Az idei év elejének egyik sikersorozata az HBO által készített It’s a Sin – Ez bűn, ami az AIDS-szel, azaz a szerzett immunhiányos megbetegedéssel való megismerkedés hajnalát tárja elénk egy olyan korban, amikor ugyan a homoszexuálisok társadalmi elfogadottsága a mainál jóval ramatyabb helyzetben volt, az elutasítottság és megaláztatás némely eleme azonban ma is ismerős.
A 80-as évek elején, amikor az ötrészes brit minisorozat cselekménye kezdődik, az AIDS még nem volt egy széleskörben ismert megbetegedés, az USA-ban is például csak 1981-től jegyzik különálló betegségként. A sorozatot alkotóként és íróként jegyző, egyébként szintén homoszexuális Russel T. Davies akkoriban lett felnőtt, és nagyon is precízen érzékelteti, hogyan tekint(h)ettek minderre.
Kapcsolódó cikkünk:
Láttál-e már valaha homoszexuálist?
A történet fiatal felnőtt homoszexuálisokról szól, akik ugyanabban az albérletben kötnek ki. Akad köztük végtelenül bohém és rettentően szégyenlős is, a közös nevezőjük, hogy mindannyian tulajdonképpen egy olyan vaskalapos otthoni környezetből váltak ki, amely a nemi identitásukról semmit sem tudott vagy sejtett. Ők azok, akik értetlenül állnak a vírussal szemben, amely a terjedő pletykák szerint csak melegeket fertőz. Józanul ugyanis nehezen elképzelhető, hogy létezik egy mikroorganizmus, amely tudja az illetőről, hogy homoszexuális, ugyanakkor elvakultabb vallásos körökben az a közvélekedés, hogy ez Isten csapása azzal a bűnnel szemben, amit ők, mármint a melegek elkövetnek. (Persze ma már tudjuk, hogy a HIV-vírus testnedvekkel, többnyire vérrel, ondóval, anyatejjel vihető át, és a nyugati társadalmaktól eltérően több afrikai országban /Botswana, Lesotho, Szváziföld/, ahol akár lakosság 30-40%-a is HIV-fertőzött, heteroszexuális kapcsolatokhoz köthető.)
A készítő Davies tulajdonképpen nekik, a keményvonalas tagadóknak címezte egy cikkét, mely a sorozat bemutatója előtt jelent meg, és amelyben arról írt, hogy máig titokban kell tartania azon személyek nevét, akikkel egykor lefeküdt és akiket szeretett. Közülük sokan AIDS-ben haltak meg, a családjuk viszont a rossznyelvek miatt ezt tagadja, és inkább szemellenzősen ragaszkodik a tüdőgyulladáshoz vagy a rákhoz.
Ezeket se hagyd ki:
A fiúk, akiket nem érdemes kiherélni | Mű-tét
Akarunk-e akarni? | Mű-tét
Ted Lasso – Minden, amit tudni akartál a fociról. Ja, nem!
Az It’s a Sin felesleges sallangok nélkül tárja elénk a meleg fiatalok életét, akik egyébként teljesen úgy viselkednek, mint a hetero társaik: buliznak, szeretnek, szeretkeznek, csupán nekik többnyire meg kell birkózniuk azzal is, hogy ha a családjuk tudná, hogy ezt valójában kikkel teszik, kitagadná őket.
A kiszolgáltatottság, szégyenérzet és megaláztatás elől való menekülés helyenként pedig csaknem tudathasadásos szintekig süllyeszt, hiszen ahogy a sorozat záróepizódjában elhangzó monológban hallhatjuk, a kórházak tele vannak olyan meleg, AIDS-es férfiakkal, akik úgy érzik, megérdemlik a sorsukat, hogy haldokolnak, mivel amit csináltak, az bűn. Így élik utolsó hónapjaikat, és közvetlen környezetükből alig akad valaki, akinél megértésre találnak, családjukból viszont többnyire senki nincs ott, mivel vagy tagadnak, vagy eleve a már említett szégyenérzet miatt a betegek nem is osztják meg velük.
A minap lezajlott Pride felvonulások kapcsán találkoztam egy mémmel, melyben úgy fogalmaztak, hogy ezeken nem a homoszexualitást ünneplik, hanem a hátrányos megkülönböztetés nélküli élethez való jogukra hívják fel a figyelmet, és akik ilyenkor azt kérdezik, miért nincsen heterófelvonulás, inkább annak örülhetnének, hogy nincs rá szükség.
40 évvel az AIDS betegség tulajdonképpeni bejegyzését követően persze a heterótól eltérő nemi identitású személyek társadalmi elfogadottsága sokkal kielégítőbb, a sorozat kapcsolódási pontja a jelenhez azonban nem elsősorban a jogaikért való küzdelemben keresendő – ez csak érintőlegesen jelenik meg – mint inkább abban, ahogy
a gyermek homoszexualitása (többnyire) mételyezi legszűkebb környezetét, a legközelebbi hozzátartozóival való viszonyát, az így képződő rettenetes szakadékok miatt pedig csupán párhuzamos valóságokban élnek, és akkor nincsenek a másik mellett, amikor annak a legnagyobb szüksége volna rá.