Az interjú megjelent a Klikk Out 2020/10. számában. Fotók: Ugróczky István További festmények: kisskukurica.com A 2021-es év kezdetén felidézzük tavalyi nagyinterjúinkat a nyomtatott lapszámainkból.
Lapunk megjelenésekor már sajnos véget ért a Hazai pályán c. kiállítás a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában, melyen a látogató megismerkedhetett többek között a kisfaludi származású Kiss Márta festőművész legújabb, gyerekeket ábrázoló léleksimogató és gondolatébresztő alkotásaival is. Abban a környezetben ültünk le és beszélgettünk egy alaposat az egész pályájáról!
Ha jól tudom, Petőfi Sándor döntötte el, hogy képzőművész, festőművész leszel – hogy is volt ez?
Hetedik osztályos voltam, amikor anyukám, aki az egyházgellei alapiskolában volt tanítónéni, megkért, rajzoljam le Petőfi Sándort, hogy kitehessük a faliújságra.
Egyik este elment aludni, és mikor felébredt, látta, hogy egy A2-es rajzlapra milyen Petőfit rajzoltam.
Persze előtte is sejtette, de akkor tudatosult benne, hogy tehetséges vagyok és beíratott a dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskolába. Ott pedig Pápay Margithoz kerültem, aki felkészített végül a pozsonyi művészeti középiskolára.
Ez azt jelenti, hogy addigra, kamaszkorodra nem is maradt más opció?
Átlagos tanuló voltam, és ez volt a legkézenfekvőbb. Körülbelül nyolcvan jelentkezőből kerültem be a nyolc közé, akit felvettek – akkor lepkéket lehetett volna velem fogatni.
A középsuli után először a képzőművészeti egyetemre (VŠVU) jelentkeztél, de épp lecsúsztál, felvettek viszont a Komenský Egyetem Pedagógiai Karára, képzőművészet szakirányra. Kívülállóként azt gondolnám, hogy lecsupaszítva az a különbség, hogy egyik helyen arra tanítanak meg, hogyan foglalkozz a magad technikájával, amott pedig arra, hogyan foglalkozz másokéval…
Egy egyetem nagyon fontos pontja annak, hogy az alkotó megtanuljon művészként is gondolkodni. Nemcsak eszközökkel és technikailag kifejezni, amit akar, hanem átgondolni a filozófiai és művészettörténeti hátterét. Minket a munkára neveltek és úgymond a realitásban nőttünk fel.
A művészi gondolkodás mindig elkerült engem, középiskolán sem voltam az az elvont képzőművész, és talán most sem vagyok. 🙂
Szóval én a mai napig érzem a hiányosságaimat ezen a téren, mivel nem végeztem akadémiát, de ezt lehet idővel még pótolni fogom.
A pedagógián megtanuljuk, hogyan hozzuk ki a gyerkőcből a maximumot. Nagy szerencsém volt, hogy egy tapasztalt képzőművész, Brunovszky Dániel tanított engem, aki a 80-as, 90-es évek neoexpresszionista vonalának jelentős egyénisége volt, és felfedezte bennem, hogy megy a figurális rajzolás, mennek a különböző kompozíciók. Ő nagyon támogatott és fogta a kezemet, elvitt különböző szimpóziumokra, művészeti találkozókra, ami elindított és önbizalmat adott, hogy nekem ezt folytatnom kell.
Az a technika, melyet ma alkalmazol, már az egyetem alatt is kialakult?
Az évek folyamán formálódott. Úgy érzem, hogy mostanra megtaláltam, főleg a technikai részét. Azzal, hogy anyagiságot tatalmaznak a képeim, az egyediségüket már megleltem. Emellett nem egy témára koncentrálok állandóan, de mindig van azért egy cél, amihez próbálok eljutni.
Például a kiállításon megtekinthető festményeimen szereplő gyerekek. Ők az én drágaságaim.
Minden olyan gyermeket, aki számít nekem, és akivel építő jelleggel hatunk egymásra, szeretném ábrázolni, úgyhogy ennek még lesz folytatása.
Ha már itt tartunk, kiválasztottam három festményedet, vagy inkább szettedet, melynek kíváncsi volnék a történetére, és éppen ez az egyik, a természetbe beleolvadó meztelen gyermekekkel. (Címeik: Na, mit fogunk játszani? / 2020 márciusában / 2020 áprilisában)
Az egész úgy történt, hogy megkértem a szülőket, anyukákat, hogy küldjenek fotót a csóré gyerkőcről, hogy ezzel is úgymond engedélyt kapjak arra, hogy így megfestjem őket.
Elsőre nem furcsállották ezt a kérést?
