FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL, MIKÉCZ ZOLTÁN ARCHÍVUMA (1)
Mikécz Zoltán nem ismeretlen a Klikk Out olvasói előtt, legutóbb szakácstudományát mutatta be nekünk. Nemrég ismét sütögetett, és ebből az alkalomból meghívott családostól az otthonába, hogy közben jókat beszélgessünk, együnk, igyunk. Amíg a hús rápihent a célegyenesre, addig a gyerekek játszottak, az asszonyok beszélgettek, mi pedig kiültünk a teraszra. Ekkor rögzítettem az interjút, melynek szerkesztett változatát most önök is elolvashatják. Zolit bizonyára a lelátókról is ismerik jópáran, kicsit különc figurának tűnhet egyeseknek, de ahogy mondani szokás: a kivétel erősíti a szabályt, és a nagydarab külső mögött ugyanakkora szív is megbújik. Szóval, aki eddig úgy gondolta, hogy csak felszínesen ismeri őt, az most tegyen félre mindent, és olvassa el ezt a riportot. Őszintén beszél benne az életéről, a családjáról, a DAC-ról, a magyarságról…
Zolikám ismered ezt a sorozatot, az első kérdésem mindig sablonos, a válaszok viszont eltérőek, ez a szép benne. Szóval, hogy lettél DAC-szurkoló?
Pozsonypüspökiről származom, ott jártam magyar alapiskolába is. Abban az időben mi 28-an voltunk egy osztályban, most jó, ha 6-10 magyar gyerek összejön egy évfolyamban. DAC-meccsekre apuval kezdtem el járni, hatéves voltam akkor. A hóna alá fogott, kimentünk az utca végére és lestoppoltuk a Pozsony felől közlekedő autókat. El sem hinnék az emberek, hányan jártak a fővárosból focira Szerdahelyre a nyolcvanas években. Fater stoppolt, lábával mutatta, hogy focira mennénk, látták, hogy gyerek van nála, mindig megállt valaki. Ezáltal azt is megoldotta, hogy sörözhessen, visszafelé pedig szintén akadt fuvar. Apunak voltak újságíró haverjai, akik hazahoztak. Elég volt „kidobni” minket az utca végén, onnan már hazaballagtunk.
Lényegében így szagoltam bele a DAC-meccsek légkörébe. Gólnál a fater feldobott a levegőbe, általában valaki más kezében landoltam. Ment közben a szotyizás, gyerekként még annyira nem kötött le a foci, de volt pattogatott kukorica, meg vattacukor, kofola. Apunak persze sör, meg jó hangulat. Szerettünk a DAC-stadionba járni, aztán csak úgy rámragadt ez a fíling.
Újságokból kivágtam a cikkeket, eredményeket és beragasztottam egy füzetbe. Tiszta más foci volt a Csehszlovák liga, olyan csapatokkal, mint a Cheb, Ostrava, Olomouc, Sparta, Slávia…
Telt-múlt az idő, idősebb lettem, apunak valahogy kimaradozott az életéből a DAC, így elkezdtem magam járni, rákattantam az egészre. Paľo Diňa már abban az időben volt vagy „száz kiló”, akkorákat rúgott, mint az állat. Ő meg a Jano Kapko játéka tetszett a legjobban, ők voltak az idoljaim. Kapko kettes számmal játszott, olyan frizurája volt, mint a hokista Jágrnak… Aztán kiestünk a 2. ligába, de akkor is eljártam, kintre is, többnyire Pozsonyba, meg az ŠKP játszott akkor Pozsonyhidegkúton [megj.: Dúbravka – B. R.]. Egyedül voltam, nem nagyon ugrálhattam, hogy hajrá, DAC!
Megint kicsivel később megnősültem, aztán elváltam, abból a kapcsolatból született a nagyfiam, aki ma már 26 éves. Közben szakácsként dolgoztam Londonban, azok az évek kimaradtak persze, de figyeltem a médiát, internetet, szóval képben voltam, hol tart éppen a DAC. Egyszer jobban ment, másszor kevésbé, olyan is volt, hogy nem volt melegvíz a stadionban, mindenről tudtam.
