiben, néha meg-megállva a csörgedező patak sebes folyását kémlelve.
Erről szól minden szurkolói túra, aminek kiteljesedése a győzelem, sava-borsa pedig a határtalan szenvedély!
A mérkőzés reggelén, letudva családi és állampolgári kötelességeimet, Dunaszerdahely híres szülöttjével „találkoztam” a város korzóján. Ott ült egy padon Vámbéry Ármin, kezében egy könyvvel. Milyen kár, hogy nincs nálam DAC sál – gondoltam magamban –, és kértem őt, mint nagy utazót, áldja meg minden meccsre tartó társamat, menyasszonyomat és jómagamat. Szándékosan nem készült kép az esetről, jobban szeretem leírni az ilyen dolgokat, hogy a kedves olvasó fantáziájában lépkedve teljesüljön be a történet. Mehetünk tehát Rózsahegyre…
Indul az utazás, mert a hétvégén ismét felmegyünk a hegyekbe!
Két kötelező nóta a járművek fedélzetén, a duruzsoló lóerők gyűrűjében. Ha nincs „csőre töltve”, megteszi vokálban is a hátsó ülésen. Mindeközben ki-ki a saját élményeivel és emlékeivel fűszerezi az utat. Szóba kerül a tavaly őszi túra is, szakadó esőben, egy dóvali faház oltalma alatt állva. Az maga volt a pillanat gyönyöre, most pedig bezáródni érzem az egy esztendőt. De koppant már itt fagyos hógolyó fejemen, és a kanyargós, szerpentines úton mindahányszor bedugult már a fülünk. Most délidőben érkezve egy másik étterem a célpont. Emez mostoha hozzánk – átépítés miatt zárva! Olyat rendelek ismét, ami jól hangzik, de érzem, kinézete jó nagy meglepetést okoz majd. Kisvártatva hozzák is. Annyira stramm a kiszolgálás, hogy az udvaron szabadon pásztázó mangalica csak öt métert tett meg közben. Mondjuk van súlya!
Nem csalódtam, krumplis tócsni helyi különlegességekkel. A desszert pedig legyen maga a meccs.
A stadionhoz érkezve beszerzek egy műsorfüzetet – itt mindig van a vendégszektor pénztárában is! A beléptetésnél az Amnesty International-re gondolok, midőn a felbőszült smasszer ott is megfog, ahol nem illik. Az egyik település önkéntes tűzoltótestülete teljes létszámban fogad minket, az autójukat is lemosták még reggel.
Mit mondjak, nincs meleg, de hát november van, ne panaszkodjunk. A lelátó is hűvös, amit a környező hegyek látványa csak fokoz. Nem vagyunk túl sokan, de más kluboknál ennyi embernek idegenben a csodájára járnának, akár a könnyező szűznek. Még egy szívélyes üdvözlet szembe a kemény magnak, akik harmincan (sem) vannak.
Jók ezek a történetek, csak a játékról is tudnék ilyet írni! Megint kihagytuk a helyzeteket…
A hazaiak kapusa fog, mint a fekete festék a fehér pólón. Vagy mint egykoron a kassai kerítés vazelines teteje. A mi Jedličkánk se’ rest. Még több az olyan támadásunk, amely pont akkor hal el, amikor a G betűnél járnánk a gól szócskával. Így aztán 0:0 a félidő, ám ez a nulla-nulla kicsit nulla–fél, nekünk. Istenem, még mindig számban érzem a juhtúrót, kéne már az a desszert! Kéne a fanyarra valami édes! A második félidő tizedik percében Bayo szemfülesen, egyben kiszámíthatatlanul suta mozdulattal átlöbböli Macíkot. A labda tompa szögben telibe találja a túlsó kapufát, ami azt a ráható erő által felgyorsítva a kapu másik felébe küldi. Erre mondják, hogy beba**ta, mint az ólajtót!
Góóól! Ez ám a desszert!
Csak reméltem, hogy az elkövetkező bő félórában megmenekülünk a szívünket károsító pillanatoktól, és lövünk még egyet! Villan egy piros lap is, de az emberelőnnyel nem tudunk élni. Marad a 0:1, repülhetünk a szerelem szárnyán haza a három ponttal. Ismét egy újabb történet került ezzel a rózsahegyi naplóba, remélve, hogy az még bőven tartogat számunkra szebbnél szebb fejezeteket! Vagy legalább ilyet, mint ez a mostani volt! Az ebéd ízét még másnap reggel is a számban éreztem, és vele együtt a győzelem édes zamatát. Sose’ érjen véget!
Utóirat: szóltak, írjam fel, hogy nem koccintottam sörrel! Világos!?
(Roberto)