Az interjú megjelent a Klikk Out 2012/12. számában. Előfordulhat, hogy az interjú némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta. Fotók: Šenkár Márió
Általában a bevezető írásához az interjú megírása után fogok, nem gyakori, hogy bevezetővel kezdem a pötyögtetést. Ma ezeket a szokásaimat hanyagolom, és teszek egy kivételt, mert úgy gondolom, hogy Výbochová Katarína, a dunaszerdahelyi gyermekotthon igazgatónője válaszaihoz nem szükséges a bevezetőm…
Katika, mit képzeljünk el az alatt a szó alatt, hogy gyermekotthon?
A mi gyermekotthonunk egy olyan hely, ahol azoknak a gyerekeknek próbálunk adni ideiglenes otthont, akiknek nehéz az élethelyzetük, ezáltal nincs lehetőségük a szülőkkel élni. Kevés eset az olyan, amikor a szülő nem szeretne a gyerekkel élni, jellemzőbb a nehéz élethelyzet, ami miatt a szülő nem tudja vállalni a gyerekét. Nevelünk árva gyereket is, vagy félárvákat. Jelenleg a gyerekotthonunkban hetvenhat gyermek van, abból huszonkettő ún. professzionális családban él, a többi négy csoportban Nagymegyeren és egy csoportban Dunaszerdahelyen. Próbáljuk önálló csoportokban nevelni őket, s némileg utánozni a családi fölállítást. Igen, próbáljuk, hogy ne egy institúcióként működtessük az otthont, de ennek is megvan a határa. Ez a közösség nem lehet teljesen rendszer nélküli.
A közvéleményben megmaradt, hogy amikor kimondjuk, „gyermekotthon”, az első pillanatban egy institúciót képzelünk el. Ha eltekintünk ettől a szemlélettől, mit fedezünk fel?
Kétféleképpen közelíteném meg, ahogy én ezt látom.
Egy része a társadalomnak sajnálja a gyerekeket. Úgy veszi őket, hogy szegények, senki se törődik velük. A társadalom másik része elítéli őket. Úgy véli, hogy a gyermekotthonban rossz gyerekek vannak, és őket el kell ítélni, hiszen nekem sem segített senki gyerekkoromban, miért pont én segítsek valaki máson.
Gyermekotthonról és hasonló témákról év végén beszélünk a legtöbbet, például ez interjú során is… Hála istennek, hogy legalább az év végén, vagy…? Mennyire zökkenti ki a gyerekeket, ha az év végére van sűrítve minden?
Amikor beléptem az otthonba tizenhárom éve, próbáltam hangosabban és nyilvánosan terjeszteni, hogy mi nem csak karácsonykor vagyunk itt a gyerekekkel. Viszont rájöttem, hogy a karácsony mégiscsak hoz valamit magával az érzelmi szinten. Elérzékenyül mindenki, aki elképzeli, hogy család nélkül töltik a gyerekek a karácsonyt.
Másrészt a karácsony a gyerekeknek egy nagyon nehéz időszak. Igen, részben megszokták, hogy kapnak ajándékot, de igazából nem azután vágynak. Nem mondják ki hangosan, de ebben az időszakban nagy a feszültség. Azok között, akik nem mehetnek haza rokonhoz vagy ismerőshöz.
Karácsonykor kizökkennek a mindennapi megszokott menetből, több a szabadidő…
Amíg mindegyik a gyermekotthonban van, úgy érzik, hogy egy sorson osztoznak, viszont karácsonykor az a fele, mely marad, főleg arra gondol, hogy én miért nem mehetek, értem miért nem jön el valaki…
Milyen folyamat az, amikor első ízben jön egy gyerek az otthonba?
Az főleg attól függ, hogy előzőleg milyen helyzetben éltek.
Vannak szülők, akik olyan nehéz helyzetbe jutottak, hogy saját maguk kérik az elhelyezést. Higgye el, ez a jobbik eset, mert a gyerek valamilyen szinten már fel van rá készülve. Más eset, amikor nem szülői beleegyezéssel történik az elhelyezés, de a gyerek érdekét szolgálja, mert valami otthon fenyegeti, szülő lelki betegsége stb. Ezekben az esetekben nehezebb a gyereknek és nekünk is. Amit fontosnak tartunk – fenntartani a szülővel való kapcsolatot – ahogy csak lehetséges.
