FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL, SZERZŐ (2)
Kedves olvasóm, feltennék önnek egy kérdést, csak igennel vagy nemmel válaszolhat! Szóval arra lennék kíváncsi, megtörtént-e már, hogy miután elment otthonról, gyötörte a bűntudat: Vajon lekapcsoltam a gázt? Kihúztam a vasalót? Becsuktam az ajtót? – úgy vélem, meg sem kell várnom a választ, hisz’ tízből kilencen biztosan átéltek már hasonló történetet. Igazából két lehetőségünk marad ilyenkor: visszafutunk ellenőrizni, vagy marad az egész napos „rettegés”.
Legtöbbször mindent rendben találunk, mivel az ehhez hasonló dolgokat ösztönösen végezzük, csak éppen a tudatunkban nem raktározódik el az információ. Megesik persze, hogy mégsem voltunk körültekintőek, ezt-azt nem úgy találunk, ahogy szeretnénk, vagy elfelejtjük magunkkal vinni pl. az esernyőt. McAllisterék még a gyereküket is otthon hagyták, de szerencsére Kevinnek kutyabaja se lett, csak a betörők reszkethettek.
Képzeljék, a minap lementem sétálni a kicsikkel, és véletlenül otthon hagytam a mobilom. Világvége!? – gondolhatnánk…
Á, dehogy! Bár hazudnék, ha azt mondanám, néha nem esek bele én is a „tizenkettes csapdájába”, és nem nyomkodom a kisokost csak úgy megszokásból. Sokan még ilyenkor is pánikba esnének, ráadásul mióta ez a mobilos világ van, órát sem viselünk a karunkon, így az időérzékünket is elveszíthetjük. Csak margóra jegyezném meg: nincs okosórám sem, nem értek az ilyen „kor vívmányaihoz”. Őszinte leszek, én azt sem tudom, mitől kézműves egy hamburger vagy a sör? Régebben nem kézzel készítették? Ez most nem olyan, hogy a kákán is csomót keresek, tényleg nem értem! Így jobban hangzik, divatos, jobban eladható?
A második éjjelesem után picit enerváltan leraktam a telefonom a komódra, aztán ott is maradt.
Igaz, a feleségem utánunk futott (volna) vele, de mi addigra már árkon-bokron keresztül száguldoztunk a ikerbabakocsival, vagyis a „duplaüléses, hosszanti irányban speciális kialakítású járművünkkel, melyre egyesek szerint külön forgalmi engedély szükségeltetik”. Eltelt egy óra, mire ráeszméltem a „hiányra”, de csak mert az éppen érkező felhőket szerettem volna lefotózni a templomtorony felett. Most mi lesz – futott át egy pillanatra az agyamon -, mi lesz, ha esetleg bajba kerülünk és nem tudunk segítséget kérni? Vagy nem tudom azonnal elolvasni a legújabb pletykákat a Facebookon?
Aztán rájöttem, így engem sem bombáznak kéretlen üzenetekkel, majd egyfajta megnyugvással konstatáltam: végre szabad vagyok!
Az én generációm még mobiltelefonok nélkül nőtt fel, mégsem szenvedtünk hiányt semmiben. Megtaláltuk a módját, miképpen kommunikáljunk szeretteinkkel, barátainkkal. Talán még előnyünkre is vált, hogy lefoglaltuk magunkat a Grundon, nem jutott eszünkbe például a felesleges energiánkat a sétálóutca padján kitölteni. Nem csavartuk ki a fákat, nem törtük össze más értékét… Manapság van olyan lakótelep, ahol nincs is játszótér!
Tehát tettünk egy hatalmas kört a városban, a gyerekek biológiai órája pedig svájci pontossággal mutatta, mennyi idő lehet éppen.
Hazaérve feleségem szólt, hogy otthon felejtettem a telefonom. Mondom: igen rájöttem, de hidd el kicsim, egyáltalán nem hiányzott, jólesett picit fellélegezni. Az ember szándékosan úgy sem „felejti” otthon a telefonját. Talán az sem véletlen, hogy még aznap rábukkantam erre a bejegyzésre, amit most, ha megengedik, bemásolok ide is. Ne értsék félre, mi sem voltunk angyalok!
Olyan generáció vagyunk, amely soha nem tér vissza…
Egy nemzedék, amely gyalog ment és jött vissza az iskolából. Egy olyan generáció, amely, ha a tanár krétáért a titkárságra küldte, akkor úgy dagadt, mintha az Egyesült Nemzetek küldötte lenne. Egy olyan generáció, amely egyedül tanult és ha nem értett valamit, akkor az óra után „bezárták”, kötelezően ott maradt, és elmagyarázták neki újra, amíg meg nem értette.
Egy nemzedék, amely a táblához állt és büszkén írt és felelt az osztály előtt. Egy olyan generáció, amelyik nem mobiltelefonokkal járt iskolába. Egy olyan generáció, amelyiknek jegyeit a naplóba írták, egy olyan generáció, amely egyedül végezte el a házi feladatait, nem járt mindenféle különórára, viszont kötelezően, mégis örömmel tömegsportra, és nem hívta fel szüleit minden problémájával, mert nem is volt telefonja, a családnak se, sokszor…
Egy generáció, amely szégyelt ülni a buszon álló felnőtt mellett. Egy olyan generáció, amely megcsókolta a kenyeret, amikor megkapta. Olyan generáció, amely sokat és csendesen nevetett testvéreivel lefekvés előtt, hogy a szülők ne tudják, hogy ébren vannak, és zseblámpával olvasott a takaró alatt, ha villanyoltás után se tudta letenni az izgalmas könyvet.
Olyan generáció, amely nagyon tisztelte szüleit, tanárait vagy szomszédait, s előre köszönt mindenkinek, a társainak is, az utcán játszott és vizet ivott a kútból. Nemzedék, amely szerette mindazt, amit csak talált vagy kapott, és elégedett volt.
Olyan generáció vagyunk, amely sajnos nem tér vissza!