Az interjú megjelent a Klikk Out 2014/01. számában. Előfordulhat, hogy az interjú némely részei már nem aktuálisak, de 2014-ben azok voltak, és az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Bindics Gábor egyházgellei származású, Pozsonyban élő kulturális szervező, menedzser piszkosul fiatal ahhoz képest, amennyi értelmes és fenntartható ötletből társaival és civil szervezetekkel együttműködve működőképes projektet épített. Ezekről lerí, hogy nem kimondottan törtető, a piacot uralni kívánó kezdeményezések, minthogy inkább arra törekszenek, hogy egymást erősítve egy sor társadalmi problémán legyenek némileg úrrá. Így is megy ez…
Három kezdeményezés, projekt köthető leginkább a nevedhez: a pozsonyi biciklifutár-cég (Švihaj Šuhaj), a Dunaj kultúrközpont megvalósult és a Régi Vásárcsarnok (Stará Tržnica) alakulóban lévő projektje. Ezek mindegyike egyfajta kultuszteremtő kezdeményezés. Mi a titkod, hogy meglátod ezeket a lehetőségeket?
Azt remélem, hogy a következő, nálunk fiatalabb generációban sok olyan ember lesz, akik mind tartózkodnak majd külföldön is, felfigyelnek a jó dolgokra, és amikor hazajönnek, meglátják itthon is, hogy hol mi hiányzik leginkább. Szerintem én is ezért láttam meg, mert éltem Párizsban, és egy picit Londonban is. Rájössz arra, hogy ott nem az állami szervezetek segítenek abban, hogy valamit csinálj, hanem neked magadnak kell megcsinálnod, és ha már megcsináltad, akkor aztán működik magától. Mintha valamiféle karmája lenne, hogy ha jó célú dologba kezdesz, akkor többen is így tesznek. De itt nemcsak rólam van szó, hiszen a Vásárcsarnokot és a Dunajt is egy csomó ember működteti, és a futárszolgálatban is több ember látta meg a lehetőséget.
Eszerint kötelező eleme ennek ma is a világlátás?
A kérdés, hogy mennyire vagy fogékony az ilyen dolgokra. Ha kellően, akkor talán nem feltétlenül kell külföldre menni ahhoz, hogy felfogjuk, a világ akkor változik meg, ha aktív részesei leszünk.
Én 19 évesen voltam Párizsban, 9-10 éve viszont még nem volt akkora az internet befolyása, hogy hihetőnek és megvalósíthatónak tűnjön az, amiről esetleg olvastunk. Ma azonban már kitágult a világ, a mai 19 évesek sokkal tájékozottabbak lehetnek.
A működőképes ötletek megalkotóinál rendszerint van egy pont, amikor jó helyen voltak jó időben. Ha jól értem, számodra ez Párizsban történt. Mesélsz róla?
Én a budapesti műszakin energetikát tanultam. Akkoriban mindenki azt sugallta, hogy menj ki először külföldre dolgozni, aztán menj ki Erasmusszal, és bennem is kialakult, hogy ez így működik. A következő félévet halasztottam, és egy ügynökségen keresztül Angliába mentem brigádmunkára. A brit munkavállalásnak viszont egy elcseszett része, hogy te vagy az, aki őket kiszolgálja, és mindent egyszerre kell csinálnod a fűnyírástól a gyerekre vigyázásig. Eközben pedig arra vársz, hogy annyi pénzed legyen, amivel már érdemes hazajönni, de annyi sosem lesz. Másfél hónap után én átmentem Párizsba, ahol volt egy srác, akit egy blogon keresztül ismertem meg. Ő egy nagyon menő portréfestő, Sergio Ostroverhy műhelyében élt – ez egy squad volt, ahol azok az emberek laktak, akik nála tanultak festeni vagy fotózni. Elbeszélgetett velem is, majd egyszer csak fogta magát, és megkért, hogy segítsek neki egy képe londoni bemutatásában. A National Portrait Gallery-ben mutatták be egy képét, és nekem az volt a feladatom, hogy mindez eljusson a sajtóhoz is. Ki kellett találnom a történetét, hogy miért jó az, amit csinál.
És mi volt ez? Tulajdonképpen miért te lettél a célpontja?
Bár sokat beszélgettünk, de igazából véletlenül történt, tök egyszerűen és lazán választott. A 2005-ös British Petrol Portrait Awards keretén belül mutatták be a portét, és csak hogy érzékeltessem, milyen színvonalas volt, azt Lucian Freud nyerte. Ostroverhy a francia idegenlégió festője volt, katonákat és tűzoltókat is festett. Azt kereste az arcokban, lehet-e tudni, hogy pozitív vagy negatív. Hogy életet vesz el, vagy életet ment. Párizsban rajta kívül is sok érdekes emberrel barátkoztam össze, például a Párizsi Magyar Intézetet akkoriban vezető Derdák Andrással.
