Illusztrációs fotó: Pixabay.com
Innen érezni, hogy valami bűzlik. Nem Dániában, hanem kb. olyan messze innen kelet felé, mint amennyire nyugatra, mondjuk, London van. Annyi minden történt már innen nyugatra is, hogy helyenként szinte úgy tűnhet, vihar a biliben, hogy most megfeszülnek a gyomoridegek Ukrajna kapcsán.
Szinte hallani, ahogy a sakkbábuk finoman megérkeznek a következő pozíciójukba. Minden egyes tekintet és nyilvánosan elejtett mondat árulkodik, nem a következő vagy az azt követő, hanem egy még későbbi lépésről. Mi, Szlovákiaként olyannak érezhetjük magunkat ebben az egészben, mint mondjuk egy néző a 17. sorból, mindeközben viszont ott sorakozunk a táblán, és még csak nem is a gyalogok között. Ezt annak köszönhetjük, hogy lassacskán 20 éve beléptünk a NATO-ba.
Ugyancsak majdnem 80 éve már, hogy sikerül békében élnünk, noha ennek több mint felét egy elnyomó rendszer részeként tettük, a maradék harminc évben viszont a délszláv háborún kívül látótávolságban sem volt ilyesmi.
Most viszont a hazai politikai ütközetek során egyesek olyan húrokat is pengetnek, melyekkel (minimum) szellemileg visszaterelnének a keleti Nagy Testvérhez. Olyan abszurd narratívákat masszíroznak belénk, melyekbe tökéletesen beleillenek azok a tévképzetek is, amelyek amerikai megszállásról tudósítanak akkor is, ha valamilyen nyugati egységek haladnak át a közútjainkon pl. Magyarországra.
Ugyanígy értelmeznék sokan, ha esetleg keleten tényleg beütne a ménkű, és a feszültség növekedése esetén, lévén hogy NATO-tagország vagyunk, az észak-atlanti szövetség erősítené a jelenlétét nálunk is, nehogy az orosz medve valóban a hóna alá kapjon bennünket is.
A társadalom finom megosztásának éppen ez a célja, hogy folyamatosan 50-50% legyen az esélye mindennek, ami egyébként minden kétséget kizáróan használna nekünk. Például az amerikai védelmi megállapodásnak, ami lényegében semmi másról nem szól, minthogy rendőrt hívunk, ha bántanak.
Vagy annak, hogy ki mellé kéne állnunk az ukrajnai helyzet láttán. Akadnak ugyanis, akik elnosztalgiázgatnak a régi szép szovjet időkön, amikor tankok „védtek meg” bennünket a nyugati imperialistáktól. Nem volt semmink, de legalább volt egy mindenható orosz istenünk.
Nem kell annyi idősnek lenni, hogy ilyesmire tényleg emlékezzünk ahhoz, hogy lássuk, ahol most vagyunk, ott jobb. Még ha nem is tökéletes, de ahogy mondani szokták, ennél jobbat még nem találtak ki.
Ne legyünk nagypofájú kiscserkészek, mert egyszer csak a vadonban találjuk magunkat egyedül, miután mindenkinek büdösek lettünk, mondjuk épp az orosz medve hónaljától.