A cikk megjelent a Klikk Out 2022/01-02. számában.
Egy szép januári napon megcsörrent a telefonom. Miután a kijelzőn megpillantottam Wiecho Wroblewszki lengyel barátom nevét, azonnal tudtam, hogy megint valami „jóban” töri a fejét. Wiechóval Budapesten, egy gasztronómiai rendezvényen ismerkedtem meg, és mivel egyezik a világnézetünk, és mindketten imádunk főzni, így nem kellett sokat „prédikálnunk” ahhoz, hogy barátként közel kerüljünk egymáshoz. Hogy miért is hívott? Inkább meghívott! Lengyelország leghatalmasabb jótékonysági rendezvényére, amelyet országszerte a WOŚP nonprofit szervezet „bűvöl” immár 30 esztendeje…
Őszintén fogalmam sem volt, hogy milyen rendezvényre invitált Wiecho, ám előzetesen annyit mondott, hogy egy rancson kell bemutatnom a magyar konyha jellegzetes ízvilágát egy jókora csoport lengyel séf közreműködésével, majd egy tucat meghívott vendég előtt. A rendezvény lényegét még a híváskor nem értettem, de gondoltam, miért ne töltenék el egy hétvégét kellemes környezetben, pompás emberek társaságában, fesztelen főzőcskézéssel egybekötve. Péntek reggel derűsen ébredtem, lehúztam két csésze bivalyerős feketét, összepakoltam kedvesemmel a cuccaimat, és zavartalan napsütéses időben útra keltünk. Az utunk nagyszerűen telt, az útviszonyok és a navigáció remek érkezési időt jósoltak, így gondoltam egyet, és egy rövid telefonos egyeztetés után úgy döntöttem, hogy meglátogatom egy rég nem látott jó barátomat, Štefant Kiszucaújhelyen. Jól esett egy kis pihenő, kellemes beszélgetés, egy jó ebéd, amellyel az otthoniak szívélyesen megkínáltak. Štefannál közel két órát kellemesen elidőztünk, majd ismét útra keltünk.
Mialatt a házban „loptuk a napot”, addig odakint a szó szoros értelmében a „rosszcsont felhő ellopta a napot”, és bizony elkezdett csodásan havazni. A csodás havazás hamarosan párosult a széllel, így elég kalandos kezdett lenni az eddigi zökenőmentes utunk. Lassan, ám biztosan közeledtünk a helyszínhez, mígnem „Ilonka” a navigációmból jelezte, hogy az utolsó egy kilométerünk van hátra, és az út végén forduljak balra. Igen! Az utolsó egy kilométer, meredeken egysávos behavazott úton a sűrű erdőben, ahol a BMW-m azonnal meg is adta magát. Sem felfele, sem lefele! Így a helyzet felmérése után arra jutottam, hogy telefonos segítséget kérek… 🙂
Kit is hívhattam volna, mint Wiechót, majd közöltem vele a kilátástalan helyzetemet. Kis idő múltán már jócskán elkezdtek sorakozni mögöttem a felfele igyekvő autók, ám a „bajor vasamat” még öten sem tudtuk kimozdítani a helyéről, oly izmosan beleharapott az egyik kerekével az út menti árokba. Telt múlt az idő, egyszer csak szemből fényszórókat véltem észrevenni, majd rövidesen konstatáltam, hogy a segítség megérkezett. Az örömöm nem tartott olyan sokáig, mert miután felkötöttük a vontató kötelet, és elkezdtük rángatni a „bajor vasat” a segítségem is beragadt az árokban! Telt múlt az idő, megközelítőleg már több mint egy órát ott jajveszékeltünk beragadva a mély hóban. Gondoltam, mindenképp ki kell hogy húzzanak, hiszen ez az egyetlen egy út a rancshoz, így lazán begyújtottam a szivarkám, és mivel az oldalamról a mély hó miatt ki sem tudtam szállni, így az ablakon keresztül figyeltem, hogyan mentik meg a „megmentőmet”… 🙂 Vagy negyedóra bajlódás után sikerült is a quattrónak kiszabadulnia, majd közölték velem, hogy hamarosan megtermettebb járművet küldenek a kiszabadításomra.
