FOTÓK: SZABÓ PÉTER PÁL, LENCSÉS ZOLTÁN ARCHÍVUMA
Lencsés Zoltánt mint az Új Szó sportújságíróját ismertem meg, mivel szinte minden hazai DAC-meccsen találkoztunk a press-szektorban. Később, amikor jobban megismertem őt, kezdtem felfigyelni arra, hogy milyen többrétegű személyiségről van szó. Már arra is nagyon felfigyeltem, amikor a versírásáról kaptam tudomást, de nagy erővel megfogott a szenvedélye a hegyek iránt, ami számomra is érdekes téma. Mivel idén Nepálban járt, az Annapurnán, már csak vártam, mikor találunk egy időpontot az interjúhoz. Íme, Zoli roppant érdekes mondanivalója.
Az interjú megjelent a Klikkout 2022/szeptemberi számában
Szia Zoli, kérlek mutatkozz be a Klikkout olvasóinak!
Sziasztok! Lencsés Zoltán vagyok, az Új Szó sportújságírója, szabadidőmben megszállott túrázó és focirajongó.
Három témakört beszéltünk meg, az újságírói, a hegyi túrázó és a versíró történeteidről. Kezdjük az újságíróival.
Nagyjából három éve dolgozom az Új Szónál, de ez egy nagyon hosszú történet. Kezdeném a legelején: már nyolc-kilencéves koromban eldöntöttem, hogy sportújságíró szeretnék lenni. A nagyszüleimnél mindig volt Új Szó, engem pedig valósággal megbabonáztak a számok, a tabellák, az eredmények. Mindig a hátsó oldalakkal kezdtem az Új Szó olvasását, és nagyjából ott is fejeztem be, tehát nagyon gyorsan kialakult ez a szerelem. Már akkor eldöntöttem, hogy nekem megfelelne ez a szakma, ez érdekel. Szépen lassan eljutottunk odáig, hogy ez legyen a hivatásom is.
Beszélj a mérföldkövekről, melyeken végleg eldőlt, hogy te ezt akarod csinálni, ezzel akarsz foglalkozni.
Az egyik ilyen mérföldkő az volt, amikor belekóstoltam, milyen érzés, amikor magam írom le az eredményeket, tabellákat, híreket. Ez nagyon jó érzést keltett bennem. Azonnal éreztem, hogy ez való nekem. A másik mérföldkő pedig az volt, amikor az Új Szó egy külsős munkatársat keresett, jelentkeztem a pozícióra, és úgy alakult, hogy én lettem a befutó. Beugróként dolgoztam néhány hetet élesben, az azt követő időszakban pedig alkalmanként küldtem különböző cikkeket. Ekkor már teljesen biztos voltam benne – bár még csak részmunkaidőben dolgoztam -, hogy ezt szeretném csinálni.
KAPCSOLÓDÓ:
Videóinterjú Lencsés Zoltánnal
Miért lehet szeretni az újságírói munkát?
Ez egy nagyon bonyolult kérdés, egy kicsit meg is akadtam. Igazából csak azt tudom mondani, ami én érzek: nagyon szeretem ezt a szakmát, amely az élet különböző területein rendkívül sokat tud adni az embernek. Nagyon fontosnak tartom a fejlődést, és szerintem a sportújságírás pont egy olyan dolog, ahol tényleg holtáig tanul az ember vagy addig, amíg ezt a szakmát űzi.
Kiskoromtól az volt az álmom, hogy a munkámból kifolyólag utazhassak és eljuthassak idegen országokba. Ez maradéktalanul teljesült is, hiszen amellett, hogy számtalanszor voltam Magyarországon munkaügyben, eljutottam Szerbiába, pontosabban Belgrádba egy DAC-meccsre, aminek nagyon örültem, és ami egy hatalmas élmény volt.
Vagy megemlíthetném a legutóbbi labdarúgó Európa-bajnokságot, amelynek spanyolországi helyszínén megtekinthettem a Spanyolország-Szlovákia mérkőzést, amely a hazaiak 5:0-s győzelmével ért véget.
Röviden – milyennek látod az újságírás jövőjét?