Vele a londoni bemutatót követő nyáron gondolkodtunk, mit lehetne kezdeni az intézet belvárosi épületének kihasználatlan tetőteraszával, és akkor ott született meg a Silent Cinema, ami azt jelentette, hogy többnyire magyar rövidfilmeket a szomszédok zavarása nélkül fülhallgatóval hallgathattak a fiatalok a tetőn egy gyönyörű panoráma előtt.
Ez akkoriban úttörő dolognak számított?
A Silent Disco akkoriban vált ismertté Berlinben, de a vetítés attól függetlenül indult. Aztán a Silent Cinema projektet elküldtük Londonba, Rómába, Brüsszelbe és Tallinba is. A rövidfilmek beszerzésében pedig segédkezett például M. Tóth Géza, az akkoriban Oscar-díjra jelölt Maestro rendezője is.
Mihez kezdtél, mikor hazajöttél Párizsból?
A Pozsonyi Magyar Intézetben kezdtem dolgozni, emellett a Subclubban, NuSpiritben is szerveztem néhány dolgot. Másfél éve lehettem Pozsonyban, amikor már egy csomó olyan emberrel ismerkedtem meg, akik hasonlóan éreztek, mint én, hogy innen csomó minden hiányzik, és meg kéne teremteni. A Hajtás Pajtás futárcég abszolút kapóra jött, mert korábbról ismertem a budapesti tulajdonosait. Budapesten a kulturális területen tevékenykedő több projekt között van összefonódás, ebbe beletartozik a Hajtás Pajtás, a Corvintető vagy az A38 hajó és a Sziget iroda is.
Van vagy 20 ember, aki ebben a fenntarthatóan fejlődő kulturális térben mozgolódik, ami egy jó példa arra, miért is érdemes csapatként dolgozni ilyen dolgokban. Többek között a segítségükkel sikerült megnyitnunk Pozsonyban a Dunajt is.
Azon kívül, hogy nagyvárosok, mi közöset láttatok Budapestben és Pozsonyban, amiért mindezt itt is működőképesnek gondoltátok?
Azt gondolom, hogy ugyanaz megvalósul Bécsben, Berlinben vagy Prágában is, csak nekünk napi kapcsolatunk Budapesttel van, illetve a Vásárcsarnok építésénél már több berlini, illetve stockholmi partnerünk is van. Nagyon hasonló a nagyvárosok urbanizmusa, ahogyan fejlődnek, illetve ahogyan fejlődnek benne az emberek. Máshol is közösségi tereket, találkozópontokat próbálnak létrehozni, és ezeknek alapvetően ugyanaz a története. Tehát, hogy fontosnak tartod, hogy piacon vásárolj, vagy például olyan helyen egyél, amivel támogatsz valakit. Azért veszel részt mindebben, mert jól érzed magad, és úgy gondolod, hogy jó célt szolgál.
Lényegében megvolt erre az igény itt, amit még senki nem elégített ki?
Azt gondolom, hogy mindenhol megvan erre az igény, egy kisvárosban is, csak néhol átmegy önfényezésbe, és befordul önmagába. Amíg nem találkozol egy a pestihez, vagy berlinihez hasonló összefonódással, addig nehéz meglátni, hogy ennek a piaca nagyobb, mint gondolnád.
Milyen léptékekben gondolkodtatok, mikor belevágtatok a Dunaj vagy épp a Vásárcsarnok projektjébe?
Nyilván úgy indulsz neki, hogy elképzeled az ideális helyzetét, hogyan működne, és ahhoz képest majd változik, de ez egy varázslatos történet. Az apró dolgok az érdekesek benne, a Dunajban például az online rádiónk, a dizájnbolt, a bringaszerelő szekrény és hasonló kis dolgok , amitől a hely nem csak egy koncerthely, hanem egy közösségi hely is.
Mivel építészetileg viszont mindkettő adott, nagyjából tudnunk kellett, hogy mit is akarunk. Azt nem vártam egyébként, hogy a Dunaj a maga nemében egy ilyen népszerű hely lesz, de visszatekintve, ha nem lenne ilyen népszerű, akkor nem is lenne fenntartható. Nyilván úgy kell neki indulni, hogy ez lesz a legmenőbb hely. Van ennek nyilván egy határa, és nagyokat kell lépni, de ha elhiszed, hogy meg tudjátok csinálni, akkor működhet.
A Vásárcsarnok projektje több dolgot is magába foglal, mesélj egy kicsit ezekről!
A kb. 80 árus befogadására alkalmas piac mellett egy étterem, egy élelmiszerbolt, egy bisztró, egy gyermek-játszóház és egy főzőiskola is nyílik. Öt hely, ami kívülről is megközelíthető, és a lényege, hogy strukturálisan úgy van beépítve a Vásárcsarnok jövőbeni működésébe, hogy mindegyik egy önálló szolgáltatást kínál, de mégis kapcsolódik a Vásárcsarnokhoz. Szombatonként lesz egy vásár, ahová elhozza, és ott árulja a termékét például Árpi bácsi. Elbeszélget az emberekkel, majd a termékeit az étterem, a bolt, vagy a főzőiskola a hét többi napján is megvásárolja, és ezekből az alapanyagokból főznek, azokat felhasználják. Ezáltal a termelőnek egyszerűen jut ideje arra, hogy a hét többi napján valóban termeljen, és elvárható tőle a minőségi végtermék.