Egy hétig birkóztam ezzel a kérdéssel, hogy szabad-e ilyesmit vagy sem, de a művészetben a barokk angyalkák is és rengetegen meztelenek, majd arra lyukadtam ki, hogy ez nem lehet gond. A természetességet akartam ábrázolni. Hogy a rügyező-zöldellő erdőben mennyire mutatkozik meg a naiv szépség, és mivel le vannak vetkőztetve, a természetességet nem takarja/rontja el semmi. A naivitásban és a naturalisztikusságban rejlik a lényege. Hogyan transzformálódnak az emberek a természetben, mennyire áttetszőek lehetünk, hisz ugyanonnan származunk, a természet domináns. A kérdés a jövőkép, hogy mi is vár ezekre a gyerekekre.
A másik festményed, aminek a hátterére kíváncsi volnék, az Ideje aludni menni című, mellyel a VÚB Alapítvány versenyén néhány éve második helyezést értél el…
Arra az eredményre nem is számítottam, de nagyon sokat hozzátett ahhoz, hogy tudatosítsam, van keresnivalóm a művészi pályán. Azt a paraszti, vidéki világot szerettem volna általa megfogalmazni, ahonnan én is származom, a címe pedig a festői sors által is magyarázatot nyer, hiszen nem egyszer akkor megyek én is aludni, mikor már kukorítanak a kakasok.
Amikor beküldtem a festményt, csak annyit írtam az annotációjába, hogy „azt festem, ami van, és az van, hogy ideje aludni menni”. Nem magyaráztam túl, szeretem, ha egy festmény magáért beszél, és nem nagyon kell hozzá koncepciót fűzni.
Én úgy képzelem el a képzőművészetet, hogy esztétikailag akarom általa gazdagítani a lelkemet, gondolataimat, és nem annyira érzem szükségét, hogy hozzáolvassak az adott alkotáshoz. Én is mindig próbálok azért gondolatot fűzni a festményeimhez, de nem érzem igényét, hogy megmagyarázzam.
A harmadik kép, aminek érdekelt a története, a Konzum című, mely egy kukát ábrázol és a környezetét…
Az a diplomamunkám volt, egy nyolc képből álló széria. „Interakció” volt a diplomamunkám címe, és azt próbálgattam, hogy a dolgok mennyire hatnak egymásra. Több rétegben dolgoztam fel a témát. Először a plakátokból, szórólapokból, melyek hatnak ránk, csináltam egy dekollázst – felragasztottam és letépkedtem őket. Azáltal, hogy a körülöttünk lévő reklámok befolyásolnak bennünket, rengeteg dolgot megveszünk, és a végeredmény a sok szemét, amit az indusztriális környezetbe motívumként belefestettem.
A festménysorozatnak nagyon fontos része, hogy csak nagyon minimálisan tartalmaz akrilszíneket, ugyanis kajákból próbáltam a pigmenteket kihozni.
Tesztelgettem, miből tudnám a színeket előállítani. Mikor festettem, legyek is megszállták a képeket, és attól tartottam, másnapra „elindulnak”, de nem történt semmi ilyesmi, és azzal, hogy ragasztót is belekevertem, megkeményedtek és máig tartanak.
Azta’! Mit szóltak a diplomamunkádhoz?
Vörös diplomával jutalmazták! 🙂
Akkor jólvan. Nagyon beszédesek azok a régebbi képeid is, melyen látható egy udvar tyúkokkal vagy kacsákkal és a háttérben kirajzolódik a RegioJet, vagy egy másikon a Slovakiaring…
Azt a szettet még egy főiskolai kiállításra készítettem 2013-ban, de az volt a lényege, hogy kifejezzem azt a futurizmust, kontrasztot, hogy mennyire más az egyszerű parasztvilág, viszont már a mi perifériánkon is ott van technológia és a fejlődés, nem tudjuk kiiktatni, és lehet, hogy nem is kell.
Találkozol olyan reakciókkal a képeidet illetően, amelyek téged is meglepnek?
Például a gyermekes nagy képnél kérdezték, hogy vannak-e rajta farkasok, merthogy észrevettek ilyesmit, és mintha a gyermekek félnének rajta.
„Azt festem, ami van!” – a mottód olyan egyszerű és lényegretörő, hogy sok mindent elárul rólad is. Például hogy azt fested meg, amit látsz, és nem piszkálsz bele abba, amit nem… Így van ez?
Amit nem tapasztaltam meg, abba nem szoktam belevágni és általában azok a sikerültebb képeim, amelyek az érzelmeimből indulnak ki, és azokat valahogy átadják.
Alkotás közben is születnek egy-egy műnél olyan meghatározó részletek, melyek az elején még nem voltak meg a fejedben?