2008 tavaszán jöttem haza, abban az évben kezdődött az Antal-éra, ha a munkám engedte, minden meccsre elutaztam. Nekem ugye, minden meccs egy on tour, a hazai is. Innen Cseklészről, ahol lakom, Szerdahely 40 kilométer.
Apunak Jókán van lovardája, jártak oda Szerdahelyről is emberek, még jóval 2014 előtt azt beszélték, hogy a Világi megveszi a klubot. Fater mesélte, hogy hallott ezt-azt, pusmognak az emberek, hogy a Világi meg akarja venni a DAC-ot, aztán eltelt egy vagy két év, és bebizonyosodott a dolog. Nagy változás kezdődött, elkezdték bontani a stadiont, közben épült az új, ott voltam a régi stadion búcsúztatóján. Majd Szencre is eljártam, az itt van az orrunk alatt…
Térjünk vissza 2008-ra, van egy kép, ami körbejárta a világot és te is szerepelsz rajta. Sajnos szomorú történet a szurkolóverés, de beszélni kell róla. Apropó magyarság, milyen magyarnak lenni, megmaradni a szórványterületen?
Kevesen tudják, hogy rajta vagyok azon a képen, még a volt feleségemmel és a fiammal állunk azon a lelátón, ahol történt az eset. A fiam akkor 12-13 éves volt, a testemmel védtem őt. A rohamrendőrök rajtunk keresztül futottak végig, látták, hogy család, meg gyerek, minket nem bántottak. Nem úgy az alattunk lévő szurkolókat, azok kaptak „hlava-nehlava”. Mi visszahátráltunk, alul megtörtént a botrány, rengeteg volt a sérült, aztán kinyitották a kapukat. Az volt a legszomorúbb az egészben, hogy először vittem el a családot meccsre. Mégis DAC–Slovan, valami olyasmit akartam nyújtani a fiamnak, amit én kaptam a fatertól.
Eltölteni egy szép napot, jó hangulatban, átadni a focit a fiamnak, a DAC-os örökséget, de nagyon rosszul sült el a dolog. Az volt az első és egyben utolsó mérkőzés, amin kint volt velem, nem számítottam rá, hogy ebből egy életre szóló trauma lesz…
Püspökin gyerekkoromban sok magyar élt, illetve még most is, de rengetegen költöztek oda máshonnan, a fővárosból meg a környékről. Mostanság a magyar iskola úgy van, hogy éppen hogy csak van, a szlovákban meg nem férnek el a gyerekek. Ha nem lettek volna magyarok a polgármesterek, az Ozsvald Erzsébet, vagy most a Pék Zoltán, hát szerintem annyi lenne a magyar sulinak. Maximum indítanának vegyes osztályokat. Anyum idejében három magyar osztály is megtelt évfolyamonként, apu Illésházára járt iskolába. Ott a nagyszülők szlovákul sem tudtak rendesen. A fiam perfekt megtanult magyarul, a lányomat most tanítom, érteni ért, azon vagyok, hogy megtanuljon legalább konyhanyelven. A feleségem, anyósom csak szlovákul beszél vele, és ebbe családi ágon még a német is keveredik, szóval nem egyszerű…
Amikor az első feleségemtől elváltam, új célokat kerestem az életben. Szerettem volna utazni, és azt csinálni, amit szeretek: főzni! Szakácsot kerestek egy kirándulóhajóra, de feltétel volt az angol nyelvtudás, így aztán 2003-ban kimentem Londonba tanulni. A következő válogatáson szerettem volna helytállni, mindent egy lapra tettem fel. Befizettem az iskolát, mint egyszerű csallóközi gyerek, nulla angol nyelvtudással kiutaztam. Egy ottani barátnőm segített az első lépésekben, tudni kell, hogy London egy 20 milliós multikulturális metropolisz, mindenki csak magára számíthat.
Közben a „jóhírű iskola” csődbe ment, nekem elfogyott a pénzem, így munkát kellett vállalnom. Úgy képzeld el, hogy a legalja melót, ami csak létezik egy konyhában. Lakbérre nem volt pénzem, ezért egy ideig a parkban aludtam, majd később megengedték, hogy beköltözzek a pub raktárába, ahol dolgoztam.