Nem lehet teljesen, illetve végérvényesen elzárni a gyereket a szüleitől?
Igen, hiszen megtörténik, hogy évente négy-öt gyerek vissza is kerül az eredeti családba, ha ott javul a helyzet.
Beszélgetésünk közben már egyszer elhangzott a rendszer szó…
Manapság az alapvető elv a humanizáció, ennek egyik része az integrálás. Próbáljuk beilleszteni egy közösségbe az összes lelki és testi fogyatékost, bármilyen lelki problémával vagy viselkedési zavarral küzdő gyerekről legyen szó, hogy megadjuk nekik a jobb környezetet. Valamikor az volt a trend, hogy ha testi fogyatékos vagy, akkor téged a testi fogyatékosok közé teszünk. Ma – ami viszont rengeteg problémát hoz magával – egy csoportban tartjuk az egészséges gyerekeket a lelkileg, testileg sérültekkel. Vagy mindent megteszünk azért, hogy a testvérek maradjanak együtt, még akkor is, ha nagyon különböznek. Hadd dicsekedjek, nemrég kaptunk egy minisztériumi elismerést az integrálásban kimutatható jó eredményeinkért.
Ez az integrálás, egy csoportban tartás, nem lehet egyszerű…
Ha nem értenénk az alapelveket, akkor ezt nem tudná senki se csinálni.
Az alapelv az, hogy ha egy gyereket, akinek viselkedési zavarai vannak, elhelyezünk egy specifikus intézményben, ahol mindenkinek viselkedési zavara van, annak nem lesz ott kézzelfogható pozitív példája, és nem érzékeli a normát. A csoportban viszont mindig van, ami húzza és fejlessze őket.
Létezik egy olyan tévhit, hogy a feszültséget vagy a normán kívüli viselkedést egy zárt közösségben ki lehet küszöbölni…
Így van, tényleg létezik ilyen tévhit. Nekünk nem az a célunk, hogy mi alakítsuk a környezetünket, hanem az, hogy formáljuk továbbra is a gyereket. Mondok egy példát. Régebben, amikor a gyerekek valamilyen dühkirohanásban összetörtek egy ajtót, akkor fel lettek szerelve vasajtók – a környezetet alakították. Ma az a célunk, hogy tanulják meg normális lakásban, normális körülmények között kezelni a dühüket. Meghagyom, hogy ez nagyon nehéz.
Mikor lehet, és mikor kell végleg elhagyni az intézményt? Ha elképzelem magam ebben a szituációban, nekem már fél évvel az ominózus búcsúnap előtt gyomorgörcseim lennének…
Igen, nagyon összeszorul a gyerekek gyomra, ha eljön az a nap, amikor menni kell… De ezt ne úgy képzelje el, hogy – és ez is egy tévhit – tizennyolc, és menni kell. Csak az megy el, aki akar, a gyerek dönti el. Aki szeretne még tanulni, addig marad, amíg akar, mert a felső határ ma már huszonhét év.
Mit érez ilyenkor egy pedagógus, aki úgymond végigkísérte a gyereket a gyerekkora nagy részén? Milyen pont ez a nap az egész történetben?
Ez csak egy félidő, mert továbbra is aggódunk, hogy milyen lesz a történet folytatása. Viszont van bennünk egy nagy adag optimizmus, mert mi megtettünk sok mindent ezért a gyerekért, megpróbáltuk vezetni kézen fogva. És most kell megmutatnia, hogy mit tanult. Amikor búcsúzunk a kapunál, az a félidő, mert például akik tíz éve elmentek, azokkal még mindig tartjuk a kapcsolatot, és sokukra nagyon büszkék lehetünk. Sokan megleptek, akikről nem gondoltuk volna, hogy jó folytatása lesz a történetüknek. Ezeket a történeteket továbbra is nagy aggodalommal figyeljük…
Ahogy hallgatom Önt, megerősítve találom azt az érzésemet, hogy az egyik legfontosabb kérdés: Sikerül-e egészséges családot alapítania egy olyan embernek, aki nem egy egészséges családból származik? Ön mit tart a legfontosabbnak? Válaszolhat a ráció és az érzelem is.