Ez egy abszolút működőképes mechanizmusnak tűnik…
A Vásárcsarnok erre épül. Indítunk pár ehhez kapcsolódó vállalkozást is. Például egy szódást a Vásárcsarnok brandjével. Lesz ott egy szódatöltő, és azt szeretnénk, hogy a ún. cargobike-okkal vigyék ki a különböző helyekre, ahol szódát vásárolnak. A bisztró terén van egy nagyobb együttműködésünk a Vagus társulással, akik a hajléktalansággal is foglalkoznak. Azt tervezzük, hogy veszünk fel hajléktalanokat is azért, hogy megmutassuk, működhet ez így is. A Negyed (Štvrť – Quarter) takarítását is hajléktalanok alkalmazásával szeretnénk megoldani.
A Negyed egy hosszabb távú jövőbeli projektet fed, mit kell erről tudni?
Azon az ideán alapszik, hogy a Negyeden belül szervezetek vagy vállalkozások működjenek együtt, például a már említett takarításban is, vagy ahogy a Vásárcsarnokbeli egységek. Aztán ebbe beletartozik az is, hogy a közeli iskola konyhája is a Vásárcsarnokból szerezze be termékei egy részét, a szódát pedig a Negyed egyes egységeiben árusítsák. A másik dolog, hogy negyedkor nyit ki minden. Pl. a Dunaj jövőbeni nyitása nem négytől lesz, hanem negyed ötkor, vagy a Gorila könyvesbolté nem tízkor, hanem negyed tizenegykor.
Mennyi ágazatot fed le a Negyed?
A nagyobb részei a Dunaj, a Vásárcsarnok, a Lengyel Intézet, a Gorilla könyvesbolt, az Astorka színház a Nedbalka kortárs galéria, a Spot nevű közösségi irodák, illetve a környéken is több iroda, kávézók és palacsintázó – ezek alkotják az egész struktúráját.
Egy ilyen struktúra nem igényli, hogy folyamatosan bővüljön, annak érdekében, hogy nyitott maradjon?
Megvan a fizikai tér arra, hogy betöltsd, száz százalékosan sohasem lesz kihasználva. Van egy pont szerintem, amikor kvalitatív bővülésnek kell elkezdődnie. Abban igazad van, hogy ha nem bővül, nem fejlődik, akkor gazdaságilag nem tudja fenntartani önmagát. Viszont szerencse, hogy ez nem csupán anyagi alapon működik. A Dunajban például fontos, hogy ne kelljen olyan programot behozni, amit nem akarunk, a csarnokban fontos, hogy csak ellenőrzött termelőkkel dolgozzunk, illetve, hogy folyamatosan növeljük a negyed szolgáltatásainak színvonalát.
Mi az a pozíció, amit be kíván tölteni a Vásárcsarnok vagy a Dunaj a jövőben?
A Vásárcsarnoknak van egy szlogenje: Stretnime sa – Stará Tržnica. A Negyed ötlete is alapvetően arról szól, hogy ha bejössz ide, mindig találj itt valamit. Mindig legyen valamilyen közösségi lehetőség, amivel élni lehet.
Állandó pontok, ahová azért jársz, mert ott mindig jó.
Hogyan írnád le ebben a folyamatban magad? Ki az a Bindics Gábor?
Van négy fontos szakmai emberünk. Fontos, hogy mindegyikünk lássa, min dolgozik épp a másik. Azt szoktam általában én figyelni, hogy mik azok a dolgok, amik felé kellene menni. Nyilván kikérem sok ember véleményét a trendekről, például hogy heti egyszer legyen piac, vagy hogy a Vásárcsarnok, illetve a Negyed programstruktúrája illeszkedjen. Ezek a strukturális döntések az enyémek, és ezt veszik át utána elsőként a szervezők és tőlük a napi koordinátorok.
Mi volt számodra az elmúlt év legjelentősebb kulturális momentuma?
Amikor próbaüzemszerűen megnyitottuk a piacot. Bejött több ezer ember, és azt láttad, hogy ez működik. Ott volt 70 árus, jó bort, sajtokat, húsokat, zöldségeket, gyümölcsöket árultak, és ez nagyon jó érzés volt.
És mit tartanál fontosnak, hogy idén megvalósuljon?
Elsősorban a Vásárcsarnok élesben, április-májustól étteremmel, bolttal, játszóházzal, főzőiskolával, bisztróval, szombati vásárokkal, hétköznap pedig rendezvényekkel.
Az egész beszélgetésünkből az jön le, hogy te egy álmodozó vagy, de olyan, aki az odavezető utakat is ismeri…
Nyilván az álmodozás és a cél között van egy nagy távolság is, de számomra a legizgalmasabb az odavezető út…