FOTÓK: FEKETE NÁNDOR
Ma egy igazi „rosszfiú” lesz a vendégünk, de inkább úgy mondanám, abban a korban mindez talán normális volt: szakadt farmer, haverok, sör, rockzene és foci minden mennyiségben. Kánya Zoltánnal a nyolcvanas évek legelejétől idézhetünk fel képeket, eseményeket, személyiségeket a DAC háza tájáról. Ahogy ő fogalmazott, legkisebb gyerekként a családban hamar önállóságot tanult, viszont ha DAC-meccsről volt szó, megfeledkezett akár a jegygyűrű vásárlásról is, aztán másnap szépen elsimította a dolgokat a maga módján. Edda után szabadon: „nincs semmim, nincs senkim ezen a világon, de a focim megmaradt!”
Zoli, kezdjük az elején, nekem is új lesz, amit hallani fogok, mert személyesen nem vagyunk napi kontaktusban, sőt… Szóval, DAColjunk egyet!
Pozsonyba jártam középiskolába, abban az időben mindenki egyforma volt, de aki rockernek nézett ki, arról tudtad, hogy biztos magyar. Összejöttünk a srácokkal sörözni, meg dumálni, az egész Felvidékről járt oda a mi fajtánkból.
Aztán a „Kelecs” barátom mesélte, hogy a DAC divíziót nyert, és a városban nagy fociláz kezdődött. Hogy ott a Szikora Gyuri és azt beszélik, brazilok játszanak Szerdahelyen – ugye a DAC szerelését összetévesztették a brazil válogatottéval.
Kelecs hívott, hogy menjünk le megnézni Szikorát, Gőgh Kálmán, meg a többiek. Nem volt még úgy mozgásterünk, csak autóbusz esetleg autóstopp, de nagy nehezen sikerült eljutnom egy tévés meccsre. Ezt megelőzően csak a magyar válogatotton voltam, ami ugye szintén a szívem csücske, a magyar–Svájc meccset 3:0-ra nyertük.
Na ugyanezt a focilázat találtam Szerdahelyen is, ott folytattam a DAC-stadionban, meg a magyaros dolgokat is persze. Elkezdett érdekelni a DAC, már nem csak a Fradi volt, meg a válogatott, ott volt a DAC is nekem.
Másodszorra sem sikerült a feljutás a ligába, a Ligetfalu megelőzött minket, majd abban az évben, mikor összejött, besoroztak katonának és nem lehettem ott a sikernél. Katonaságnál jöttek a hírek, cikiztek, hogy kikaptunk 8:0-ra például. A vezetőség, Weisz Misi bácsi, meg a Reisz Árpi rájöttek, hogy erősíteni kell. Mičinec a kedvencem volt, igazi gólvágó, úgy emlékszem, 800 ezer koronáért vásároltuk ki, az hatalmas összeg volt. Válogatott játékos volt, ugye. Pecze Károly volt az edző, de Szikora a máglyagyújtó, ő indította el az egészet. Leszerelés után az első kupameccs, a Limassol ellen, aztán a berni Young Boys, akik úgy néztek ki, mint az Interisták.
Egyházgelléből származom, ebben nőttem fel: az Aranycsapat, Mičinec, Kapko, Pavlík, Liba, Šrámek, nagy nevek! Kellett hozzá egy jó edző, persze…
Elég önállóan nőttem fel, ötödik gyerekként a családban, négy bátyám volt, egy sajnos már nem él közülük. Hamar elvesztettem a szüleimet is. Sosem voltam jó gyerek, inkább az a lázadó rosszfiú, ha nem volt pénzem, a barátok befizettek meccsre, el is vittek kocsival. Akkor a barátságnak más fogalma volt, mint napjainkban, általában söröztünk.
A DAC-stadionban a régi büfé környékén volt a törzshelyünk, ez ugye a régi főtribün és a „szeveri” oldal sarka lényegében.
A suli és a katonaság után visszakerültem Pozsonyba, összejöttem a jövendőbeli feleségemmel. Egyszer aztán mentünk volna jegygyűrűt venni, de aznap meccs volt, és megfeledkeztem a randiról. Nem volt még mobil, meg ilyenek, estére találkoztunk, és mondta a párom, hogy nem lesz ez így jó. Azt válaszoltam, hogy nincs semmi gond, győzött a DAC, majd holnap elmegyünk gyűrűt venni. Úgy is volt, majd Felbárra költöztünk, azóta is együtt vagyunk hálistennek. Két szép lányunk született.
