Mintha tegnap lett volna – 1989. november 17-e, péntek koraeste volt, kint nyirkos idő. Teljesen pontosan emlékszem rá: a hétvégén a Dunaszerdahely nyugati részén található Merkúr étteremben találkozgattunk a barátainkkal, ami számomra a város másik végén volt. Az időjárás miatt nem is igazán akaródzott kilépnem a lakásból, ám a Pozsonyban dolgozó kisöcsikém akkor ért haza, így autójával „kivitt az emberek közé”.
A kazettáról egy olyan „betiltott” énekes hangja szólt, akit nem sok ember ismert (de a rettegett titkosrendőrség nagyon is jól), de később már majdnem mindenki, hogy azt követően majdnem mindenki el is felejtse. Ivan Hoffman ezt énekelte:
„…nech mi nehovoria, že mám vravieť hlasno, tí, čo tichým včera rozbíjali ústa, nech sa netvária, že už v tom majú jasno, tí, čo s veľkou slávou a za moje dane objavili chrústa…“
Vajon ki gondolhatta akkor, hogy pont azokban a percekben tört ki Prágában az egykori Csehszlovákia egyik legnagyobb eseménye, a bársonyos forradalom?
Azóta eltelt harminc év, mi pedig egy, szinte elképzelhetetlenül különböző világban élünk, mint amilyen 1989-ben volt. Aki ezt nem élte át, nem érti, a fiatalabbak pedig nem is hiszik el. Tudatosítani kell, hogy csak azok rendelkeznek valamiféle valóságos, saját emlékekkel azokról az időkről, aki ma nagyjából ötven év körüliek vagy idősebbek. Ezek közül sok emlék torz és idealizált is. A népszerű „a szocializmusban jobb volt” jelmondat minden egyes része badarság, főleg, ha azok terjesztik, akik az „életszerű szocializmust” sohasem tapasztalták meg a saját bőrükön.
Nem jobb, csak más volt akkor. Egy kalitkába voltunk zárva, tüskés kerítéssel, határőrséggel, megtöltött fegyverekkel, idomított kutyákkal és elaknásított határokkal elválasztva az állítólag rothadó Nyugattól – paradox módon mindezzel a saját lakosság volt célba véve. Keletre pedig csodálattal kellett tekintenünk, az „Örökké a Szovjetunióval és senki mással” jelmondattal a lelkünkben. Hogy az üzletekben nem volt kapható ez-az, hogy legfeljebb a Balatonhoz lehetett elmenni kirándulni, illetve a bolgár tengerpartra, hogy a vallást kelletlenül tűrték csak meg, hogy a más vélemény nemcsak, hogy nemkívánatos, hanem szó szerint tiltott volt, és hogy annak terjesztői üldözötté váltak? Gondolják, hogy az ma érdekli a tizenéveseket? Úgysem hisznek önöknek – amikor az európai ember először látott zsiráfot, azt mondta: ilyen állat nem létezik…
Harminc éve kimentünk azokra terekre, és semmiképpen sem azért, mert nem volt mivel kitörölnünk a seggünket vagy mert a trópusi gyümölcsökért sorba kellett állni, és azt is csak karácsony előtt. A szabadság utáni vágy hajtott ki minket oda. Igen, minden bizonnyal voltak hibák, egyes dolgokat máshogy és jobban is lehetett volna csinálni – de az alapkövetelés teljesítve lett: van választási lehetőségünk. Ám olyan rossz érzés fog el, amiért nem tudatosítjuk kellőképpen, hogy a szabadság nem magától értetődő dolog, hogy törékeny, hogy védelmezni kell, mert a mai Szlovákiában kezd veszélyeztetett fajjá válni.
És hogy lényegében mit akartam ezzel az egésszel mondani? Aha, már tudom: novembernek nincs vége, november folytatódik…