Mivel az Új Szónál még – csúnya kifejezéssel élve – beleragadtunk a „print” korszakba, nagyon sok energiánkba kerül, hogy napi szinten összehozzuk a nyomatott lapot. Ezért nincs sok időm ezen gondolkodni, de természetesen látom magam előtt a trendeket, tudom, hogy a videózásé, vagyis a mozgalmas, naprakész, minél gyorsabb és hatásvadász címekkel operáló újságírásé a jövő. Azt hiszem, mi is efelé tartunk. Még nem vagyunk ott, mert a lappal is törődni kell, de egyértelműen az a jövő.
Milyen manapság az újságírás, újságírók státusza?
Annak ellenére, hogy még csak három éve vagyok élesben jelen a szakmában, régebb óta figyelem, mi a helyzet az újságírással. Megértem, hogy az emberek – főleg a Covid-időszak óta – komoly ellenszenvvel állnak hozzá az újságíráshoz. Ebben bőven benne van a szerepünk, hiszen míg régen inkább formáltuk a véleményt, most az az érzésem, hogy nagyon sokan inkább szolgálják azt.
Követjük az igényeket és azokat a témákat, amelyek kattintásokat hoznak, és ezek nem feltétlenül a legérdekesebb, legminőségibb témák, hanem pusztán arról van szó, hogy a számok legyenek jók.
Kik azok az újságírók, akik téged inspiráltak, inspirálnak?
Azt hiszem, hogy tudat alatt készültem erre a kérdésre, mert itt van a fejemben a válasz. Három konkrét nevet szeretnék említeni.
Szerintem egy igazán jó újságíró olyan energiával csinálja a munkáját, mint Bőd Titanilla, olyan szenvedéllyel, mint Gazdag Jóska és annyira határozottan és nagy energiákkal, mint Puzsér Róbert. Ők inspirálnak valamilyen módon engem is.
Te mit olvasol?
Már én is elhagytam a nyomtatott lapok világát, és abszolút az internetre koncentrálok. Igyekszem általában mindkét oldalt megvizsgálni. Már az eleve szomorú, hogy oldalakról beszélünk, mert az az érzésem, hogy a lapok kilencven százalékát azonnal be tudom határolni ideológiailag vagy egy párthoz kötni. Mivel nagyon kevés a – kvázi – független lap, ezért fontos lenne mindkét irányba tekinteni. Ez egy nagyon különleges élmény, mert néha az az érzésem, mintha két világ futna körülöttünk párhuzamosan.
Szeretnél például főszerkesztő lenni?
Nincs problémám a felelősséggel, hiszen ez a munka eleve ezzel jár, de néha úgy érzem, hogy a főszerkesztői munka már túl macerás lenne, túl nagy felelősséggel járna. Nem mondom, hogy nem szeretnék feljebb lépni, de nem lapigazgatóként látom magam a jövőben. Sokkal inkább ezen a vonalon mozognék sportújságíróként, külföldi meccsekre, sajtótájékoztatókra járva. Természetesen a fejlődés mindig a szemem előtt lebegett, és hogy A pontból B pontba, majd onnan a C pontba jussak.
Térjünk át a második szerelmedhez, a magas hegyekhez. Ebben az esetben milyen világgal szembesültél?
Ez egy csodálatos, leegyszerűsödött világ a mi itteni, tengerszinti világunkhoz képest. Nem igazán tudom megmondani, hogyan alakult ki a magas hegyek iránti szerelem. Az egyetlen konkrétum egy magyar író, Lőrincz L. László, akit húszéves koromban nagyon sokat olvastam, és neki nagyon sok regénye, krimije játszódik a magas helyek környezetében, például a Himalájában, azon belül is Nepálban, Bhutánban vagy mondjuk Tibetben. Engem már akkor ott megragadott ez a világ. Nagyon jó érzékkel írta le a dolgokat, jól festette le a hangulatot. Azt hiszem, akkor döntöttem el először, hogy legalább egyszer fel kell jutnom a Himalájára.
Konkrétan milyen helyeken jártál eddig?
Talán Nepál a legizgalmasabb hely, amit említhetnék. 2016-ban, 2019-ben és 2022-ben is jártam ott. Nemrég jöttem haza Izlandról, néhányszor Ausztriában, és itthon, a Fátrában és a Tátrában is többször megfordultam. Nepálban 2016-ban jártam először, amikor is teljesítettem a Poon Hill Trek elnevezésű túrát. 2019-ben jött egy komolyabb, hosszabb és fizikailag megterhelőbb túra, az Everest alaptábor-túra.
