„Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!” – ezzel a gondolattal zárja Madách Imre a magyar irodalom egyik legfőbb művét. Sokan talán azt gondolhatják, nehéz négygólos vereség után jegyzetet írni. Egyáltalán bármit is írni… Nos, láttunk egy lenyűgöző élőképet – 6:3 -, nyilván nem ezen múlott, nem vett el és nem is adott az eredményhez semmit. A magyar szív már csak ilyen, ilyen szentimentális, holott az egymás elleni mérkőzések örökranglistája az évek során „kissé” az angolok felé billent. Ez a mérkőzés is megmutatta, messze még a magyar foci mennyországa, de…
Három évtized hullámvölgyéből 2016-ban magához tért a magyar labdarúgás, valljuk be, annyira mély szakadékban volt, hogy olykor a győzelmek után is „temettek”. Most viszont csak a Felvidékről százak, ezrek indultak ismét útnak, hogy lássák a nemzeti tizenegyet a Puskásban. Csupán DAC-szurkolóból annyian, mint egy Fortuna Liga gyengébb fordulójának átlag nézőszáma. A magyar foci fellendülésének mozgatórugója éppen a néző, a szurkoló.
Kövessétek a régi nagy legendák útját!
Ez volt olvasható a tábor koreográfiája alatt. Felcsendült a Himnusz – Rossi mester is énekelte, jó szokása szerint – a fiúk pedig nekiláttak a lehetetlennek. Igen, a földön maradva be kell látnunk, hogy egy dolog a szív szava, ugyanakkor a realitás merőben más. Bátran kezdtük az első félidőt, melyben egyik csapatnak sem akadt egetverő helyzete, és talán bizakodásra adhatott okot, hogy az Eb-döntős angolok nem helyezték nyomás alá Gulácsi kapuját. Ők azt játszották, amit kell, mi pedig azt, amit tudunk. Jobban hangzik így: partiban voltunk velük!
Schäfer a kezdő tizenegyben, mi több Andrisunk alapemberré nőtte ki magát.
Ugyanolyan hévvel és szívvel harcolt, ahogy azt a DAC-ban megszokhattuk tőle, nem féltve saját testi épségét sem. „A szurkolóink visszahozták az Eb hangulatát, de mi nem tudtuk visszaadni ugyanazt a csodát” – nyilatkozta szerényen a mérkőzés után. Az életem a DAC, és bíztam benne, hogy Schäfer nem igazol el tőlünk, viszont az eszem azt súgja, addig fuss el tőlünk kicsi gyerek, amíg nem szürkülsz bele a hétköznapokba, mert a magyar focinak szüksége van, és szüksége lesz rád.
Szünet után jött a fekete leves, az angolok pár perc alatt eldöntötték a mérkőzést.
Az ötvenedik perc tájékán még sikerült bravúrral hárítani Gulácsinak, majd egy beadás után Sterlinget egyedül hagyták védőink, aki nem kegyelmezett. Ismerve a jelenlegi helyzetet, az UEFA sportszerűtlen viselkedésért – a szurkolók hergeléséért – utólag eltilthatná a Man. City támadóját. Nincsenek viszont illúzióim a forgatókönyvet illetően… Hamar jött a második, majd a harmadik angol gól, ezzel szertefoszlottak álmaink, összeomlottunk. „Hathárom” helyett 0:3, mondjuk ennyi még belefért volna, a negyedik angol találat már kissé megalázó. Ilyen a kapusok élete, száz bravúrt mutatsz be, mégis azt az egy potyagólt emlegetik majd a rossz nyelvek.
Zúgjon tovább a Hajrá Magyarország! – a második helyet még simán elcsíphetjük a csoportban!
Kiábrándító vereséget szenvedtünk. Olvasva különböző fórumokon a rengeteg rosszmájú hozzászólást, ha már idézettel kezdtem, azzal is fejezném be:
Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan! (Tamási Áron)
Magyarország–Anglia 0–4 (0–0)
Vb-selejtező, Budapest – Puskás Aréna, 60 ezer néző.
Magyarország: Gulácsi – Kecskés Á., Orbán, Szalai A. – Bolla B. (70.Varga K.), Kleinheisler (82.Gazdag), Szoboszlai, Schäfer, Fiola – Sallai (66.Sallói), Szalai Á.
KAPCSOLÓDÓ:
A SzerdaHelyzet nyilatkozik a Magyarország–Anglia (0:4) mérkőzésről