Szlovák nyelvből fordította: Németh András
Az írás megjelent a Klikkout 2019/8. számában.
Fotók: Šenkár Márió
Sms-ben kaptam meg a telefonszámát, és szinte rögtön fel is hívtam azt a számot, amelyet naponta néhány tíz ember hívhatott. Egy interjút terveztem vele, amelynek két témája lett volna – a Kormorán és a DAC, mivel hosszú évek óta a klubvezetés tagja volt. Nem vette fel, de nagyjából húsz perc múlva visszahívott, és becsületesen elnézést kért, hogy nem reagált az első megkeresésemre. Rákérdezett a nevemre. Megmondtam neki és csendben marad. Semmi reakció. Visszaemlékeztem az apám becenevére: „a C-dúr fia vagyok…” A „Micsoda?” válasza olyan erővel bírt, hogy a hangjában felfedezett öröm és meglepetés keveréke még a mai napig is olyan élénken él az emlékezetemben, mint akkor a telefonban…
Intermezzo
1968-at írtunk, amikor is megnyílt a ma már nemlétező „öreg” Kormorán a kunyhókkal együtt. Az édesapám a kezdetektől fogva ott zenélt és a Kormorán – egyúttal Csölösztő – lelke, Nagy Pista, alias Bakro, nagyon megkedvelte őt. Azt hiszem, négy évig játszott ott, és megesett, hogy a családunk nyáron hosszabb időt is eltöltött az egyik kunyhóban. Édesanyám többször is említette nekem, hogy egyszer ott, a teraszon Pepsi Colát szürcsölgetve beleharaptam az üvegpohárba és szét is haraptam azt, a körülöttünk ülők nagy megrökönyödésére…
Az a telefonhívás nagyjából harminc percig tartott. Megegyeztünk a beszélgetés időpontjában, és az adott nap reggelén kilenc órakor jelentkeztem a hotel recepcióján. Körülbelül három perc múlva megjött Pista bá, elegáns világos öltönyben, ápolt hajjal – egyszerűen egy hotelvezető eleganciájával, mintha csak a Roland Caféből lépett volna elő a múlt évszázad harmincas éveiből.
Leültünk, és elkezdett engem saccolni, mindenre rákérdezett, a már elhunyt édesapámmal hasonlítgatott össze… Teljes elemzésen estem át, és lényegében a kérdéseire válaszolva mindent elmondtam neki magamról. Itt-ott megszakított, és odahívta a fiatal pincéreket: „Tibikém, egy pillanat… Kicsinkóm, a vendégeknek nem adhatod így a kávét!” – magyarázta az egyik fiatal pincérjének, és bemutatta, hogyan is kell azt csinálni, majd hirtelen véget vetett a rövid iskolázásnak, és villámgyorsan felém fordult.
Megkérdezte, kérek-e reggelit. Azt válaszoltam neki, hogy ennék valami könnyűt, esetleg zöldséget. Egy pillanatra elment, majd visszajött, és egy szó nélkül leült. Nagyjából tíz perc múlva hoztak egy nagy tányért tele szalonnával, hagymás májjal és egyéb ,,könnyű” étellel…
„A C-DÚR fia nem fog nálam zöldet enni! Tibikém, egy szót sem akarok hallani!” A reggelizésem során Pista bá magától kezdett bele a mesélésbe az öreg Kormorán kezdeteiről, én pedig bekapcsoltam a diktafont…
Intermezzo
Nagyjából 20 éves lehettem, 1990-et írtunk, amikor elkezdtem Csölösztőn dolgozni, és az irodáink, akárcsak az ebédlő, a Gyógyintézet nagy épületében volt. Egyszer ebéd közben hallottam két szakácsnőt az öreg kormoránbeli élményeikről beszélgetni. Megjegyeztem, hogy az édesapám az öreg Kormoránban dolgozott és C-dúr volt a beceneve…
Esküszöm, hogy tíz percre leálltak az ebédosztással, bevittek a konyhába és körbemutogattak a kollégáknak, ugyanis a Gyógyintézet személyzetének túlnyomó többsége az öreg Kormoránban is dolgozott. Attól kezdve mindig kaptam valami pluszt a tányéromra olyan történet mellett, amelyben a Nagy Pista név hangzott el a leggyakrabban…
Végül négyórányi beszélgetést rögzítettem a diktafonra. Elnézést, többet, mert a szerkezet kikapcsolása után még annyit mondott, hogy szeretne valamit hozzátenni az elhangzottakhoz.
