FOTÓK: ÖRZSIK ÖDÖN
Dunaszerdahely futballváros, mindig is az volt, és remélhetőleg az is marad, ám ezért naponta tenni kell. Tenni kéne! Míg a múltban ehhez elég volt maga a foci, annak szépsége, és a győztes csaták világa, addig mostanra a foci „segítségül hívta” szombat estékre azt a fílinget, ami a focin túl az összetartozást is táplálja. Ezt a „díszt”, melyet egyre többen szeretnének kalapjukra tűzni, képesek vagyunk viselni, viszont néha jogos kérdéseket vet fel bennünk annak hitelessége. A győzelmet nem kell magyarázni, nem is a győzelem boncolgatásába kezdtem bele éppen…
A novemberi hűvös idő, és a szemerkélő Isten könnye taxiba kényszerített bennünket, így közelítettük meg ezúttal a dunaszerdahelyi labdarúgás szentélyét. Hozzánk hasonlóan több mint hétezer ember érzett úgy ismét, hogy ott a helye az Arénában. Összehasonlításképpen: Nagyszombatban 1 eurós jegyár mellett háromezren sem voltak. A tanulság, hogy valójában nem a árak, a sör habja vagy a rétes puhasága jelenti a legfőbb igényt, hanem maga a foci. A foci, és az a „köret”, melyet olykor képesek vagyunk elkótyavetyélni egy Himnusznál fejünkön hagyott sapkával, vagy épp’ egy zsebre dugott kézzel.
De ugyanígy ledegradáljuk egy köszöntéssel: „jó szórakozást!” – nos, nem kényszeríthetem rá másokra a saját meglátásaimat, de szórakozni színházban vagy nótaesteken szokás.
A stadionba szurkolni járunk, ami egyáltalán nem szórakozás, sokkal több annál. Száz fokon égő szenvedély és lemondások sora. Egyfajta önkéntes életérzés, ami nem visz rá például, hogy ülve nézzem végig a kilencven percet, de végképp nem enged saját csapatom ellen fogadni, legyen az ellenfél akár a Messit foglalkoztató Bőrszalonna. Alázat és Tisztelet a klub és a nemzeti jelképeink előtt, legyen az kabala, címer, Himnusz… Egészséges öntudatra buzdít, nincs plasztikus lazsálás, látszatos közöny, és mindez elképzelhető szélsőségek nélkül is. Gárdonyi Géza fogalmazta meg frappánsan:
A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyen viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.
Szükség van persze új arcokra, új szurkolókra, egyébként is vonzza őket ez a messze földön híres közeg. Viszont fejben felhígulva, közvetve árthatnak ennek a közegnek, már elnézést a kemény kritikáért. Néha pont ez szegi kedvem, belefáradok a modern foci miliőjébe.
A csapatért (is) mindig kiállunk, érte (is) az égbe kiáltunk, édesanyáinkat ezerszer kérlelve sárga-kék mezért. Ötmillió magyarnak hangot adva, kiket amúgy tán’ nem hallana meg a nagyvilág. Kérlek, legközelebb vedd le a sapkád, tiszteletből! Ez a lelátó ereje. Végre focit (is) láttunk, két lagymatag nullnull után. A harmadik percben hirtelen tűnt fel az aznap esti magyar kalapdísz első fénye:
Krisz mellre vette a lasztit, majd bődületes löketet adott a tűzgolyónak. Erre a „desszertre” inni kellett egy kortyot.
Nostradamusnak hinni lehet: ha a MOL Aréna első mérkőzésén esett az eső, az 51.-re sem küld aszályt egyazon ellenféllel szemben. Kis túlzással a Trencsén volt ennek az igénynek a legkombinatívabb csapata, mely a legszebb focit játszotta szombat este az Arénánkban. Ilyenkor a diadal ereje is felerősödik, egy busznyi vendégszurkolóval a túloldalon, kiknek csak pillanatokra szegte kedvét saját örömünk. Elmélázó hátvédsorunk mellett ki is sakkozták a trencséniek, hogy visszajöjjön a hangjuk. Elkepesztő harcot hozott az első játékrész ezután, visszaköltözött a foci Dunaszerdahelyre.
Mindenképp sajnálhatta, aki a korábbi gyengébb játékok miatt inkább a szoba melegét választotta szombat este.
Nem kétséges, hogy ezek után elmarad a „köret” kritizálása a világhálón. Ámbár a „sapkás” etűd miatt még kényelmetlenül éreztem magam 3:1 után is, csupán intő elrettentésből kezdtem a jegyzetem nyafogással. A győzelem fontos, de nem keverendő össze a tisztelettel, ami még ennél is fontosabb. Szeretem, ha a második félidőben a B-közép előtt retteg az ellenfél kapusa. Szeretem, mert (sokszor írtam már) így 45 percünk van a két frontos „háborúra”. Harapófogóba kerül az ellenfél, amiből általában sem erővel, sem csellel nem tud szabadulni. Ekkor a lélektan megengedi azt a luxust is, amit Kalmár Zsolti pimaszul meglépett. Háttal állva, ollózva, de ajtó-ablak helyzetben esélyt sem adva a vendégek kapusának, aki még a kapufa keménységét is tesztelte: megmérettetett és alul maradt.
Ritka szép találat volt, olyan erőket szabadított fel a lelátón, melyek régóta szunnyadtak már a mélyben. Parádés!
Sokunk szemében égett még a Szered elleni botlás, a zsolnaiak malőre, majd azok aznapi újabb veresége. Ennek ellenére is, meg kell tanulnunk csak saját magunkra figyelni, a saját játékunkra, a lelátó rezgéseire. 2:1-nél nem volt ember, aki kétségbe vonta volna a három pontunkat, de bebiztosítani azt így is kutya kötelesség. S ha már két magyar fiú betalált, a harmadik sem maradhatott meddő. Egyszerűbben mondva, amit az élet elvesz nem vész el örökre, ha bízunk magunkban. De mert bízunk magunkban duplán adja vissza azt a sors. Itt is, ott is! Vida Máté – akit hiányoltam a kezdőből -, immár „kivégezte” druszája, Csák Máté piros seregét. A lefújás után kezdetét vette a fieszta. Három a csók, három a magyar igazság…
Utóirat: Dunaszerdahely futballváros, mindig is az volt, és remélhetőleg az is marad, ám ezért naponta tenni kell. Kérlek, legközelebb tiszteld meg a Himnuszt! Emeld meg a kalapod…
(Roberto)