Olyan könnyen odavetjük a másiknak, „egy ilyen optimistának könnyű”, vagy „neked persze mindig félig üres az a bizonyos pohár”. De ismerhetjük a másikat annyira, hogy besorolhassuk őket egyik, vagy másik kategóriába? Van-e egyáltalán olyan ember, aki csak az egyikbe, vagy a másikba tartozik? Erről elmélkedünk ma egy kicsit Nagy Erikával, Gaál Adrianával és Jakubecz Lacival. Köszönjük a remek válaszokat!
NAGY ERIKA
(újságíró)
Te általában hogy látod a dolgokat? Félig üres a pohár, vagy félig teli?
Nálam az a bizonyos pohár mindig félig van teli, de nem élek álomvilágban és rózsaszín szemüvegem sincs. Konstruktív hozzáállással igyekszem a helyes megoldást megtalálni minden helyzetben. A legnehezebb helyzetben sem gondolok soha a félig üres pohárra, mint ahogy arra sem, hogy majd maguktól rendeződnek a dolgok.
Mikor jön el az a pont, amikor már nem reménykedsz tovább és inkább felkészíted magad a legrosszabbra?
Én a végsőkig reménykedő típus vagyok, soha nem adom fel. Elcsépelt mondásnak tűnik, de nálam valóban a remény hal meg utoljára. Tartom magam Edison gondolatához, miszerint amikor azt gondolom, hogy minden lehetőséget kimerítettem már, legalább egy még mindig van. Képes vagyok arra, hogy egy rosszul kezdődő nap végét is csodálatossá varázsoljam. Néha úgy is, hogy semmi különös nem történik.
Az életed melyik területe az, ahol soha nem veszíted el az optimizmusodat?
Optimistaként mindig hiszek abban, hogy az én füvem is van olyan zöld, mint a szomszédé. Hiszem, hogy az én problémám sem nagyobb, mint másé. Ja, és hiszek abban, hogy amikor már azt gondolom, hogy nem bírom, még mindig van annyi erő bennem, hogy véghez vigyem azt, amit akarok.
JAKUBECZ LÁSZLÓ
(rádiós műsorvezető)
Fotó: Molnár Csaba
Te általában hogy látod a dolgokat? Félig üres a pohár, vagy félig teli?
Mikor hogy. Hangulattól s a körülményektől is függ, na meg a helyzettől. Alapvetően úgy gondolom, hogy mindkettő igaz. Igyekszem azért a legnehezebb pillanatokban sem elveszíteni a reményt.
Mikor jön el az a pont, amikor már nem reménykedsz tovább és inkább felkészíted magad a legrosszabbra?
Borzasztóan nehezen adok fel bármit is. Általában a végsőkig igyekszem kitartani. Talán amiatt is, mivel voltak időszakaim, amikor tán túlzottan könnyedén adtam fel dolgokat. Manapság úgy vagyok ezzel, hogy a remény hal meg utoljára. Amíg tudok és lehet, kitartok.
Az életed melyik területe az, ahol soha nem veszíted el az optimizmusodat?
Sokan szerintem nem is gondolnák rólam, de én alapvetően egy eléggé vívódó, önmarcangoló típusú ember vagyok. Voltak a múltban olyan időszakaim, amikor olyanokat gondoltam, hogy azokból a kátyúkból, meg mindenféle „belső kutakból”, amikbe belekerültem, lehetetlenség kiutat találnom. Aztán valahogy mégis kikecmeregtem belőlük. Szóval a válaszom az, hogy úgy érzem, a belső világom „területén” váltam megrögzött optimistává, és erre talán épp a múltbéli „vesztes csatáim” tanítottak meg engem.
GAÁL ADRIANA
(óvodaigazgató)
Te általában hogy látod a dolgokat? Félig üres a pohár, vagy félig teli?
Jelenleg a félig üres pohár félig teli van, de többnyire azért a poharam félig van tele. Van, hogy túlzott optimizmus jellemez, hajlamos vagyok a dolgokat az előnyös oldalukról szemlélni, mindenben a pozitívat látni. Két lábbal állok a földön, de úgy gondolom, néha muszáj elrugaszkodni a valóságtól. Az álmodozás, ez a fajta rózsaszín szemüveg valahol szakmai ártalom is, hiszen az óvónők olvassák a legtöbb mesét a világon.
Mikor jön el az a pont, amikor már nem reménykedsz tovább és inkább felkészíted magad a legrosszabbra?
Az a pont, szerencsére, ez idáig nem jött el. Bármi negatívat hozott az élet, akár magánéleti krízissel vagy egészségi problémákkal kellett szembesüljek, a remény mindig velem volt. Az alagút végén hajthatatlanul kerestem és keresem a fényt, a feladás vagy a legrosszabb elfogadása számomra nem opció.
Az életed melyik területe az, ahol soha nem veszíted el az optimizmusodat?
Elsősorban a családom. A fiaimba vetett hitem örök. Másodsorban a hivatásom, amely állandó megújulást, önvizsgálatot, önfejlesztést kíván. Itt az optimista szemléletmód, melyet a gyermekek szeretete, ragaszkodása, személyiségükben és tudásukban visszatükröződő munkánk, az irányukból érkező pozitív visszacsatolás táplál, a szakmai kiteljesedés alapvető feltétele, s egyben a kiégés ellenszere is.