Persze. A szabad festészet, képzőművészet azért is nagyszerű, mert rejteget magában olyan részleteket és a folyamat alatti módosításokat, melyekre nem számítunk. Némileg tudom előre a kompozíciót, hogy mit szeretnék ábrázolni, de hogy merre irányul az ecsetem, azt nem szoktam előtte átgondolni.
Szabad teret adok arra, hogy a vadságot, szabadságot, az energiáimat ki tudjam fejezni. Azért is ezek a nagy méretek, mert duzzadok az energiától. 🙂
Készítettél munkákat felkérésre – például eléggé jelentős nyomot hagytál a Vámbéry alapsuli falain, de festettél térképet, illusztráltál kifestőt és társasjátékot. Melyik felkérés áll hozzád a legközelebb, vagy inkább melyik miért?
Imádtam azt, amit a gyerekekkel együtt vittünk véghez. A kezdetekben még egyedül festettem meg az iskolában a Vámbéry életútja című képregényt, meg is akartam mutatni vele, hogy mire vagyok képes. 2-3 év után viszont nagyon összenőttünk egy rajzkörös csoporttal, mellyel a beltereket is nagyon szépen kifestettük. Absztrakt foltos alapokra festettük a Csallóköz növényvilágát ami didaktikai eszközként is szolgálhat, hiszen az ökörfarkkórótól a cickafarkig meg vannak nevezve. Azt már kimondottan csak a gyerekek festették, én csak irányítottam őket.
Szellemileg ez nagyon gazdag időszak volt, mert én is átadhattam nekik olyan tapasztalatot, ami nem megszokott és éreztem a hálát a részükről, a szüleik részéről, a hálát a pedagógiában. Ez gazdaggá tett, és az óriási szeretet, amit ők nyújtottak, többet ért, mint bármilyen materiális köszönet.
A kezdetekben a nagymegyeriek is nagyban támogattak, a Thermalpark Corvinus felkért, hogy felülről fessem meg a termálfürdő látképét, Plauter Péter, aki a művészetek mecénása, pedig szintén felkért egy hasonlóra a Plauter Kúria kapcsán.
Nagy kihívás volt a DAC-stadionban megfesteni a Szent György a Csallóközben című festményt, és a Csemadoknál is nagyon sok lehetőséget kaptam Huszár Lacinak köszönhetően. Nagyon sok hálás gyerekszem köszönte meg, hogy játszhatott karácsonykor az Irány a Macskarévvel, vagy éppen kiszínezhette a kifestőt, amit a mesemondó versenyen nyert.
Öt éven keresztül tanítottál alapiskolás gyermekeket képzőművészetre. Hogyan látod és milyen módon oktattad te ezt a tantárgyat?
A diákok minden évben kapnak képzőművészeti könyvet, de én például ezeket teljes mértékben kiiktattam, mert szerintem ezt az órát a diáknak élveznie kell, ki kell kapcsolódnia, mert manapság nagyon le vannak terhelve. Próbáltam ugyanakkor játékosan átadni valamiféle teóriát is. Ha például egy alkotást reprodukáltak a gyerekek, meséltem nekik róla. Salvador Dalíról például azt, hogy miért kóstolta meg a denevért, vagy hogy a csurgó órákat a camembert sajthoz hasonlította, vagy hogy Van Gogh miért is vágta le a fülét. Az ilyen érdekességekből a diák talán több mindent meg tud jegyezni, és erre próbáltam összpontosítani, de olyan is előfordult, hogy a rajzot más dologgal, például a tánccal kombináltuk.
Nem volt bennem szigor, de nem az én nagyszerűségemet jelzi, hogy ez így működött, mert a mai gyerekek szeretik, ha cselekedhetnek.
Körülbelül öt év után pont került ennek végére. Ez egyfajta igény volt, hogy változtass? Mi következik ezután?
Félévkor búcsúztam el az iskolától, mert nagyon úgy éreztem, hogy a művészetben még van tennivalóm. Többet szeretnék még kihozni magamból és úgy döntöttem, hogy most félreteszem a tanítást – szerintem ideiglenesen, mert valóban szerettem. Volt egy projektem, amire pályázatot nyertem: három hónapon keresztül egy rezidens programon vehettem volna részt Berlinben, ami folytatódott volna különböző országok látogatásával, a támogatást viszont végül vissza kellett utasítanom a járvány miatt.
Most a legkedvesebb embereket az életemből, a szüleimet és a keresztszüleimet szeretném megfesteni, a gyerekekhez hasonlóan erdőben, az őszies tájban, csak őket nem fogom levetkőztetni. 🙂