Néhány héttel ezelőtt egy esős szombati napon búcsút intettem a západi (nyugati lakótelep) cukorgyár már nem létező alakjának, hogy megkezdődjön falusi életünk egy csodaszép zsákutcában, valahol a végtelen kukoricamezők és a hatalmas jegenyefák között.
Élvezem az alkotás örömét, hogy valami megszületik, újjáéled a kezem alatt. Ettől már csak az jobb érzés, ha ebben az alkotásban mások is örömüket lelik. A Fiúknak két ügyeskezű mesterember házikót épített, amiből nyulakat, őzikéket, traktort lesnek. Jó, tudom befesteni valamit nem nagy kunszt… mégis valamit készíteni két kézzel a gyermeked számára, mindig nagy élmény.
Kitartóan bújom az internetet és keresem, mivel tudnám feléleszteni ezt a két búslakodó leandert.
Újabban kedvenc csoportom a Vidéken bénázók nevű, ahol közös nevetéssel kísérjük figyelemmel egymás ügyetlen, botladozó falusi életét.
A szomszéd bácsival hosszú perceken át sopánkodunk a gyér baracktermésen, és szinte megsiratom a látványt, amikor is az a kevés termés is a földön végzi. Nagy a szomorúság.
„Jaj, Mamu, biztosan kinevetnél, ha látnád, milyen örömmel járok ki a komposztálónkhoz. Mi ebben a tudomány? Hisz régen is volt gané, arra dobtatok mindent, nem csináltak ebből akkora tudományt. Még használati utasítást is kaptam mellé…“
Hogy is tudtunk eddig komposztáló nélkül élni?
Ez az otthon visszarepít a nyárasdi mákos fogú gyerekkoromba, megint ott érzem magam. Hallom a kecskék mekegését, félek a kakastól, aki megkergetett és édes gondtalanság tölti ki a napjaimat.