Ez körülbelül fél óráig tartott… Élményekkel telve tértem haza Somorjáról, egyszer Pista bácsira, másszor a szüleimre gondoltam, elképzelve őket 1968-ban és később…
Feldolgoztam a beszélgetést és kiegészítettem egy rövid szöveggel az öreg Kormoránról. Amikor kijött a magazin, pár nap elteltével telefonon hívott: „Itt ülök XY-nal (magasrangú politikus), aki elolvasta a Kormoránról szóló cikked – nagyon tetszik neki. Csak ennyit akartam mondani neked, kis C-dúr…”
Az új Kormoránban még egyszer találkoztam vele, amikor eleget tettem a családomat is érintő meghívásának. Megmutogatott mindent az ő királyságából, amit csak lehetett, és amikor a családom kissé távolabb állt, kezében a DAC-ról szóló könyvemmel megsimogatta a hajam, és mélyen a szemembe nézve azt mondta:
„Az édesapád és az édesanyád büszke lehet rád – talpraesett vagy és nem veszel el a világban magad sem…ooo, milyen magad, mit én beszélek, hiszen gyönyörű családod van…”
Szüleim sokkoló és gyors elvesztése után mindig azon igyekeztem, hogy ne essek szét, amikor mások a szüleimre emlékeznek, nehéz volt számomra visszaemlékezni rájuk… most azonban nem tudtam visszatartani a könnyeimet… és láttam Pista bácsi szemein, hogy azok is harmatosak… Végül mosolyogva megjegyezte: „No, kis C-dúr, tartsd magad, és gondoskodj a családodról!”
Pista bácsit még háromszor láttam: kétszer meccsen, egyszer pedig vendégként meghívtuk a VMK dunaszerdahelyi emlékeseményére, amelyet Nagy Krisztiánnal szerveztük meg a Bayern München elleni összecsapások évfordulójára. Ott is elemében volt, az egyik történetet a másik után szórta. Néha megkérdezett engem, hány év telt el az adott történet óta arra célozva, hogy még megjelenhet a rendőrség – főleg a játékosokkal együtt elkövetett, Svédországba való alkoholcsempészésről szóló rész miatt…
Hm… Ki volt Pista bácsi? Ahogy azt már megírtam, az öreg és az új Kormorán lelke, a csallóközi szállodaipar és gasztronómia Kleki Petrája, amelyekre az egész életét áldozta. A professzionalizmus megtestesítője ebben az iparágban, aki a mai korban is magasra tette a lécet, amikor már bárki dolgozhatott ebben a szakmában… Szürke eminenciás, aki képes volt magasabb körökben is mozogni, és egy bárkivel szemben együttérző ember, függetlenül annak pozíciójától.
Abban a rövid időszakban én Pista bácsinak nemes egyszerűséggel a C-dúr fia voltam… Elsőízben egy-kétéves gyerekként látott engem, meglehet, kocsiban is tologatott, mint azok a szakácsnők, akikkel a Gyógyintézetben találkoztam… A beszélgetéseink alatt mindig láttam az egyenes nézését és a szikrázó szemeit. Az édesapámat, egyúttal élete legszebb éveit látta bennem… De lehet-e egy, a munkájában ennyire megszállott embernél legszebb korszakról beszélni? Nyolcvanöt év… Nagyszerű életmű és nagy veszteség nemcsak a mi régiónk számára. Magánemberként azt mondom, életem és a szüleim életének egyik legfontosabb és legcsodálatosabb embere távozott. Pista bácsi, hiányozni fogsz és köszönjük!