A cikk megjelent a Klikk Out 2022/04. számában.
Tóth Krisztina tavalyi kiadású verseskötetében bravúrosan zongorázik végig témákon, hangulatokon és versformákon. Hol kötött, szabályos rímekbe foglal szinte egész élettörténeteket, hol szabad sorokban dokumentálja mindennapjaink díszletei közti bukdácsolásunkat, megint máshol pedig lírai képeket villant fel röpke haikuiban.
A három részre felosztott kötet versei pedig minden különbségük ellenére is nagyon erősen egybetartoznak, a motívumoknak ugyanis szabad átjárásuk van egyikből a másikba, a költemények olvastatják magukat és újraolvastatják egymást.
Akár egy szuszra is végig lehet olvasni a verseket, de érdemes mindhez vissza-visszatérni. Ízlelgetni a szájpadlásunkon a szavakat, élvezni a költői képeket, magunkban dobolni a ritmust, dúdolni a bálnadalt, a húsunkban érezni a belevájó valóság kampóit, elmerülni a sorokból szőtt tájban. Líraiság ütközik itt kegyetlenséggel, banalitás a különlegessel, a gyermekkor ártatlan ígérete a felnőttkor veszteségeivel, a legéteribb költői nyelv a káromkodások brutalitásával. Ritkán használják a „letehetetlen” jelzőt verseskötettel kapcsolatban, de a Bálnadalt, még ha le is teszem, a reggeli kávém mellé újra és újra kezembe veszem.