Itt már 5500 méter fölé jutottunk, idén pedig az Annapurna-kört abszolváltam, amely során szintén nagyjából hasonló magasságban jártunk, a hosszúság és a nehézségi fok is szinte megegyezett az alaptábor-túráéval.
Milyen erőnlétre van szükség, hogy valaki nekilásson egy ilyen kalandnak?
Bizonyos szintű alaperőnlét természetesen szükséges, viszont nem mondanám, hogy kimagasló kondíció kellene hozzá. Én például a három évvel ezelőtti és a mostani túra előtt 5-6 kilométereket futottam heti két-három alkalommal, ez pedig abszolút elég volt az út teljesítéséhez. Igazából az a lényeg, hogy valamilyen szinten űzzünk egy kitartást igénylő sportágat, mint például a futás vagy az úszás, mert ez nagyon sokat segíthet majd a magasban. Ezt leszámítva nem tudnék mondani semmilyen különleges dolgot, amire szükség lenne.
Azt hiszem, jó lenne, ha elmondanánk, hogy ezek a túrák nem azonosak a hegymászással Reinhold Messner-módra…
Először is azt szeretném tisztázni, hogy ez nem hegymászás, hanem magashegyi turizmus. A fő különbség a kettő között természetesen az, hogy egy magashegyi túra közben nem használjuk a kezünket, nincs szükség semmilyen hegymászó ismeretre, sem felszerelésre. Mindössze két fontos dolog van: a minőségi cipő és a jó lábak.
Hasonlíthatom ezt a nepáli túrázást a Magas-Tátra-beli túrákhoz a zöld vagy piros útvonalon?
Egy nepáli túrát minden további nélkül hasonlíthatunk egy tátrai úthoz is azt leszámítva, hogy a nepálit 3000-4000 méterrel magasabbra kell elképzelni, ami sokkal jobban igénybe veszi az ember szervezetét.
A lét ilyen magasságokban más gondolatokat, más érzéseket hoz magával. Mikor kezdődnek?
A más érzések, gondolatok rögtön a túra első, de legkésőbb a második napján elkezdődnek. Szerintem ezt az váltja ki, hogy nagyon leegyszerűsödik az ember élete.Úgy néz ki egy napja, hogy felébred, megreggelizik, megy néhány órát, megebédel, megint megy néhány órát, és már vége is a napnak. Ez az egyszerűség egy más szintre helyezi az embert nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Azt lehet például ilyenkor észrevenni, hogy oldjuk magunkban a dolgokat, önmagunkon gondolkodunk. Ez általában a túra kezdete után hamar eljön.
Ismerjük ugye azt a közhelyet, hogy nem a cél a fontos, hanem a célhoz vezető út. Ebben az esetben szerintem mindkettő nagyon fontos. Tévedek?
Az út és a cél is ugyanolyan fontos. Friss élmény számomra az Annapurna-kör, és elmondhatom, hogy hatalmas élmény volt feljutni 5416 méter magasba. Egészen különleges érzések kerítettek hatalmukba a csúcson. Nagyon ritka, amikor az embernek a célnál katarzisa van. Aki hegyet mászik vagy túrázik, az tudja, hogy ez egyáltalán nem magától értetődő dolog.
Amikor mégis összejön ilyen intenzív csúcsélmény, akkor az egy mindennél különlegesebb valami. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy az Annapurna-kör csúcsán sikerült átélnem ezt a katarzist – méghozzá intenzívebben, mint eddig bármikor.
Milyen inspiráló, vagy feledhetetlen történet maradt meg benned ebből a csodálatos univerzumból?
Az első gondolatom nem inspiráló, hanem inkább ijesztő: az Everest-tragédia, amiből könyv és film és készült. Az egy nagyon megrázó történet. Követem egyes hegymászók életútját és a hegymászás híreit, ez pedig a túrán is rendszeres téma szokott köztünk lenni. Nagyon különböző egyes mászók megítélése. Ha le akarnám egyszerűsíteni, azt mondanám, hogy vannak az igazi mászók, akik segítség és oxigén nélkül másznak, és vannak azok, akik nagyon kommerszek, egyfajta showt csinálva az egészből. Ők egy olyan produkciót gyártanak az egész teljesítmény köré, ami valójában nincs is ott, csak egy szemfényvesztés.
Mit tudsz mondani a serpákról?
