Mivel is kezdhetném szokásos szösszenetemet, mint a mérkőzés – számomra – legvitatottabb jelenetével, vagyis a szünetig eltelt 45 perccel. Legalább 3:0-ra kéne vezetnünk már, de csak egy lövés talált a hálóba. Segített a kapufa, rezdült a háló, telhetetlen a szurkoló. 1:0-al fordulunk, hol a másik két gólunk? És ha nincs még kettő, miért húzzuk magunkra az ellenfelet? Ebből baj lesz! Lett is… Ideges a meccs, körömrágós. Magához tért a füvünk (itt a tavasz?), elalélt a kifogásunk, s bár csak egy góllal vezetünk, kiengedünk. Mondhatnánk, szokásos jelenetsor, ám ha figyelembe vesszük hányadán állunk a táblázattal, a győzelmet ezúttal sem ildomos megmagyaráznunk. Malacunk volt, na!
Reggel még a tátrai havasokban ébredtem, ahol kb. annyi volt a hó, mint mókus a fán. Valami nincs rendben ezzel a természettel, ki látott már örökzöldet mókus nélkül, vagy DAC-szurkolót elfogultság nélkül? Én tudom, az objektivitás becsület dolga, de ha úgy vesszük, nekünk sok mindenért visszajár egy kis hazugság. Sőt, egy egész csokorra való visszajár már!
Vagyis az imént elbliccelt legvitatottabb jelenetre gondolva, de most komolyra fordítva a szót: igen, 2:1-nél a felsőlécről a gólvonal mögé pattant a labda, hát pont lesz@rom! A spori nem adta meg, talán lesről indult a maróti „José Antónió”, talán nem, de nem is érdekel. Emberek! Véreim!
Malacunk volt a bíró szemével, hisz’ ő is csak ember. Legutóbb épp ilyen gólt vettek el tőlünk odahaza. Nemde?!
Ugyehogy! Illett volna ezt a meccset több góllal nyernünk, és akkor nem lenne a „feszkó”. A vendégek trénerének vehemenciáját meg már ismerjük korábbról, mondjuk elég fura jelenet, ha a rendezőt és az „eszbéeszt” is be kell vetni, hogy lehiggadjon.
Tény, hogy a második félidő eleje (ismét) nem a szánk íze szerint sikerült. El is ment a „rózsás cséká”, berakta ahogy azt kell, bosszantó hiba volt. Megesik. Majd hasonló hibát használtunk ki mi is, és megint segített a kapufa! Kis tréfával a kapufás megoldások mérkőzését hozta ez a vasárnap, bár tréfálkozni csak utólag van kedve az embernek. Meg aztán, annyi minden zajlott mostanában a klub körül, hogy néha már tényleg csak kínomban viccelődök.
És ekkor jött az a bizonyos jelenet: 2:1-nél ismét hibát vétettünk, kiugrott a maróti, majd jöhetett a kegyes hazugságunk.
Akár a magyar-azeri meccs végén „Isten keze”, három nap és mindenki elfelejti, de három pontot ér mindkettő, és ez a lényeg. Bocsánat, ha valakinek ez nem tetszik, de elfogultság nélkül nem tudom elképzelni a csapathoz fűződő viszonyomat. Ha mindig az igazságérzetünket táplálnánk, éppen az veszne el, ami miatt a szenvedélyünk annyira határtalan. Már csak az érdekelne, lesz -e a választásokhoz hasonlóan moratórium a klubban a „nagy szavazás” előtt, és ha ráér valaki megválaszolhatná, hova lettek a mókusok a Tátrában?
(Roberto)