Már közel két órája vártuk a segítséget, míg csak megérkezett a nagy „Ő”. Egy igazi csodavas! Egy atomerőmű! Összkerék meghajtással, differenciazárral és hatalmas gépházzal ellátott vasparipa! Újra felpakoltuk a vontatókötelet, majd nekifutásból egyből kirántotta a „bajor vasamat” a helyéről, és meg sem állt velem egészen a rancs főbejáratáig. Szóval az utolsó egy kilométerem két órámba „került”! Ennyit „Ilonka” navigációm számításairól. Ezzel az eshetőséggel még ő sem számolt… 🙂
Hogy ne csak az utazásomról prédikáljak, hiszen ez egy gasztrorovat, így rátérek a lényegre. A szombati napon vacsorára kellett elkészítenem egy jellegzetes magyar fogást, közel huszonöt lengyel szakács kíséretében, akiknek szintén valamiféle harapnivalót kellett készíteniük. Az elkészített ételek aukcióra kerültek, amelyre a résztvevő vendégek licitálhattak. Fejenként hat adag ételt kellett készítenem, így kíváncsian vártam, vajon mennyiért fog majd elkelni az általam készített étel.
A nap folyamán szépen előkészültem mindennel, így már csak a tálaláshoz és a végső munkálatokhoz volt szükségem egy kis „negyedórácskára”. Annyi szakács sürgött-forgott a konyhában, hogy egy négyzetméternyi helyem akadt az egyik munkaasztalon. Mivel a Betyártanyában mindig helyszűke van, így nem okozott nagyobb kihívást ez a feladat sem.
Még egy szót sem említettem az általam készített ételről… Egy nagyon merész és bátor lépésre folyamodtam, és egy olyan ételvariációt álmodtam meg, amelyet ez alkalommal készítettem elsőször…
Ropogós rántott véres hurka, paprikás krumplival – tejföllel és egy szelet sült libamájjal. Na, erre varrjatok majd gombot, lengyel szakács kollégáim – gondoltam, miközben készítettem tovább az ételemet. Kíváncsiskodó tekintetekkel találkoztam a konyha minden szegletéből, és amennyien voltak, mindannyian a „mesterkanalukat” merítgették a készülő paprikás krumpliban. Hatalmas hátránnyal indultam, hiszen a lengyelek nem nagyon használják sem a piros paprikát, és nem szeretik a csípőset sem. A magyar ételek zömében mindez jelen van, ám mivel bemutatót kértek, gondoltam, akkor mutatok egy jó nagyot! 🙂 Hogy milyenre sikeredett a fogás? Még jómagam is „megnémultam” az ízkavalkádtól. Leírhatatlan, elmondhatatlan, egyben ígérem, ha csak egy alkalmam is lesz rá, akkor a következő rendezvényen a Betyártanyában biztosan megkóstolhatjátok!
Az ételeim közel ezer „lengyel tallérért” keltek el, amely messze nem a legtöbb befolyt összeg volt, ám hat adagért dicséretes eredmény. A legtöbb „tallért” a Wiecho és csapata által készített Bigos hagyományos lengyel étellel zsebelték be, viszont egy kisebb hadseregnyi adag készült belőle. Nagyon örülök neki, hogyha csak egy kicsivel is, de hozzájárulhattam ehhez a csodás rendezvényhez, amelyben egész Lengyelország jóemberei összefognak, majd bizonyos eseményeken árveréseket szerveznek, így segítik főleg a rászoruló beteg gyermekeket.
Ezen a rendezvényen mindenki nyertes volt! Nem is verseny volt, és rájöttem, hogy sokkal jobb együtt dolgozni egy eredményért, mint egyénileg versenyezni, és erőt mérni… Példaértekű rendezvény, amely Lengyelországban teljesen politikamentes, holott Wiecho elmondása szerint sokan a politikusok közül meg szerették volna lovagolni ezt a hullámot. Már most azon agyalok, hogy miként lehetne ezt az egészet idehaza kivitelezni… Mert egy biztos! Nagyobb boldogság adni, mint kapni!