A serpák a legtöbb hegymászó mérföldkőnél kivétel nélkül ott voltak, mint például az Everest első megmászásánál. Általánosságban azt lehet mondani, hogy messze nem kapják meg azt a figyelmet, ami kijárna nekik. Nagyon sok mászó különösen mostanság, a 21. század körülményei között hatalmas sikerként adja el a saját maga teljesítményét, mondjuk azt, hogy feljutott egy nyolcezres csúcsra, holott egy komplett segítői csapattal csinálják meg mindezt. A háttérben ott van nekik egy egész teherhordó brigád, akiket még csak meg sem említ. Szerintem ez nem helyes dolog.
Milyenek a nepáliak, akikkel a túra alatt találkozol?
A nepáli egy nagyon vendégszerető nép, szerintem ők is tisztában vannak azzal, hogy a turizmus az ország egyik legfontosabb bevételi forrása. Éppen ezért nagyon kedvesen viszonyulnak az idegenekhez.
Az eddigi három utam során összesen majdnem két hónapot töltöttem Nepálban, és semmilyen negatív tapasztalatom sem volt az ottaniakkal. Legalább minimális szinten mindegyikük beszéli az angolt, szóval mindenkivel megértetjük magunkat, nagyon segítőkészek. Egyértelműen pozitív az összképem róluk.
Mennyire kísérte az útjaidat a buddhizmus?
Nem követem annyira a buddhizmust, nem vagyok gyakorló buddhista. Nekem a hangulat tetszik az országban, azért és az élmények miatt járok Nepálba. Természetesen a vallásos hangulat az egész országot átszövi, az emberek mindennapjaiban is látni, mennyire fontos szerepet tölt be az életükben. Viszont én ebben csak külső megfigyelő vagyok.
Lencsés Zoltán mint versíró…
Hét-nyolc éve kezdődhetett, és ahogy az lenni szokott, a történet és a költészetem mozgatórugója természetesen a szerelem. Eddig tulajdonképpen két intenzívebb versírós szakaszom volt, és hogy-hogy nem, mindkettő hátterében ott állt egy lány. Ezzel nagyon szorosan összefügg a versírásom.
Beszélj a megjelent versköteteidről…
Eddig két kötetem jelent meg, mindkettő magánkiadásban. Az egyik az Örökkévalóságos címet viseli, a másik, tavaly megjelent pedig az Újgenerációs istennő nevet kapta.
Azért is döntöttem a magánkiadás mellett, nem egy igazi kiadót megkeresve a dologgal, mert úgy éreztem, nem akarok kompromisszumokat kötni. Bár az életben abszolút hajlamos vagyok a kompromisszumokra, itt azt éreztem, hogy nem akarom azt hallani, hogy ez vagy az a mondat nem jó, gyomláljam ki. Nem akartam azt hallani, hogy ez a vers nem maradhat benne a kötetben.
Szerettem volna önállóságot, és ezért választottam a kiadás ilyen formáját, amit egyáltalán nem bántam meg. Egyrészt adtam arra, hogy minőségi legyen, volt egy grafikusom, aki nagyon szép borítómunkát csinált. Felfogadtam egy lektort is, aki átnézte a hibákat, igyekeztem, hogy minden szempontból minőségi legyen a könyv. Magukért a versekért pedig már természetesen én vállalom a felelősséget. Itt van velem a tavaly megjelent második kötetem, az Újgenerációs istennő, és csak ismételni tudom magam: a fő mozgatórugóm az intenzív érzések – ez szövi körbe mindkét könyvemet. Ha nagyon le szeretném egyszerűsíteni, akkor nekem igazából csak szerelmi költészetem van, aztán persze ez tájversekbe is átnyúlik, sőt a túrázás is megihlet. Viszont a fő mozgatórugó egyértelműem a szerelem.
Milyen világban szeretnél élni, és milyen világot kívánsz a környezetednek?
Azt szeretem, ha a világnak vannak ízei, illatai, szagai és mindig érik impulzusok az embert. E dolgok miatt élünk, illetve érezzük magunkat élőnek. Még a beszélgetés elején említettem, hogy szeretnék a munkámból kifolyólag utazni. Azt mondanám, hogy hasonlóan intenzív élményekre vágynék a jövőben is. Még több helyre el akarok jutni, még több verseskötetet szeretnék kiadni, mert ezek a dolgok azt jelentenék, hogy impulzusok érnek, hogy történik valami velem. Azt szeretném mindenkinek kívánni, hogy legyen minél több intenzív élménye és érezze a világot színesnek, szagosnak – amilyennek csak szeretné.