Közben szakácsiskolába jártam, hogy meglegyenek a papírjaim. Igaz, ott azt nézik, tudsz-e főzni, nem azt, hogy honnan jöttél, mid van, de nekem fontos volt, hogy legyen valami a kezemben. Elvégeztem az iskolát, lett jobb állásom, áthurcolkodtam egy jólmenő hotelba, saját apartmannal. Főszakács lettem, ez a történet négy évig tartott, közben az interneten lestem a DAC eredményeit. Hiába lettek jobbak a felételek, egy apartman sosem lesz az otthonod, a fiam is nagyon hiányzott, végül 2008 tavaszán hazajöttem. Szerettem volna otthon elhelyezkedni mint szakács, de Szlovákiában ez a szakma nincs megfizetve, akkor még koronában nevetséges összegeket kínáltak. Körülnéztem a munkaerőpiacon, elindultam más irányba, 12 évig magánvállalkozóként gyógyszert szállítottam mindenfelé az országba, meg Európába. Közben megismertem a mostani feleségemet…
2014-ben végül Világi Oszkár megvette a klubot. Jópár meccsen találkoztunk, kint is, odahaza is. Újra az életed része lett a dunaszerdahelyi foci.
Ahogy a munkám meg a család engedte, 10 meccsből 8 alkalommal ott voltam a lelátón. A munkát általában a meccsekhez igazítottam, amikor a DAC például éppen Zsolnán játszott, nekem arra volt fuvarom. Megnéztem a meccset, aztán oldottam a munkát, hálistennek a hétvégén is fuvarozhattam. Odahaza amióta bevezették a bérletet, természetesen kiváltottam. Tőlünk Cseklészről fél óra az út Szerdahelyre, addig jártam, amíg nem jött a covid. Aztán volt, hogy hosszabb ideig „nem tartózkodtam otthon”…
De vissza a Világihoz: eleinte nem tudtuk, hogy mit várhatunk tőle, jártunk az öreg stadionba, aminek teljesen más atmoszférája volt. Óriási változáson ment át a klub, pozitív és negatív dolgok is egyaránt történtek. Ha éppen Európa másik felén voltam, autóban néztem online a meccseket.
Mimi lányunkkal is voltunk már az új Arénában, sőt készíttettünk egyenpólókat is erre az alkalomra.
A múlt évi rajtot nagyon elkaptuk, várjuk a bajnoki címet már nem is tudom, hányadik éve, aztán a covid nagyon bekevert.
Nem tudom, mit gondoljak, azt sem akarom, hogy valakit megsértsek, volt a Mangalacis affér, most meg az új címer. Akármi is volt vagy lesz, a klub mellett kitartok, de mindenről megvan a véleményem, ami nem mindig tetszik egyeseknek. Ettől még örökké DAC-szurkoló leszek! A kabalát végül visszavonták, ezt a címert meg valahogy lenyeltük. A véleményemért sokszor megkaptam a magamét, akár a Facebookon, vagy személyesen egy on tour alkalmával.
Megfenyegettek, felírták a nevem egy fekete listára, pedig csak őszinte voltam. De hisz’ ezt mind tudod, ismersz, meg sokat leveleztünk is, sok mindent tudtam meg tőletek, még Klikkout cikkeket is küldtetek…
Szeretnék ismét meccsre járni, csak ahogy mondtam, néha nem tudom merre tartunk, jó volna, ha néha meghallgatnák a szurkolókat is, ha kikérnék a véleményüket. Azok a szurkolók, akik jóban-rosszban kitartottak a DAC mellett, ezt megérdemelnék. Kezd az egész üzletszagú lenni, jönnek az ún. divatdrukkerek, akik beköszönnek egy Slovan-meccsre, mert ott jókat lehet balhézni, bordelt csinálni. A magamfajta akkor is eljárt, mikor nem ment a szekerünk, 2. ligára is. Te is, én is… Most mondjam így: fáj, hogy az ilyen szurkolóknak nem kíváncsiak a szavára!? Amikor „nem voltam otthon”, akkor is mindenről tudtam, visszahúzott a szívem a DAC-hoz, most is vágyakozok az Arénába. Mi kell hozzá éppen, hogy bejussak?