Említetted a rockzenét, hogy jött össze ez a focival például?
Lényegében a bátyaim után, ahogy a Fradi is például. Bakelit lemezek, Skorpió, Omega, Korál, Piramis. A zene is olyan az életemben, akár a foci, nem tudnék meglenni nélküle. Abban az időben Szabad Európát hallgattunk, és eljutott a vasfüggöny alatt a levelem Cseke Lászlóhoz Münchenbe, aki lejátszotta nekem a Beatricét. Egyházgelléből Münchenbe, elképzelhetetlen volt szinte. Szakadt farmer, bőrkabát, ugyanabban jártunk meccsre is, amiben a koncertekre. Mikor elveszítettem a szüleimet, rám illett az az Edda dal, hogy:
nincs semmim, nincs senkim ezen a világon, de a zeném, meg a focim megmaradt.
Egyszer vonattal mentünk Pozsonyból a feleségemmel Prágába meccsre, kikaptunk 6:0-ra, majd kisudvarnokiak hoztak haza minket kocsival…
Mikor megszületett a nagyobbik lányom, éppen Besztercebánya környékén dolgoztunk, összetalálkoztam Karol Polák riporterrel. Beszélgettünk, mondta, hogy ilyen fociláz, mint Szerdahelyen, talán sehol máshol nincs az országban. A drukkerekről is csak pozitívumot mondott, értett magyarul is ugye. Jött a következő generáció, Diňával, aztán a Bari Jenővel a ’95-ös kupadöntő, amit elveszítettünk. Aztán elmaradtak a szponzorok, akadozott a szekér.
Ahogy Karol Polák is mondta, dolgozhattam bárhol az országban, mindenhol tudták, hogy a magyar ember dolgos ember, Pozsonyban is, aki szakember volt, vagy csákányozott, biztosan magyarul szólt hozzád.
2008-ban volt az az eset a DAC–Slovanon ugye, ott voltam a lelátó mellett, mindent láttam. Azt is, ahogy megindultak a rendőrök felénk, talán bántotta a fülüket a magyar szó.
Aztán odahaza a híradóban teljesen másképp adták elő a dolgot, na akkor nagyot csalódtam ebben a rendszerben. Méghogy demokrácia…
Térjünk rá a DAC újabb kori történelmére, mit fűznél még hozzá?
Nélkülünk a szlovák bajnokság nem sokat érne. Mohseni idején, mikor meghallottam a fúziót, nagyon megörültem, végre újra első liga lesz Szerdahelyen. De nem értettem azokat a meccseket, aztán azon aggódtam, nehogy kiessünk megint. Jött a Világi, a Nagyszombat elleni meccs után a füvön ünnepeltünk. Ez a korszak már nagyon jól működik, amik fel lettek építve, még Weisz Misi bácsiék sem tudták volna véghez vinni, pedig akkor rengeteg szövetkezet szponzorált minket.
2015-ben volt a Felvidék–Székelyföld meccs, korábban sosem volt olyan, hogy mindkét csapatnak szívből tudjak szurkolni, akkor megadatott.
Tudják rólam a családban, hogy ha DAC-meccs van, vagy válogatott, meg Fradi, akkor apu focin van, vagy focit néz. Sokáig nem volt DAC-sálam, valahogy úgy voltam vele, hogy nem kifelé kell mutatni, mit érez az ember, az ott van belül. Erre jó hely most a B3-as szektor, ahol minden meccset végigszurkolok az Arénában. DAColunk és őrizzük a magyarságunkat, dunaszerdahelyiek vagyunk mind, szurkoljunk hát a DAC-nak, és ne ijedjünk meg, hogy bajnokok lehetünk!
Bizony ne ijedjünk meg! Zoli, köszönöm a beszélgetést, és köszönöm, hogy felidézhettem veled azt az életutat, ahogyan édesapám is eljutott a nemzeti tizenegytől a DAC-ig. Mindent bele!
(Roberto)
ELŐZŐ RÉSZEK:
BEMUTATKOZNÉK, DAC-SZURKOLÓ VAGYOK…