Az érzelmi síkon gyakran szoktam mondani, hogy nem igazán láttam egy teljesen boldog és kiegyensúlyozott embert azok között, akik gyermekotthonban nevelkedtek. Nagyon megviseli az emberi lelket, meg a gyerek lelkét egy ilyen elutasítás a szülő részéről. Igazán csak azok boldogok és kiegyensúlyozottak, akik azon kívül, hogy tanulnak és családot alapítanak, részt vesznek plusz egy bizonyos pszichoterápián.
Egy egész emberi életet befolyásoló elutasítás…
Ennek az elutasításnak az ereje olyan nagy, hogy rettentő erőfeszítésbe, munkába kerül meggyőzni egy ilyen gyereket arról, hogy egyáltalán elkezdjen hinni abban, hogy az élet lehet jó, a kapcsolat lehet tartós, a kapcsolatban lehet toleráns, és igenis elismeri a saját hibáit, elfogadja a másiknak a hibáit. És akkor tudok egy kiegyensúlyozott életet élni.
Nem lenne jobb, ha a társadalom nem végzetes tragédiának könyvelné el a gyermekotthont, hanem egy szakmai munka kezdetének, melyben mindent megtesznek, hogy bizonyos mértékben helyrehozzák azt, ami a történet elején el lett rontva?
Igen, azzal együtt, hogy el kell fogadni – nem mindenkit lehet helyrehozni.
Ez a hivatás egyrészt sok türelmet és energiát igényel, sokat elvesz, de másrészt az itt dolgozó ember sokat meríthet. Mi az, amit legjobban őriz magában, amit kapott ettől a gyermekotthontól, a gyerekektől?
Ami elsőre megváltozik, miután valaki idejön dolgozni, az értékrend. Itt tanulja meg az ember igazán, hogy milyen fontos a család, mit adnak a szülők, milyenek az emberi kapcsolatok. Másik dolog, hogy nagyon fejleszti az önismeretet. Ha valaki meg szeretné magát ismerni, hogy milyenek a határai, jöjjön csak ide dolgozni… Sokan mondják, hogy soha nem tanultak meg annyit önmagukról, mint itt.
Hm… Léteznek törvényszerű fejlődések. Az embernek korlátozva vannak a lehetőségei és törvényszerűen azon belül fejlődik. Ennek a fejlődésnek van egy általános határa. Viszont ma amondó vagyok, hogy hiszek a csodában, hogy egyszerűen vannak dolgok, melyek csodával határos módon történnek…
Mert vannak dolgok az ég és a föld között…
Igen, igen… Olyan érdekes szituációkat hoz az élet, hogy valóban regényeket lehetne írni. Ilyen szituációk sokszor megváltoztatnak egyes dolgokat, amelyekkel évekig sikertelenül próbálkoztunk. Például amikor mindennek ellenére csodával határos módon létrejön egy kapcsolat, amilyenre a gyerek már nagyon vágyott.
Milyen elvárásokkal néz a karácsony és az év vége felé?
Az volna a legjobb, ha nyugodtan telnének az ünnepek. Azt kell figyelembe venni, hogy az ünnepek a gyermekotthonban nagyobb rizikóval járnak, mert nagyobb az érzelmi megterhelés. Nagyobb az öröm, de a fájdalmak is nagyobbak. És ugye jön az év utolsó napja, itt kezdődnek az első próbálkozások az alkohollal és más csábításokkal, utcabállal.
Katika, milyen legyen a végszó?
Amit megtanultam ebben a munkában, az a türelem. Én különben egy türelmetlen természet vagyok, amikor hárman állnak előttem a sorban és lassan megy, inkább megfordulok és elmegyek…
Szóval itt tanultam meg, hogy meg kell adni az esélyt, nem csak századszor, hanem ezredszer is, mert mindig ott van a remény, hogy egyszer megváltozik, egyszer lesz foganatja és egyszer sikerül. Ezért vállaljuk ezeknek a gyerekeknek a nevelését, nem azért, mert holmi mártírok vagyunk. Megadni az esélyt és várni a csodát, mely gyakran megtörténik.