FOTÓ: JOJO SAMEK ARCHÍV FELVÉTELE
Elérzékenyülök a nemzeten, otthon ülve egy könyvet szorongatva. Történelem van benne, kemény csaták, nagy győzelmek, magyarok cselekedetei. Ez csak egy könyv, na de mire legyen büszke egy magyar ember, ha nem a saját népére, a hármas halmon nyugvó kettős keresztre. Szent Istvánra, ahogy felajánlja országát a Szűz Máriának. De ugyanígy Koppány vezérre, Tar Zerind fiára, meg a pogány táltosokra. Csaba királyfi csillagösvényére, Thököly és a Rákócziak Felvidékére. Hajdú „Bé” hasonló szenvedélyes dumát nyomott a közvetítés elején, benne volt a balsors is:
„Lehet Eb-re jutni oda-vissza győzelemmel Norvégia ellen, amikor teltház előtt a magasba repíti mesterét a csapat, és lehet egyetlen meccsen, a javítás lehetősége nélkül, üres lelátók előtt, ahol biztosan csak képzeletben dobhatja majd fel magasba mesterét a csapat. Ez az egyetlen negatívan pozitív hír…”
Valahogy így, a fene se’ tud egy ilyen este emlékezni minden részletre, de mindkét állításban benne van a DAC!
Biztos vagyok benne ugyanakkor, hogy a legnagyobb feltalálóink odahaza magányukban ügyködve tették naggyá a nemzetet. Rossi, aki lélekben magyar (ezt ő mondta), talán éppen lefőzte a sokadik kávéját, hogy általa telefonon keresztül a legjobb tanácsokat adhassa segítőjének a Puskásban. Vajon mennyi idő kellett például Irinyi Jánosnak, míg megalkotta gyufáját, és Szentgyörgyi valóban csak a véletlennek köszönheti a C-vitamint? De legyen egy csepp Felvidék is megint, legyen Jedlik Ányos szódásszifonja. Kellhet majd a fröccshöz, meccs után, örömre is, bánatra is orvosság.
Szóval ezek mind amolyan „alvó ügynökök” voltak, akkor ébredtek, mikor kellett, de robbantak, ahogy Teller Ede hidrogénbombája. Igen, a nagy győzelmekhez olykor a szerencse is szükségeltetik, de szív nélkül Fortuna Istenasszony sem tér be hozzánk Zwack Unicumjára!
Napokkal ezelőtt találtam egy képet az emlékeim közt, a Trollfociról osztva. Egy bolyhos kiscica tigrisnek látja magát a víztócsában, merthogy merjünk nagyot álmodni! Ez a kiscica, olyan, mint a Máté fiam – gondoltam – mire Emese nővérkéjével futni fognak, a nemzeti tizenegy a portugálokkal játszhat az Eb-n. Talán megint olyan 3:3-at, mint „franciában”, és addigra már tigris lesz a kiscicából, víztócsa nélkül is. Az első félidő, valljuk be, nem a szánk íze szerint alakult, hogy következetes legyek, nem volt egy Gundel palacsinta. Az a fókazsírral megkent labda olcsón becsusszant Gulácsi kezei között.
A magyar foci anno Puskás Öcsivel tartotta rettegésben a világot, akkor még ezeknek a vikingeknek talán füves pályájuk sem volt. Most meg vezetnek a Puskásban…
Most Szoboszlaink van, meg szerdahelyi Kalmárunk. A fordulást követően Gamamb József képzeletben tekert egy sebességfokozatot felfelé a T-modelljén, a magyar csapat pedig bár pöfögve, de elindult a kapaszkodón. Azért milyen kár, hogy most vészes idők vannak, üresek a kocsmák, tüzek csak lélekben, vagy az udvaron gyúlhatnak. Felgyorsulnak az események, Rossi mester cserét mond a telefonjába, három perc marad, talán még annyi sem. Emese álmot lát éppen, egy Nego nevű fiú ki fog egyenlíteni, és ez a „csokigyerek” meg fogja csókolni a címert a mellén. „Lajosunk” első góljával egyenlít! A kicsilány álma beteljesül, de tovább alszik, Máté az, aki ébredezik. Isten ajándéka!
Enni kér, látni akarja a „kiscica” az emberrakást. SZOBOSZLAI! OTT VAN BAMMEG! Hajdú „Bé” megőrül, 15 millió magyar megörül!
Ez nem egy sípszó, hanem három! – az öklömet rázom! Vége van, éppen történelmet írunk, látod fiam, és erre a képre te emlékezni fogsz! Négy-öt év után, álomsorsolás ide vagy oda, ez a nemzet, ki annyi nagyságot adott a világnak, ismét megcsinálta! Újra lehet énekelni, hogy „Indul az utazás”, és sok futballszerető ember megkapta a legtesthezállóbb motivációt a jövőre nézve, miért kell vigyázniuk egymásra. A sok „alvó ügynök” nagyokat mert álmodni, és amit pár napja azzal a cicás-tigrises képpel szentimentálisan vizionáltam, mostanra valóság lett. Meghatódtam, de Petőfi sejhette, mekkora bonyodalom támad 12 pontból? Hogy írjam le szubjektíven, érzelmektől átitatva a legjobban, de mégis tömören, mit érzek? Boros Pistabácsi felírta a falára, hogy „csorognak a könnyei”, válaszként üzenem: Pistabá, veled együtt csorgok!
Szép volt fiúk, egy nemzet munkája van benne! Altatót szaval már apa gyermekének: „Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább… Szundít a labda, meg a sip,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik –
aludj el szépen” Magyarország! József Attila is büszke lenne Rád!
(Roberto)